Kristóf Ágota: Trilógia

Amíg a kezembe nem került a könyv, fogalmam sem volt, ki az az Agota Kristóf, bár rémlett, hogy hallottam fél füllel a halálhírét. Nem akarom azt mondani, hogy lám, egy újabb író, aki a halála után lesz majd nagyon népszerű, mert igazából fogalmam sincs a hazai recepcióról, a könyvet pedig teljesen out-of-context olvastam el, semmit sem tudva sem az íróról, sem magáról a könyvről.
Aztán úgy alakult, hogy az utóbbi időszak(ok) legnagyobb, legjobb olvasmányélménye lett számomra.

A Trilógia azt hiszem, jogosan tartható családregénynek: a történet egy testvérpár (Claus és Lucas) történetét követi nyomon három könyvben a második világháborútól az 56-os forradalom utáni időszakig. Az egyik legfontosabb elem (vigyázat, spolier!), hogy a két fiú identitása időnként egymásba játszik, egymáson csúszkál, a sorsuk párhuzamosan halad, ismétlődik, variálódik úgy, hogy végig lebegtetve marad az, hogy ők egyek-e vagy két külön személyiség -- illetve bizonyos életmotívumaik más szereplők sorsában is felfedezhetőek. Az egész lényege tehát az énkonstruálás vagy a szétesett identitás darabkáinak keresgélése, ami csodálatosan rímel a történet által átfogott politikai-ideológiai korszakok hangulatára és eseményeire. Lucas/Claus a korszakok tipikus figuráinak tekinthető(k) abból a szempontból, hogy foggal-körömmel mindent túlélnek, a börtöntől a besúgóvá váláson át az emigrációig minden sztereotipikus történés megesik velük, miközben (a második résztől kezdve) folyamatosan hol egymást, hol mondjuk a szüleiket keresik. Mindent leírnak, ami történik velük, de úgy, hogy a rosszból is jó történet kerekedik. Így válik az írás is az identitásképzés metaforájává (ami eléggé bejáratott, de itt mégis nagyon jól működő szimbólum). Aztán ahogy a két fiú kiléte összekeveredik, úgy válik kuszává az is, hogy mi a naplózott fikció, és mi a történeten belüli valóság.

A sztorin és a two-in-one karakterábrázoláson túl (ami hol kicsit Csáth Géza-szerű, hol kicsit Kafka, de lehet, hogy Kosztolányi) az első könyv stílusa fogott meg a legjobban a maga hiperminimalista, szupernaturalista stilisztikájával. Rövid fejezetek, tőmondatok, többes szám első személyű narráció -- vagyis az első részben a két figura egyáltalán nem válik szét, végig "mi"-ként van jelen. Egészen meglepő, hogy ez a fajta írói stílus mennyire magával ragadó és otthagyhatatlan. Hogy a nyersesség mennyire vonzó.

A (két) szereplő fölött aztán eljár a történelem, amiben nem is igazán vesznek cselekvően részt, de formálódnak általa, és a magánéleti történéseiket furcsán és nyomasztóan körüllengi. A saját és az egymás személyiségébe való freudi belegabalyodás pedig aztán végül csak egyféleképpen oldódhat meg.

(Az pedig, hogy véletlenül a könyvvel párhuzamosan láttam a teljesen rímelő A visszatérés című filmet, különösen felerősítette az amúgy is markáns élményt.)