Az idei téli depresszió nagyon alattomos, ugyanis nem is vettem
észre, hogy maga alá gyűrt, csak amikor már hónapok óta nem kaptam
levegőt se. Diákok mondták kivételes alkalmakkor, hogy "végre mosolyogni
tetszik" meg hogy "mindig lehajtott fejjel jár, mint akit nem érdekel a
világ" (hát, nem is, mondtam erre én), és még más is, aki fontos,
mondta, hogy két hónapja egyáltalán nem nevettem... szerintem több.
Alapvetően tisztában vagyok a depresszióval, várom is, minden január
végén, de most elfelejtettem, hogy eszembe jusson, ezért aztán nem is
vártam. És nem is vettem észre sem. Csak most, nem is annyira utólag a
nagy-nagy bánatot, a halálos fáradtságot, a súlyokat, a felhorkanó
igazságérzetet néha, és az éppen hogy pislákoló életösztönt. Éppen hogy.
A görcsös tenni akarást, ami elterelő gesztus, és nyilván semmi jóra
és hasznosra nem vezet. A sokasodó sebeket meg a szétrágott szám szélét.
Hogy hiába az összes illúzió, teljesen tehetetlen vagyok. És hogy ez
már nem mehet így sokáig tovább, mert megdöglök.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése