Egész jól

Egész jól ment eddig a száraz november, de az mindig nagyon nyomasztó, amikor az ember úgy egy év után találkozik a szüleivel (ez kicsit túlzás), és meg sem kérdezik, hogy van, mi újság. Mondhatnánk persze, hogy le kell sz@rni, tolni kell az infót, csevegni, ha akarják, ha nem, ami lehet egyfajta bosszúgesztus, "vegyélmárészre" gesztus. De péntek este, több hónap óta tartó napi 14-16 óra munka után--ráadásul a könyvelőm épp tegnap jelentette be, hogy árat emel, ha nem gond, mire azt mondtam, hogy persze, nem gond, pedig dehogyisnem gond, mert minden emelkedik, csak a kurv@ fizetésünk nem--az ember nem tolja az infót, csak ül vörös szemekkel, és bámul maga elé. Hallgatja a sztorikat a kocsivásárlásról, az unokáról, a wellnessről, a vírusról, rokonokról, a politikáról. Aztán megköszöni a drága vacsorát, és hazamegy. 

Régóta tudom persze, hogy mikor az ember már eléri azt a bizonyos életkort, igazán nincs mit tenni, meg kell békélni a másikkal, a helyzettel. Ízlés szerint alkalmazkodni vagy eltávolodni. Elfogadni. Megtalálni az egyensúlyt. Ám ahogy öregszünk, egyre jobban belátjuk, mennyire igaz az, hogy az ősöktől, a családtól, az eredettől sosem szabadulunk. Tagadhatjuk, letilthatjuk a telefonunkban, de a fejünkben nem. Nagyon kényelmetlen és frusztráló érzés, amikor minden magabiztosság ellenére (hiszen majdnem 30 éven át nagyon-nagyon sokat dolgoztunk ezen) újra és újra szembesülünk azzal, hogy ez azért mégis csak fáj. Nem nagyon, meg viszonylag hamar el is múlik, erősek vagyunk, mint a kád széle - de azért fáj. És azon tűnődünk, hogy vajon hogy lehet megszakítani ezt a láncot, hogy ne mi is csak fájdalom nyomát hagyjunk az utánunk jövőkben, még ha szándéktalanul is. Hiszen ők sem szándékosan tették/teszik, kapták ezt valahonnan.

Mostanában pszichológiai témájú könyvekkel erősítem magam (gondolom, az iméntiekből is látszik); de a szemem fáradt, úgyhogy inkább hallgatom őket. Egy idő óta felhagytam ezzel, mármint a pszichológiai témájú könyvekkel, úgy gondoltam, hogy már mindent elolvastam, amire szükségem lehet, tanultam, táplálkoztam belőlük, lettem, aki lettem. Most mégis jól esik, még akkor is, ha túl sok újat nem mondanak. Mintha valami megerősítő foglalkozáson ülne az ember a sosemvolt terapeutájával. (Jó tanács: válasszunk kellemes, szexi hangú terapeutát! Hangoskönyvben kifejezetten előnyös!)

Minden rendben egyébként, ügyesen ellenálltam; amikor hazajöttem, betettem a Maidet, megint rájöttem, hogy másnak még nálam is szarabb, aztán rezignáltam felhúztam az órát reggel ötre.