Bahtyin a Rabelais and his World-ben
(a magyar címe most nagyon hosszú, bocsánat, hogy nem írom ki) a
hivatásos irodalomra/kultúrára nagy hatást tevő népi nevetéskultúra
három alapformáját határozza meg, úgymint 1) szertartások, színpadi
formák 2) komikus nyelvi alkotások 3) a familiáris beszéd különböző
formái és műfajai (pl. a káromkodás). Ezek közül a karnevál-típusú
ünnepségek az első kategóriába tartoznak, és olyan színpadias (azaz
dramatizált) alkalmakat jelölnek, amikor a résztvevők nem színészek
ugyan, de jelmezt öltenek, és annak megfelelően, hogy egyszerűen
fogalmazzunk, magukat másnak kiadva játszanak el egy csak alapjaiban
megadott forgatókönyvet, és tarkítják azt sok-sok improvizatív elemmel,
rögtönzéssel.
A busójárás ebbe a sémába illeszkedik, ráadásul a témája a télűzés,
akárcsak a középkori karneváloknak. S mint ilyenre (azaz konkrétan
farsangszerű eseményre), igaz rá az összes karnivalisztikus jellemző: a
meglévő világrend felforgatása, a rend és rendszerek semmibe vétele, a
hierarchia iránti teljes tiszteletlenség. A karnevál ugyanis -- mondja
Bahtyin -- a művészet és az élet mezsgyéjén helyezkedik el, össznépi
jelenség, nemcsak nézzük, hanem megéljük, bevonódunk. Az elmúlással, a
pusztulással (vö. télbúcsúztatás) egy időben tematizálja az
újjászületést is, egyszerre örömteli és csúfos-gúnyolódó, ünnepi és
profán.
A maszk pedig személytelenít és eltakar, azaz a használata révén
minden lehetségessé és megengedetté válik, hiszen a valódi identitásra
nem derül fény - de ugyanakkor ez az az állapot, amikor felszínre
kerülhetnek a valós, felszabadult, őszinte és autentikus, nyers-erős
személyiségjegyek és vonások. Az arc elszemélytelenítése a figyelmet
egyértelműen a testre irányítja, arra a testre, ami elnagyolt,
valótlanul óriási, groteszk és formátlan.
Ezek az alkalmak nemcsak a hosszú télbe való belefásultságot oldják,
de megteremthetik -- nézőnek és jelmezesnek egyaránt -- annak a
közösségi élménynek az átélését, amit annak idején (illetve bizonyos
társadalmakban ma is) a rítusok adhattak meg, és amit a nyugati kultúra
időről időre újult erővel keres és próbál beemelni a művészetébe és/vagy
a társadalmi aktusaiba. Ez az, amit sokak szerint nem talál a színház
vagy a pedagógia, de a saját egyszeri életében az egyszeri ember sem.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése