Néhány pozitív dolgot rólam. Nem szeretek lent lenni.
Például a diákjaim többsége kedvel és vagánynak tart. Jó, oké,
könnyen átverhetők, mert van, akit nálam jobban kedvelnek, pedig...
pedig az illető csak blöfföl. A legtöbb mindenki csak blöfföl.
Olyan embereket szeretnék magam körül, akik saját magukon túl is látnak.
Minden nap eszembe jutnak mindenféle bejegyzésfoszlányok, amiket ki
lehetne ereszteni magamból, azért, hogy ne befelé feszültségoldjak - így
vagy úgy. Haragszom magamra, mert úgy tűnik, nem elég, ami van. Pedig
elég lehetne. Sokszor gondolom, hogy minden normális embernek elég. Így
aztán a baj valószínűleg velem van. Legszívesebben otthagynék
csapot-papot, és élnék tökmagon egy évig. De még mindig túl nagy bennem
az önfegyelem.
A hét végén elvállaltam, hogy ingyen fordítok olykor a cigányvadászat-per
blognak, emberbarátságból. Karitatíve. (Most nézem, az elsőt már
feltették, csak épp nincs ott a nevem...) Az ügy miatt. Hogy úgy
érezzem, valami értelmeset is csinálok. Erre most sürgősen rám sóztak
kilenc oldalt... nemet mondtam... illetve saját határidőt adtam meg...
még én siessek...
Rájöttem, a tanári hivatás legnagyobb átka egyébként a rutin meg az egyformaság. Az maga a gyilok.
Meddig tartható és tehető, hogy a rutinnal és az önismétléssel
kiöljük magukból a kreativitást? Meddig nyelhetjük le a mérgünket és a
mindennapi feszültséget az ún. megélhetés érdekében? Meddig dobolhat az
agyunk és feszülhet a gyomrunk? Meddig tarthat az, hogy a kihasználható
mikro-időket azzal töltöm, hogy idegeskedek, hogy nem töltöm semmi
értelmessel...? Mi az, hogy értelmes? És mikor lesz már jobb?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése