2011. április 15., péntek

Kicsit irigy

Befejeztem a cikket, de még nem küldtem el, mert már rá sem bírok nézni, szerintem szar lett. De most már lehet, hogy így marad.
Mivel nem voltam hajlandó lemondani a lötyipötyi programokról sem (bsw. medvehagymaszedés), ezért elég zsúfoltra sikerült a hétvége, nagyjából végig írtam, bár néha megszakítottam egy kis kémialeckével, furulyagyakorlással, nyelvtannal (mondatelemzés), kamasszal való veszekedéssel, sportolni sem volt időm, úgyhogy várom, hogy kedden fogok kiborulni, szerdán, vagy netán már hétfőn. (vagy még ma...)
Nincs megállás, ami nem jó, de most valahogy megbékéltem ezzel, mert látom, hogy lehet(ne) sokkal rosszabb is, illetve legalább is máshogy nem jó. A szünetig pedig különben is csak három napot kell kibírni, igaz, mind a három felér legalább kettővel (szorozzátok be).

Egyébként amikor írok, mindig rájövök, hogy az jó, de mivel egy csomó más szart kell csinálnom, ezért sajnos a végén a kevésbé örömteli tevékenységek között köt ki ez is. Pedig ha több időm lenne, valószínűleg én lennék a világ legtájékozottabb, legokosabb és legintelligensebb csaja... na jó, már most is az vagyok, csak erről egy kivétellel senki nem tud.

Bár nem vág ide, de még elmondom, hogy fogalmam sincs, hogyan lett a Diócicából idő közben édesszájú, mindenesetre ugrik a csokira, sütire és almára is - mondjuk a sörre is, szóval lehet, hogy nem édesszájú, csak falánk, ami nyilván a törődéshiányból fakad, úgyhogy a szünetben be kell iktatunk legalább a gurigázást. Nemrég vettem neki macskafüvet, úgyhogy néha kijár az erkélyre legelni, de leginkább hanyatt vágja magát a szoba közepén, hogy direkt útban legyen, amikor akar valamit. (én is így szoktam mondjuk) Azt viszont továbbra sem tudom, honnan tudja, hogy pont én jövök haza este, nem valamelyik a szomszéd, amikor nem is a kapucsengővel, hanem kulccsal nyitom ki lent a kaput - és trappol ki hangos nyivákolások közepette a bejárati ajtóhoz másfél perccel az érkezésem előtt.

2011. április 13., szerda

Emó

A múltkori költészet napja, és egy érdekes beszélgetés eredményeképpen mondhatom, hogy szerintem megfejtettem az emó-jelenséget. Végtelenül egyszerű. Azokon túl persze, hogy a fiatalok stílusok és ízlések útvesztőjén át keresik a saját útjukat - ami egyébként teljesen helyénvaló.

Történt, hogy az egyik osztályban vagy egy minden szempontból magára a figyelmet felhívni kívánó lány, az osztályfőnöke sajnos elég gyökér, nem nagyon vevő az extrém gondolkodásra, de még csak nem is különösebben elfogadó. A nyilvános beszéd elvevezésű órán én pedig megengedtem, hogy mindenki szabadon választott témáról tartson előadást.
Nevezett leány -- állítólag többször meggyűlt a baja ofővel, szülővel az emó miatt, mert pl. vagdosta magát egy időben, de rájöttek, és "megtiltották", stb. stb. -- az emó kultúrát választotta, amit én megengedtem (szemben a pornóval és a szexszel, na nem azért, mert prűd vagyok, hanem mert még a 'pisi' is heves izgalmakat okoz a fiatalkorúaknál, nemhogy a karcosabb témák...), de a közösség persze heves pfújolással fogadta. Ezután hetekig azzal próbált sokkolni, hogy olyanokat kérdezett, miszerint betehet-e magát vagdosó tinédzsert a ppt-be, vagy csókolózó fiúkat; ezeket én rendre azzal védtem ki, hogy a feladat része az, hogy megítéljük, mi való nyilvánosság elé ilyen körülmények között, és mi nem.

Summa summárum, becsültem a bátorságát, hogy ki mert állni, mert az emók persze rosszabbak, mint a buzik... de azért szeretjük őket... ütni.
Elmondta az amúgy közepes prezentációt, utána persze nekiestek. Némi agyalással tisztáztunk aztán (és igen, ex catedra ki merem jelenteni, hogy a lányok ebben a korban ezerszer toleránsabbak, mint a fiúk), hogy mindenkinek fontos a különböző csoportokhoz való tartozás, ahogy stílusunk is van, és a legkevésbé kell, hogy érdekeljen minket, hogy az kinek tetszik és kinek nem, amennyiben nem sértünk-bántunk másokat vele.

