Nos, el kell mondjam, hogy életemben nem csináltam ilyesmit. Az utóbbi pár hónapban próbálkoztam pár dologgal, hogy kevésbé legyek feszült: vezetett meditáció a YouTube-on, relaxációs gyakorlatok, légzés, mozgás, stb.; de úgy gondoltam, ez így kb. olyan, mint amikor az ember az internetről diagnosztizálja az egészségi állapotát, vagy próbál meg nagyon bonyolult ázsiai kajákat megfőzni. Hát, ezért is jelentkeztem. Meg azért, mert a téli szünetben olyan mennyiségű feszültség halmozódott fel bennem, ami a szabadságidőszak nagy részében kb. lehetetlenné tette a pihenést vagy az értelmes cselekvést. És mert sok tekintetben változást akartam, akarok.
A hívószavak közül egyébként legjobban az ragadott meg, hogy megtanulom majd azt, hogyan tudok belenyugodni a megváltoztathatatlanba, hogyan tudom elfogadni, hogy "most ez van", és továbblépni. Ígérték még továbbá, hogy kevesebb lesz a stressz, örömtelibb lesz az élet; ezeknek nyilván nem hittem, de mindenképp szerettem volna kipróbálni magam valami olyasmiben, ami nekem teljesen új.
Hát, mondanom se kelljen, hogy az első alkalom katasztrofálisan sikerült. Minden megtörtént, ami azokban a buta amerikai filmekben szokott: a delikvens összpontosítani akar, megnyugodna, de mindig közbejön valami triviális körülmény, amin jót röhögünk. Én baromira nem röhögtem, hanem az első pillanattól bosszankodtam, amivel rögtön sikerült agyoncsapnom az egész tanfolyam legfontosabb célját persze. Kínszenvedés volt ez a két óra, nem tehetett róla senki. Ezen a ponton gondoltam viszont azt, hogy hülyeség ez a Zoomolás, sokkal jobb lett volna elvonulni valami csendes rendelőbe/jógaterembe/akárhova, mert így csak az utcáról behallatszó szirénát, a felső szomszéd bútortologatását és a gyerekbömbölést hallom. Fülhallgató ide vagy oda, elég nehéz 40 percig koncentrálni, amikor az összes körülmény összeesküdött ellened. Ennél a tudatosult bennem egyébként, hogy mekkora zajban élek, és hogy csoda, hogy még nem kattantam meg ettől. (Vagy de?)
A 12 fős csoportról egyébként semmi különöset nem tudtam meg, csak kb. annyit, hogy vannak itt régóta meditálók, szakmában dolgozók (pszichológus, szociális segítő, stb.), és főleg menedzserek meg vállalkozók. Vicces persze, de egyben beszédes is, hogy legalább akkora stresszfaktorral dolgozom én is (legalább is úgy hiszem), mint ők.
Na, mindegy, az első alkalom után megkaptuk a handoutot, a házi feladatot és egy eseménynaplót is, amiben vezetni kell a heti gyakorlást. Három feladat van, voltaképpen mindegyik a tudatos odafigyelést gyakoroltatja hosszabb-rövidebb ideig, ezek közül van, amit a hétköznapi tevékenységekbe is be lehet építeni, másokhoz rákészülés és külön idő kell. Ha jól értem (és ez elég szimpatikus is), nem kell semmi különös tudatállapotba eljutni, a legfontosabb, hogy irányítsd a figyelmed arra, amit épp csinálsz, tudatosítsd, amit teszel és érzel éppen; és ennyi. Ha elkalandozik a figyelmed (ami tök normális), akkor próbáld visszaterelni. Ha nem érzel semmit, az sem baj, akkor tudatosítsd és fogadd el ezt.
Ami a gyakorlást illeti, egyrészt rájöttem, hogy fáradtan nem nagyon megy ez. Akárhogy is vesszük, ez mégis egyfajta koncentráció, ha pedig kimerült vagy, nem tudsz koncentrálni, elalszol, stb. Ezért aztán az egyik gyakorlatba (gondoltam, este csinálom, akkor nyugi van) 10 perc után bele is aludtam. Másodszor viszont (tegnap, azaz szombaton) egész jól ment. A másik tapasztalatom (nagyon triviális ez is), hogy csukott szemmel sokkal könnyebb koncentrálni: viszont ennél fogva jó, ha az ember nem pl. a hagymaaprítást vagy a kenyérszeletelést választja tudatos tevékenységnek. A harmadik tapasztalat pedig az, hogy a légzés tényleg fontos. Ezt már tudtam (pl. a sportból, illetve a különböző elalvást segítő gyakorlatokból, amiket próbálgattam már), viszont azt sosem gondoltam volna, hogy lehetséges egy bizonyos testrészbe lélegezni, egész testtel lélegezni vagy a fejem tetején kifújni a levegőt (nem mintha ez utóbbi sikerült volna...).
Még valami: a napokban többször gondoltam arra, hogy hülyeség ez az egész, az önképzések korát éljük, minden megtanulható a netről, minek is vágtam bele így ebbe az egészbe, mikor rengeteg ingyenes anyag és könyv is fellelhető a témában. És végül arra jutottam, hogy a heti egy alkalom, a találkozás ad egy jó rutint, nem elbliccelhető, és akármilyen nehezen is tudom az önálló gyakorlást beilleszteni a hetembe, ez a két óra legalább ott van. Másrészt a kapott hanganyagokat valahogy sokkal személyesebbnek érzem, mint a sokezres megtekintésű YouTube videókat (persze, ez lehet, hogy csak önkényes magyarázat magamnak). Szóval bár első alkalommal kiborultam (főleg persze a feladatorientált önmagamon, hogy miért nem sikerül elsőre), most épp örülök, hogy belevágtam valami tök újba. Hátha a vége tök jó lesz.
(Folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése