Amit biztosan...

 

Kép innen.

... megfogadok az új évre, hogy megpróbálok egy picit önzőbb lenni. Egyáltalán nem biztos, hogy menni fog, mert elég sokat tettem azért, hogy mindenki szuperönzetlennek lásson a munkámban, a családban, a szűkebb és tágabb környezetemben. Nyilván mindennek oka van; annak idején elég keveset kaptam, ezt próbálom hát úgy kompenzálni, hogy adok. Világos.

Nemrégiben arról beszélgettünk, hogy mitől "eredményes" egy élet (persze, tudom, mi a túrót is jelent az, hogy eredményes). Akit többé-kevésbé magára hagytak, megtanulja, hogy saját magán kívül senki másra nem nagyon számíthat, és kénytelen a saját lábára állni. Emlékszem, én mindent elkövettem, hogy elkerüljek otthonról, tudtam, hogy a tanulás az egyetlen esélyem arra, hogy végül ne otthon kössek ki a szüleimmel egy házban. (Évekkel később kiderült, hogy ők amúgy ezt a szerepet szánták nekem: a legidősebb lány, a tanárnő, aki majd a munkájának él, és idős szüleit istápolja, hát egy nagy lóf@szt.) Bár nem nélkülöztem, mert támogattak, de azért sokszor nem volt ez olyan könnyű, főleg érzelmileg. A függetlenedés, a szabadság kemény harc, nehéz és ijesztő is lehet, de az eredményeimhez (ha használhatom ezt a szót), úgy hiszem, nagyban hozzájárult az, hogy sok szempontból tényleg magamra hagytak.

És persze ezért van az, hogy én senkit nem akarok magára hagyni, aki fontos nekem. Itt persze nem anyagiakról van csak szó, hanem sokkal lényegesebb dolgokról is. Azt hiszem, nem is olyan világot élünk, amikor egy magára hagyott ember/fiatal jól tud kijönni egy ilyen helyzetből, bár magam körül most is azt látom, hogy az, akinek egy kicsit nehezebb, ha elesik, könnyebben esik a talpára, és könnyebben is kel föl. Néhány pofon és kudarc nem árt, ez világos. A túl kényelmes fészek pedig lehet, hogy sokszor hátráltat, mert olyan jó ott. Másrészt viszont fordítva is elsülhet a dolog; a pofonok után lehet, hogy egyszer csak a földön maradunk, mert túl gyengék vagyunk, a fészek viszont pont ahhoz nyújthat biztos hátteret, hogy bátran elhagyjuk, mert bármikor visszamehetünk.

Fogalmam sincs, mi a megoldás, csak azt érzem, hogy k*rvára elfáradtam. Talán nem kellene olyan dolgok megoldásával próbálkoznom, amikre úgysem lehetek komolyabb hatással. És nem kellene mindenkivel elhitetnem, hogy csakis olyasmi tesz boldoggá, hogy pl. jókat főzök másoknak. Mert nem. Igazából egészen más dolgok tesznek boldoggá. 

Na, de hogy ne csak nyafogjak (ld. az előző posztot is), jelentkeztem egy 8 hetes önismereti, stresszkezelő (vagy ilyesmi) kurzusra. Semmi vudu, csak némi technika és okulás. Valahol a tudomány és a spiritualitás között. Nagyon várom, ha semmit sem segít, akkor is van pár óra minden héten, amit magamra fordítok, miközben újra beindul az a rohadt verkli.