Mint egy szomorú sci-fi

Megnéztük a Midnight Skyt, és megállapítottuk, hogy mostanában minden sci-fi szomorú, melankolikus és pesszimista. Hol van már egy jó kis Independence Day vagy Men in Black vagy valami hasonlóan mókás, könnyed és reményteli jövőkép. Mondjuk persze nincs mit csodálkozni, hiszen ez az életünk jelenleg; egy kibaszott szomorú sci-fi vagy inkább utópia. Vagy inkább talán disz-.

Olvasom a híreket, hallgatom anyámék sirámait a telefonban, hogy mindenképp oltassunk, sőt, regisztráljunk, és egyáltalán ne menjünk sehova, jön a harmadik hullám, a szabadban is mindenképp hordjuk a maszkot, satöbbi, satöbbi. Az, hogy az embernek olykor beszélnie kell a nyugdíjas szüleivel, teljesen semlegesíti azt a jótékony hatást, hogy amióta bezártak az iskolák, gyakorlatilag nem olvasok vírussal kapcsolatos híreket. Fogalmam sincs a fertőzöttek számáról, a halálozási statisztikáról; max. néha egy-egy ismerős posztjában látok ilyeneket. Müller Cilit sem hallgatom, meguntam a picsába. Az egész egyébként nem direkt van, inkább valami automatikus önvédelem. És bár örülök, hogy visszamehetek dolgozni (és már nem itthonról kell), rémes belegondolnom, hogy tanáribeli hiszti kezdődik majd elöről. (Még mielőtt félreértitek, hisztin nem azt értem, hogy beszélünk a témáról, hanem hogy gyakorlagilag másról sem beszélünk, csak erről.)

Na. Szóval az ember időnként felhívja a nyugdíjas szüleit, akik egyszerűen képtelenek felfogni, hogy: 1. az elmebajjal határos egy panelban kibekkelni több hónapot (ráadásul télen) úgy, hogy az ember csak a boltig jár meg vissza; 2. bár én nem vagyok különösebben társasági lény, de nem lehet mindig csak interneten barátkozni 3. igen, el kell járnunk dolgozni nekünk, sokaknak, hogy pl. ők nyugiban otthon ülhessenek. Valamint: mivel kijárunk, igen, óhatatlan, hogy esetleg elkaphatjuk ezt a szart, de nyilván nem a boltban vagy a Balaton-parton.

Rohadt egy év volt ez, na. És igazából elegem van abból, hogy relativizáljam ezt a szarságot. Mindig úgy gondoltam, hogy nem szabad nyafogni, menni kell előre, és mostanra odáig jutottam, hogy picit irigylem azokat, akik folyton picsognak, hogy szerintük nekik van a legnyomorultabb sorsuk a világon (pedig nem). Jó, mindenki nyugodjon meg, nem most fogom elveszíteni a humorérzékem és az iróniám, és nem most fogok átmenni érfelvágósba. Csak mindenki tanulságára konstatálom, hogy nem jó hosszú ideig úgy tenni, hogy minden a legnagyobb rendben van, amikor nincs. Mert egyszer csak átszakad a gát. Vagy kétszer. Vagy háromszor. Egymás után. 

Úgyhogy részemről a következőt fogadom meg (hátha sikerül): nem veszem magamra mások problémáit még akkor sem, ha nagyon szeretem őket. Még akkor sem, ha emiatt érzelmi zsarolásnak vagy passzív agressziónak vagyok kitéve. Aki ilyesmivel próbálkozik, annak jól megmondom, hogy a probléma az életünk inherens része, mindenkinek a sajátjával van dolga. Nekem az enyéimmel. (Ugye milyen hitelesnek hangzom?)

Ezen kívül megpróbálom megtalálni a stresszlevezetés helyes módját. Fogalmam sincs, ez hogy fog sikerülni, mert egy csomó (másoknak beváló) módszerre alkalmatlan vagyok. (Mondjuk a szektákat például még nem próbáltam...) 

És oké, nem kell, hogy az egész emberiség megmeneküljön a sci-fi végén, de legalább néhányan találjanak egy alkalmas bolygót, ahol vannak delfinek.