Kaptam...
"Búcsúzkodom
Dhakától, és mivel elképesztő mennyiségű élményt és tapasztalatot
kaptam, már-már nosztalgikus vagyok. Mondjuk, ahogy most gyorsan
átszalad a szemem az ablaktalan szobámon és hirtelenjében 3 csótányt
számolok, és az utcai dudák tülkölése gyakorlatilag a dobhártyámat veri
füldugó nélkül, sírni talán mégsem fogok. Szerda az utolsó napon a
Centerben, csütörtökön irány Kalkutta, amiről azért, mert pusztán 200
km-rel arrébb van, nincsenek habos elképzeléseim; a hindukban bízom
kicsit.
A terveim szerint
hétfőig maradok Kalkuttában és környékén majd onnan Katmanduba, Nepálba
repülök, ahol egy monostorban részt fogok venni valami meditációs
kurzus-féleségen, ahol annyi biztos, hogy én is a békét fogom keresni az
elképesztő dhakai celeb éltem és Kalkutta szuper zsúfoltsága után.
Kisimult idegekkel és végre oxigénnel feltöltődött tüdővel várom majd
Micket, aki a kurzus végére meg is érkezik.
Az utolsó hetemen fantasztikus dolog történt Bangladessel. A
Bengáli Tigrisek sikeresen megverték Írországot, így nem esetek ki
rögtön a VB második hetében. Legutóbb, amikor sikerült, az egyébként igen
erős pakisztáni csapatot megverniük, akikkel ugye nem is olyan rég még
egy ország voltak, a miniszterelnök asszony a győzelmet történelmi
mérföldkőnek nevezte és a Tigriseket a saját vállán hozta haza a nemzet
Idegenből. Az Írek ellen vívott 7 órás meccs helyszíne a szállodánktól
látótávolságban lévő stadion volt. A győzelem után 26 ezer éneklő,
könnyező ember igyekezett kifelé a stadionból, ahová viszont a
nyomornegyedekből már-már ámokfutóként rohanó, mindent legyaluló
hadsereg képét festő tízezres tömeg indult meg méteres bangladesi
zászlókat feszítve az úttest fölé, hogy együtt ünnepeljen a nemzet. A
győzelem divatot is teremett egyben, meg valószínű egész életre szóló
áldást is jelent az egy év alattiaknak. Másnap reggel az összes karon
ülő csecsemő homlokát Banglades színeiben pompázó kétujjnyi fejpánt
díszítette, ami engem menthetetlenül a Macskafogó Pokyo partjánál
tanyázó macskájára emlékeztetett.
A meccshez én igen
érzékenyen kötődöm. Mert mit kerteljek, százharminc fős családi
ebédmeghívásomra Mohammedékhez, melyen a részvételem a családfőnek és
nekem egyforma megtiszteltetést jelentett,
a-béke-nagyassszonya-stílusban készültem. Hullasápadt bőrszínem garancia
is volt jó belépőhöz. És ekkor a Bengáli Tigrisek elhajították első
krikett labdájukat Írország ellen. Négy óra hosszán
keresztül szerényen meghúzódva ültem a rokonságból egy 15 éves, igen
túlsúlyos kislány mellett, aki teljes rózsaszínben és gyémántcsillogású
kövekben pompázott, és először részletesen elmondta, hogy miként néz ki
egy bengáli muszlim esküvő majd vizsgáztatóbiztos szigorságával
ellenőrizte Hollywoodi filmeken alapuló tudását a nyugati esküvőről,
különösen sokat időztünk az új asszonnyá válás és éjfélkor történő
átöltözés vallási és ideológiai háttere felett. Értettem én, hogy ez
okoz némi zavart, mert ugye MI lehetünk együtt a Férjünkkel, meg nem
csak azzal, a házasság előtt is, de nagyon nehezen lavíroztam ezen az
intim terepen. Amúgy meg, eszembe jutottak az angol bajnokság vasárnapi
meccsei vagy egy jó foci vb, amikor is legkevesebb, hogy csenddel
fejezzük ki a tiszteletünket az erősebbik nem iránt. Nem igaz? Rend van
a világban errefelé is és ez megnyugtató.
Hétfőn ülésezett a
Grameen Bank ügyvezetősége. Volt nagy izgalom, meg fennforgás, hogy mi
lesz Yunus bácsival. Mi, hátunk mögött tudva a PR kommunikációs krízis
csapatot, ültünk a csörgő telefonok mellet, és nem vettük fel. Nem
nyilatkozunk. Másnap reggel, amikor katonai sorfal, frissen felállított
mágnes kapu és motozás fogadott egy pillanatig nem gondoltam, hogy ez
nem Yunusnak szól. Pedig csak az angliai Anna hercegnő érkezett
jótékonykodni. Mondjuk, azt itt éppen lehet. Yunus bácsi meg még van, és
mi drukkolunk neki.
A Világ
legélhetetlenebb városában - ez hivatalos, megmondta az Economist is -
13 millió ember zsúfolódik össze, sokaknak semmijük nincs; még a riksa
sem az övék, amit napi 20 órában hajtanak. A többség ott alszik, ahol
épp az álom éri. A város káoszában naponta 3.2 millió munkaóra veszik
el; ezt nevezik itt közlekedési dugónak. Ez éves szinten 1.4 milliárd
dollár kiesést jelent, ami a totálisan kimerült nemzet fejlesztési
költségvetésének harmada. És hogy én hova keveredtem? Hétfőn éjszaka
együtt mulattam azokkal, akik sikeresen halásznak zavarosban.
Amikor behuppantam a
krémszínű bőrüléses luxus dzsipbe és Lady Gagát hallgatva
átszáguldottunk a nyomornegyedek felett a karácsonyfa-izzókban úszó
város hirtelen már nem is tűnt olyan szánalmasnak. Dhaka legelitebb
szállodájának 23. emeleti lift ajtajának túlsó oldalán olasz pizzéria,
koktél bár és 70 négyzetméteres panoráma terasz fogadott
márványborításban, szoborcsoportokkal, pontfogásos üvegekkel,
mértékletes személyzettel, akik tegnap látott ismerősként köszöntötték
vendéglátóinkat. A két építészmérnökkel Chittagongban szerzett újdonsült
ismeretségünket ünnepeltük itt brazil kollégámmal, no és persze engem
búcsúztattunk Dhakától. Ez egy amolyan zárt klub, ahová a dhakai
szürkegazdaság jár mulatozni és a nyugat-gyönyöreit élvezni, ami
számukra ivászatot és könnyűvérű nőket jelent. A vallási alkoholtilalom
kellős közepén itt csak úgy szakadtak ki a dugók a MUM
pezsgőspalackokból, jégen szolgálták a Jack Daniel’s-t és gyöngyözött a
Heineken a csapolóból. A szálloda szuper kortárs
dizájnjáról még annyit, hogy én a harmadik pisilésem alkalmával sem
jöttem rá, hogyan kell lehúzni a WC-t. Az olasz pizza felett, amikor is a
mini bangla pincérünk felém állt a vele egyméretű firssenőrlő
bosszóróval azért már kezdett mosolyra gördülni a szám, különösen, mikor
Akmal nyugati jártasságát fitogtatva Tabasco szószt is rendelt. És a
kulturális mix itt vette csak igazán kezdetét. Három thai ruganyos húsú
hölgyemény pattant fel a dobogóra kezükben mikrofonnal engem egyedüli
nőként hagyva az immáron közönséggé vált férfitömegben. Karaoke
jelleggel csendült fel az első lassú tempójú nóta a Roxette-től, Listen to Your Heart, majd
Beyonce If I Were a Boy lírai eposza következett. A lányok dekoltázsa
gyakorlatilag a csípőcsontot épp fedő szoknyájukig ért, amit aluról a
comb középig erő bőrcsizma igyekezett megtámogatni, és ahogy hajladoztak
és a magas hangoknál óriásira tátott szájjal markolták a szívük felett a
levegőt, és ujjaik pedig csak úgy csiklandozták a mikrofonállványt, nem
hittem el többé, hogy ők híres előadóművészek. A bemelegítő számok után
A-pörgős-blokk következett. Shakira-csípőmozgás, akár csak a
videoklipekben. A Bony M Babylon-ját már összekapaszkodva énekeltem a
helyi vállalkozókkal, és azt hiszem Bony Taylor-nál sem okoztam
csalódást. De azt már elmondani nem tudom mit érzetem, amikor a Bangles
Walk Like an Egyptian slágerére a három thai lány, Dahkában, egy
valószínűtlen luxus hotel teraszán egyiptomi táncot járt. Látva önfeledt
állapotomat, jött is hozzám a pincér papírral és tollal, hogy kérjek
számot, de ekkor felcsendült Bon Jovi It’s My Life-ja, amely igazán
méltó távozást ígért."
[...]
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése