A hét kalandja

A hét egyik nagy kalandja Nyafi volt (a másikról majd holnap), akit két kislány szorongatott a Coop áruházzal szemben délután kettőkor. Apró, teknőctarka cicus, az anyját állítólag széttépték a kutyák (ez azért urban legend-gyanús), mindenesetre a két kiscsaj éppen azon dilemmázott, hogy mit csináljanak a macsusszal, mert azt, hogy hazavigyék, megtiltották nekik. (Bírom az ilyen szülőket, a parancsot kiadják, az alternatívát viszont nem, hadd furdalódjon a gyerek, hogy otthagy az utcán egy öt hetes cicát, ha meg emiatt nem megy időben haza, még jól ki is kap...)
Naná, hogy hazahoztuk. És emiatt aztán a gyé két napig Igazi Hősnek érezhette magát. Már ezért is megérte.

A Diócica persze egyáltalán nem örült, sőt, annyira agresszívan viselkedett, hogy a kiscicát ki kellett lakoltatni az erkélyre. Ott viszont annyira visított (hogy őt aztán ne hagyják egyedül), hogy attól lehetett megbolondulni. De tényleg, kismacskából ekkora harsány sikítozást még életemben nem hallottam. Ődiósága viszont idebent morgott, mint egy vén eb, úgyhogy gyorsan eldőlt, hogy a picur nem maradhat.
Gyorsan telefonáltam párat, de mindenki mindenféle érthető kifogásokat emelt, úgyhogy ultimátumot adtam magamnak: ha ötig nem lesz senki, kénytelen leszek kocsiba rakni a gyermeket, és vidékre költöztetni oda, hátha a Diócica anyja kedvesebb lesz hozzá, mint az idősebb sarj... Így is lett, délután ötkor egy zongoraóra és egy Teszkó-kör után már száguldottunk is.
A picur persze visított, de annyira, hogy minden más kommunikációt ellehetetlenített. Annyira kimerült volt viszont, hogy olykor, két visítás között egyszerűen lecsuklott a feje és elaludt. Majd felriadt, és kezdődött minden az elejétől.
A vidéki lakban aztán nagyon örültek neki, mert bébi, és végre lehet valakivel megint anyáskodni (a két kutya meg az öreg macska -- a Diócica anyja -- mellett).

Hazaérvén az én sértődött cicusomat találtam, aki a vacsoráját nagy kegyesen elfogyasztotta ugyan, de utána duzzogva trappolt és morgott/fújt, valamint nem volt hajlandó kimenni az erkélyre, mert hátha még ott van a fatty... Este kilenc körül aztán nagy kegyesen elfoglalta a helyét az ágyamban, de mihelyst szóltam hozzá, fordult egyet, és a hátát mutatta felém. Később közelebb jött, de nem engedte, hogy megsimogassam. Reggelre aztán nagyjából minden rendbe jött, de dorombolni a mai napig nem hajlandó.
A nyafogóst a jövő héten meglátogatjuk.