Csiniba-csinibaba

Komló, a bányászváros igazi retró hely, még akkor is, ha a hegyen kell átmenni, és a környéke nagyon szép. Amikor reggel nyolc után megláttam a hely középiskolába beérkező focista fiúkat, legyintettem egyet. (Különben már reggel kritikus hangulatba kerültem -- főként mert nem sikerült kivasalnom szépen az ingemet, ezért gyűrődésmenteset húztam, de még így is rosszul esett a tudat, hogy egész nap ünneplőben kell feszítenem, nekem is kellett volna váltó tornacipőt vinnem, mint a gyerekeknek.)

Egyénileg mentem, kocsival, némi hazugságok árán, mert ugyanis megtiltották, hogy autóval menjen bárki is - hazulról. Mondtam hát, hogy nem hazulról megyek. Hétre kellett volna ugyanis a különjáratú buszhoz odaérni (Komló 10 km, a buszpályaudvar, ismertebb nevén "parasztelosztó" [és tényleg] viszont messze, és nincs az az isten, hogy én a gyét fél hétkor kitegyem az iskolába a szünet előtti utolsó tanítási napon, csak hogy retróbuszozzak fél órát...).
Szóval a program kezdete előtt tíz perccel feltűnt, hogy nem jönnek a népek, megkérdeztem hát az iskola portását (vagy legyen hostess? recepciós?), hogy hol van mindenki, mire ő: - Jaaaah?!?!? A színházterembe kell menni, ott lesz a megnyitó!!
Mondta ezt fél órával az után, hogy -- korai érkezésemre tekintettel -- azon aggódott, hova kalauzolja a fél kilenc előtt érkezőket.
Szóval akkor megkérdeztem, hogy hol a színházterem, mire ő azt válaszolta, hogy ezt most nincs ideje elmagyarázni.
Végül a készséges takarító-személyzet sietett a segítségemre. A borzalmasan bonyolult útvonal (aminek kifejtésére ugye nem volt idő): egy utcával lejjebb.

Kezdésre odaértem, először a gyerekek közé akartam ülni, de láttam a tanári sort, hát jó, gondoltam, nem húzom ki jobban a gyufát, pláne, hogy a dirinő morcosan méregetett (a különc, a későn érkező, stb. tekintetekkel). A színházterem a hetvenes éveket (vagy még korábbi, pártos időket) idéző atmoszféra, a műsort a pompomlányok nyitották, majd egy Máté Péter feldolgozást hallgathattunk meg (ezen a ponton már erősen Orsi barátnémra gondoltam, aki, ha itt lett volna, hangosan röhögve csapkodta volna a térdét, és vele együtt én is....) egy amúgy jó hangú csajtól, aki a gesztikulálást viszont Susan Boyle-tól tanulhatta... na, a zongorakísérő énektanárnak meg fogalma nem volt a modulációról, de még a kurva harmóniákat is jobban megírtam volna. (Mondom én, hogy kritikus hangulatban voltam egész nap....)

Aztán következett az ignő beszéde, aki olyanokat mondott, hogy "És idén viszonylag zökkenőmentesen megkezdtük közös életünket a Nagy László Gimnáziummal, amiről, mondhatom, hogy viszonylag zökkenőmentes közös fedél alatt élés..." Hát, szakadtam!
Aztán a táncverseny jött, ahol -- ez volt gyakorlatilag az egyetlen szám -- muszáj volt helyezést adni a helyi csapatnak is, annak ellenére, hogy a kangoo produkció inkább Schobert Réka fitnessre emlékeztetett, és nehezen volt összemérhető az (egyébként szintén nem hibátlan) bécsi keringővel, amit mi vittünk. Mindegy! A nap legkellemesebb pillanatait okozta a sötétben ücsörgés, meg hogy hallgathattam Shakirát és nézhettem mambózó fiatalokat egy kicsit... De ekkor már határozottan kezdtem a Csinibaba c. filmben érezni magam, amit nem átallottam megosztani a fiatalokkal sem.

A saját versenyszámunkban egyébként másodikak lettünk, én a lányaimra nagyon büszke voltam, főleg az ízlésük miatt (az USA híres szülöttei: Martin Luther King, Woody Allen, Neil Armstrong, Angelina Jolie, woah....!), amúgy meg ezt a másfél órát leszámítva nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. A tanári fogadásokat ugyanis utálom, nincs miről beszélgetnem középkorú pedagógusokkal, és utálom nézni, ahogy a potya kaját zabálják. Az egésznek régi rendszeres, bratyizós-mutyizós atmoszférája van, mint amikor intellektuális tanári mivoltában mindenki titkolja, hogy tulajdonképpen egyébként szeret inni, és kedvence a Lucicitá a Romantica Channelen.
Ebédet ráadásul a mi kedves iskolánk nem fizetett, úgyhogy majd éhen döglöttünk, még én is, na, akkor képzelem a kamaszokat, pláne a focistákat, akik egész délelőtt meccseztek. Sóherség, kising, ennyit igazán megérdemeltek volna a gyerekek, na persze én is.

Úgyhogy kettő körül, mint akit kilőttek.
(Most meg beteg vagyok... mindig így szoktam. Ez tulajdonképpen azt jelenti nálam: dugja fel mindenki az úttörőnyakkendőjét. Jövőre Bonyhádra kell majd menni, de mikor jönnek rá, hogy abszolút alkalmatlan vagyok az ilyesmire...)