No, de a lényeg a vagdosásnál jött ki, amit ugye azért követnek el az emók, mert "annyira fáj belül, hogy azt egy külső fájdalommal akarják elfedni". Hát, ez akármennyire is internetes meg wikis szöveg, itt a lényeg, kérem.
Ugyanis a kölykök sehol sem találják az érzelmeket. Mert az ciki, buzis, nyálas, gejl, gáz, tré. Otthon apu hallgat, anyu titokban sír, a kortárs közösségben pedig simán kiközösítik azt, aki nem "kemény" vagy nem elég macsó. Vagy még gyerek. Pedig hát azok, mind.
Kell tehát egy kommuna, ahol a stílus mögé bújva lehetnek érzelgősek, írhatnak verseket, fogdoshatják egymás kezét, könnyezhetnek, szomorkodhatnak, sírhatnak, érzékenykedhetnek kedvükre. Lehet, és egyszerűbb ezt egy póznak álcázni, egy felvett sztájlnak, amire mindenki úgyis azt mondja, hogy majd el fog múlni. És ha eljátsszák, akkor talán nem derül ki, hogy valójában is ilyenek: sérülékenyek, félénkek, érzelgősek. Ebben a szar világban, szar felnőttek között.

Mindezt remekül alá lehet támasztani azzal a közvetlen tapasztalattal, hogy az informális költészetnapon nem azért toporogtak zavartan és hallgattak, meg nem akartak (szabadon választott) verset felolvasni a kamaszok, mert nem tudnak olvasni vagy mert nem volt mit. Hanem mert nem akartak kitárulkozni. Egy picit sem.
A világnak nagy a pofája. Nekik is az, mondanak mindent, ami eszükbe jut. Borzolják a felszínt, de mélyebbre nem mernek menni. Miért is mernének, a felnőttek körülöttük sem mennek. Ők sem mernek ugyanis.

(Itthon is lesz egy beszélgetésem az emókról, az olyannyira utált Justin Bieberről, SP-ről, a "buzikról", meg mindenről és mindenkiről, akikről persze azt sem tudjuk, kicsodák, csak azt, hogy "rúgnivaló a fejük"....)

2011. április 10., vasárnap

övezet

Fogalmam sincs, minek állok le folyton olyan emberekkel vitatkozni, akikkel felesleges. Vannak a beszélgetéseknek olyan pontjai, ahonnan már egyszerűen nincs mit tovább ragozni, mert nincs meg a közös nevező.

Szeretem azt hinni, hogy tájékozott vagyok a világ dolgaiban, közben pedig tudom, hogy ez viszonylagos, és szart sem tudok. És nem is fogom azt hinni soha, hogy bármit is tudok. De azt végképp soha nem lenne "merszem" állítani, hogy tudom és látom, hogy mi van valaki más fejében. Pedig a megérzéseim jók. De a problémák akkor is személyesek. És viszonylagosak. Nincs ezzel mit tenni...

Hiúság minden ilyesmi. És nincs nagyobb ostobaság, mint elhinni, hogy a személyes környezetünk az egyetlen és kizárólagos világ. Persze felettébb kellemes, hiszen így a legkönnyebb megtalálni azt a közeget, amiből végre, végre kitűnhetünk.

2011. március 28., hétfő

Néhány pozitív dolgot rólam....

Néhány pozitív dolgot rólam. Nem szeretek lent lenni.

Például a diákjaim többsége kedvel és vagánynak tart. Jó, oké, könnyen átverhetők, mert van, akit nálam jobban kedvelnek, pedig... pedig az illető csak blöfföl. A legtöbb mindenki csak blöfföl.
Olyan embereket szeretnék magam körül, akik saját magukon túl is látnak.

Minden nap eszembe jutnak mindenféle bejegyzésfoszlányok, amiket ki lehetne ereszteni magamból, azért, hogy ne befelé feszültségoldjak - így vagy úgy. Haragszom magamra, mert úgy tűnik, nem elég, ami van. Pedig elég lehetne. Sokszor gondolom, hogy minden normális embernek elég. Így aztán a baj valószínűleg velem van. Legszívesebben otthagynék csapot-papot, és élnék tökmagon egy évig. De még mindig túl nagy bennem az önfegyelem.

A hét végén elvállaltam, hogy ingyen fordítok olykor a cigányvadászat-per blognak, emberbarátságból. Karitatíve. (Most nézem, az elsőt már feltették, csak épp nincs ott a nevem...) Az ügy miatt. Hogy úgy érezzem, valami értelmeset is csinálok. Erre most sürgősen rám sóztak kilenc oldalt... nemet mondtam... illetve saját határidőt adtam meg... még én siessek...
Rájöttem, a tanári hivatás legnagyobb átka egyébként a rutin meg az egyformaság. Az maga a gyilok.

Meddig tartható és tehető, hogy a rutinnal és az önismétléssel kiöljük magukból a kreativitást? Meddig nyelhetjük le a mérgünket és a mindennapi feszültséget az ún. megélhetés érdekében? Meddig dobolhat az agyunk és feszülhet a gyomrunk? Meddig tarthat az, hogy a kihasználható mikro-időket azzal töltöm, hogy idegeskedek, hogy nem töltöm semmi értelmessel...? Mi az, hogy értelmes? És mikor lesz már jobb?

2011. március 25., péntek

tréning

Hát, elmentem továbbképzésre, ami egyébként tényleg örvendetes, mert a nyelvi lektorátus vezetője személyesen hívott, hogy tanuljam ki, hogyan legyek vizsgáztató a KITEX vizsgarendszerben... Úgy fogtam fel ezt, mint egy új lehetőséget, ami, bármennyire is unalmas és hervasztó is, talán kiskapu valami más felé, a kilépés felé... hallottam én már olyat, hogy állást kapott valaki a nyelvi lektorátuson, és, mivel most burkolták újra az egész folyosót (és építettek egy olyan konyhát, hogy akár be is költöznék), hát, már holnaptól mennék oda dolgozni. Még akkor is, ha semmi különösebben intellektuális kihívás nincsen mondjuk a tesztfejlesztésben.

ECL vizsgáztató kb. két éve vagyok (ez a harmadik állásom a nyelvtanfolyamok, a színikritikák meg a főállásom mellett), és gondolom, a KITEX-be azért kerültem be, mert közgazdasági szakközépben tanítok, és arra gondoltak, hogy nekem ez így könnyebb lesz.
Igen ám, de az már anno sem érdekelt senkit, hogy egy mezei angoltanár -- pláne, ha bölcsész inkább -- hogyan boldogul a business English különböző területeivel; amit én ehhez konyítok, teljesen autodidakta módon sajátítottam el, senki meg nem kérdezte annak idején (amikor bekerültem, és kizárólag csak szaknyelvet tanítottam), hogy vannak-e nehézségeim...

A KITEX kereskedelmi és idegenforgalmi-turisztikai szaknyelvvizsga, lényegében tök ugyanaz, mint egy érettségi és egy nyelvvizsga kombinációja. Mivel mindkettőt mívelem, tények szintén elég lenne ismertetni velem a vizsgát meg mondjuk a témákat. De nem, lelkes trénerünk (egyébként orosz anyanyelvű, töri a magyart) részletekbe menően faggat minket a sztenderdizálás csínjáról-bínjáról, azaz arról, mitől tud objektíven értékelhető lenni egy nyelvvizsga. Még véletlenül sem attól, hogy mondjuk a vizsgáztatók tapasztaltak, és értékítéletük megbízható. Sokkal inkább attól, hogy a vizsga forgatókönyvét szó szerint követni kell. Azt a kérdést tehát, hogy Please, choose a picture! nem transzformálhatom át Choose a picture, please!-zé, mert hátha megzavarom a vizsgázót.
Orosz trénerünk tehát lelkesem magyaráz arról, hogyan legyünk empatikus vizsgáztatók, s közben nem érzékeli a helyzet iróniáját, de a kommentárokat sem érti/hallja.
Összesen öten vagyunk egyébként, a tréner, egy csak a Keróból, egy a lektorátusról, még valaki, meg én. H-t egyébként lehet, hogy azért bírom, mert oda járt egyetemre, ahova én, de lehet, hogy csak imponál, ahogy egymásra találunk az ironizálásban. A trénert még véletlenül sem akarjuk megbántani, hiszen alapvetően szimpatikus, de azért a videón látható "szabályszegő" (azaz nem pontosan forgatókönyv-idéző) vizsgázgáztatóról megjegyezzük, hogy nagyon szimpatikus.
Nevetgélve tesszük alá a konyhakész válaszokat a kérdéseinek, ő pedig lelkesen biztat minket. (Az igazság persze az, hogy a két félnapos tréning helyett egy prosival is megelégedtem volna... elolvasom, és annyi.)

A jó hír, hogy a képzés sikerességéhez vizsgát kell látogatni, úgyhogy mehetek Szegedre! (vagy esetleg Keszthelyre) -- hiszen a szisztéma helyben még nem létezik, mi leszünk az elsők. A másik házi feladat, hogy főpróba gyanánt le kell vizsgáztatnunk két saját tanítványt (a dokumentációt pedig e-mailben elküldeni), és nyilván ennek megszervezése sem okoz majd gondot a munkahelyemen.

Summa summárum, habár halálosan fáradt voltam/vagyok (mintha egy búra lenne a fejemen két napja), némileg szórakoztat a helyzet: pl. az, hogy holnapra a prosiban fellelhető KITEX kapcsán felmerülő GyIK-kérdésekre kell megtalálni a választ a kapott anyagból -- természetesen egy sincs benne.
Kíváncsi lennék, mennyit keres egy ilyen tréner, ha eljön egy éjszakára két ppt-vel meg másfél videófelvétellel, és osztja az észt evidens dolgokról.

Anyway, holnap délelőtt folytatjuk, a kerós csak beszervezett két diákot is vizsgáztatást gyakorolni, én majd vállalom azt a részt, hogy felolvassam: Good morning/afternoon. Welcome to your exam. My name is ... My colleague over there will only listen. (valami ilyesmi, most improvizáltam, ami nyilván a sztenderdizálás elleni komoly vétek...)
Sőt, holnap azt is tervezem megkérdezni, hogy egyébként remélhetjük-e, hogy az egyes vizsgákra felkészülünk, mert hiszen mondjuk a lovasturizmusról nem olyan könnyen improvizálok szerepjátékon alapuló szituációt... Akkor már inkább Nietzsche.
Hát, szóval ilyenekkel töltöm az időmet ahelyett, hogy a doktorimat írnám.

2011. március 22., kedd

tramplik

Ilyen trampli lelkűekkel vagyok körülvéve igazából.
Ma azt kellett teljesen diplomatikusan és hideg fejjel (és vérrel) megértetnem a diákjaimmal, hogy az, hogy van olyan tanáruk, aki bakfisként vihorászik olyasmin, hogy "t.nő, tépett már be életében?? mert most pont úgy néz ki, mint aki szívott" meg hogy "mondja má' meg, ezt mi a fasznak tanuljuk?!", nem jogosítja fel őket semmire, hiába is életkori sajátosság náluk a határok próbálgatása... Mert az ilyen helyzetekben, amikor a másik mindent megenged, magamnak kell hogy határt szabjak abban, hogy meddig mehetek el. A szélsőséges példám az volt, hogy az illető akár azt is megengedhetné, hogy belerúgjanak, mégsem teszik, remélhetőleg, mert működik a belső gát. Addig jó, míg működik.

Nem mellesleg teljesen megértem őket (mondtam is), hiszen ez az életkor arra való, hogy kipróbáljuk, mit bír el a világ. Azt már nem tettem hozzá, hogy az ostoba tramplilelkűek lehet, hogy azt is megérdemlik, hogy dervistáncot járjanak a fejük tetején, és még lehet, hogy akkor sem veszik észre.

Nagyon bocsánat az erős és trágár hasonlatért, de némely munkatársnőmről az jut eszembe, hogy vannak olyan nagyon kiéhezett, és a pasivadászatban minden büszkeségüket és tartásukat elvesztő nők, akik már annyira várják, hogy valaki jól megb....a őket, hogy az adott pillanatban csak ostobán és bambán vihogva tűrik, amíg valaki rájuk mászik. (Nem, nem a magánéletükről beszélek, hanem a diákokkal való interperszonális viszonyukról.)
Irritál a rikácsolásuk, az ostobaságuk, a trampli lelkük, meg hogy tönkreteszik a munkámat.

Ahogy a Horn Györggyel készült remek interjúban olvastam a múlt heti MANCS-ban (online egyelőre sajnos nem olvasható), az ilyesfajta emberek személyes sérelmeiből állhatott össze az új közoktatásitörvény-tervezet. Hol adnak nekik diplomát? Hova tették a szemüket, akik felvették őket? És mi a faszt várok egy olyan iskolában, ahol a Rózsával megjelent interjú fénymásolatát mindig kiteszik a faliújságra A3-as méretben?

2011. március 21., hétfő

téli vendég

Az idei téli depresszió nagyon alattomos, ugyanis nem is vettem észre, hogy maga alá gyűrt, csak amikor már hónapok óta nem kaptam levegőt se. Diákok mondták kivételes alkalmakkor, hogy "végre mosolyogni tetszik" meg hogy "mindig lehajtott fejjel jár, mint akit nem érdekel a világ" (hát, nem is, mondtam erre én), és még más is, aki fontos, mondta, hogy két hónapja egyáltalán nem nevettem... szerintem több.

Alapvetően tisztában vagyok a depresszióval, várom is, minden január végén, de most elfelejtettem, hogy eszembe jusson, ezért aztán nem is vártam. És nem is vettem észre sem. Csak most, nem is annyira utólag a nagy-nagy bánatot, a halálos fáradtságot, a súlyokat, a felhorkanó igazságérzetet néha, és az éppen hogy pislákoló életösztönt. Éppen hogy.
A görcsös tenni akarást, ami elterelő gesztus, és nyilván semmi jóra és hasznosra nem vezet. A sokasodó sebeket meg a szétrágott szám szélét. Hogy hiába az összes illúzió, teljesen tehetetlen vagyok. És hogy ez már nem mehet így sokáig tovább, mert megdöglök.