Szocio

Az egyetemen remek tanáraim voltak, akikre máig büszke vagyok. Ott van példának okáért Kontra Miklós, akit Nádasdy Ádám mellett az egyik legzseniálisabb mai magyar nyelvésznek tartok annak ellenére, hogy kettesre kollokváltam nála, a mai napig nem értem, miért. Nagy lelkesedéssel vettem részt a kb. 8-10 főt számláló szociolingvisztika előadásán, mindent megtanultam és el is olvastam, aztán a vizsgadolgozatot sosem láttam viszont... kettes.
Arra is nagyon lelkesen emlékszem vissza, amikor az Örkény-szemináriumra a tanárunk meghívta a PhD-konzulensét, Sándor Klárát, aki, már nem emlékszem pontosan, miről beszélt, de arra igen, hogy leesett állal hallgattam (és az most teljesen mellékes, hogy mit gondolok S. K. személyéről egyébként, vagy hogy hogyan viszonyulok a hamvában holt politikai pályafutásához....)

Az iskolai nyelvtan tanítással (azon túl, hogy utálom) az a legnagyobb problémám, hogy deskriptív grammatikát kell tanítani, amit még én sem mindig tudok. Na nem azért, a magyar szakon remek strukturalista nyelvész professzoraim voltak, a mondattant is négyesre megtanultam M-né bugyirózsaszín 150 oldalas életművéből... sőt, generatív grammatikát is tanultam Keneseitől, és mondhatom, majdnem nyelvész lettem. De, nyilván politikai érdeklődésem folytán legjobban a szociolingvisztika érdekelt.

Ezért aztán a nyelvtan órákon ezt igyekszem továbbadni, mert ha van valami értelme a magyar nyelvtannak, akkor az az, hogy össze tudjuk kapcsolni a nyelvhez való viszonyunkat a világlátásunkkal, akár az ún. magyarság- és nemzettudattal (ami sok gyerekünknek valóban fontos, hiszen a csapból is ez folyik/otthon is ezt hallják). Mindez természetesen nem része a kurrikulumnak, úgyhogy csalok. A középiskolai nyelvtan tananyag kb. három oldalon emlékezik meg a nyelvművelésről (meglehetősen "elkenős" stílusban"), meg még három oldalon a nyelvjárásokról. Úgyhogy múltkor bevittem egy Kultúrházas videót, ahol Kontra Miklós és Zsadon Béla beszélgetnek a "helyes" magyar beszédről.

A reakciók (a magyarázat és a beszélgetés után/közben) eléggé diffúzak voltak. Azok szemében, akik hallgattak, azt láttam, hogy igen, ebben van valami (zömében vidékiek voltak egyébként). A jól szituált, városi gyerekek álláspontja az volt, hogy az ilyesfajta hozzáállás elrontja, bemocskolja a nyelvet, aztán pillanatokon belül ott tartottunk, hogy pl. aki itt született és itt tanult, az nem menjen külföldre dolgozni, mert kiviszi a szellemi tőkét, pedig a haza mennyit fordított az ő oktatására.
Azt is erőteljes felhorkanás kísérte, amikor azt mondtam, szerintem a magyarság nem szenvedett el több sorscsapást, mint más nemzetek, csak épp a mi nézőpontunk erre a közép-kelet-európai régióra korlátozódik.

Nem tudom, nem megyek-e túl messzire akkor, amikor az iskola apolitikusságát sokan úgy értelmezik, hogy az életünkben zajló eseményekről szót sem lehet ejteni. Vagy amikor nem lehet szóba hozni Szapphót, Verlaine-t, Rimbaud-ot vagy Pilinszkyt anélkül, hogy ne huhognának jelentős létszámban. Amikor a helyi Jobbikos polgármesterjelölt - iskolánk tanára mellesleg - a munkahelyén hordhatja a Jobbikos kitűzőt, és ezért nem szól rá a főnökség, vagy amikor kollégák szerint azért megy a végző évfolyam minden évben Krakkóba és Auschwitzba, mert a munkaközösség-vezető kolléga zsidó... mennénk inkább sítáborba ehelyett.
Nem tudom, hogy lehet-e széllel szemben próbálkozni. A kijelentéseimmel gyakran vélt vagy valós fiatal önérzetekbe gázolok bele, és csak remélni merem, hogy ennek ellenére (vagy pont azért) hatok valahogy. Hogy legalább a gyűlölködés kimúljon. De nagyon nehéz és fárasztó, mert mintha az egész világ az ember ellen dolgozna. Mégis csak ennek látom értelmét. És ezért lehet, hogy mennem kell.