Már két nap is eltelt, amióta visszajöttem, de még mindig nem tudom túltenni magam rajta.
Azon gondolkodom, vajon min is múlik valójában, hogy az ember érzékeny, barátságos lénnyé vagy egy önző, akaratos, vastag bőrű, mérgező csótánnyá válik-e végül. Egy makacs túlélővé, aki mindenáron boldogul, viszont titokban mindenki viszolyog tőle.
És hogy amikor végül odaér arra homokos, szomorú, vizes síkra és szétnéz, akkor elgondolkodik-e, hogy ki is ő valójában, és hogy mit tett hozzá ahhoz a mikrovilághoz, ami a létét biztosítja. Vagy ha nem is a mikrovilághoz, legalább azoknak az életéhez, komfortjához akiket szeret. Hogy vállalt-e valaha igazi felelősséget bármiért is, hogy eszébe jutott-e valaha az a másik tízmillió vagy hétmilliárd.
Vajon miért olyan nehéz vagy elmulasztható, ha nem is szavakkal, de legalább tettekkel körülrajzolni a szeretetet, ráérezni arra a néhány pici gesztusra, amitől a másiknak kicsit szívmeleg lesz, hogy ez aztán befűtsön egy egész szobát. Vagy úgy van ez, hogy azt hiszik, pénzre minden átváltható, és a törődés valójában nem más, mint nagylelkű borravaló egy számlához, amit úgyis ki kell fizetni, mert a fogyasztói társadalomban ez garantálja a létezésünket. Fizetek, perkálok, pénzt osztok, tehát vagyok. És ha kapsz, csak akkor vagy valaki.
És vajon van-e tényleg egy olyan pillanat a halál előtt, amikor számot kell adnunk magunk előtt arról, hogy kiért mit tettünk, és hogy az, amit tettünk, elég-e ahhoz, hogy békésen hátradőljünk a gazdag, magasított párnánkra, amit az erőszakkal harácsolt, összekuporgatott jólétünk rakott a fejünk alá. Be kell-e valaha ismerni azt, hogy az önzetlenség nem azt jelenti, hogy mindig magamat keresem a visszapillantó tükörben, hanem azt, hogy felismerem és elfogadom a másik igazi arcát. És nem akarom többé bántani. Mert észreveszem, hogyha bántom. Szinte pofán csap, mint a szarszag. És elszégyellem magam. Súlyosan rám telepszik a bűntudat, értetlenkedem, hogy ezt eddig nem láttam meg.
Mint amikor két centire tőlem--satufékkel--megáll előttem egy száguldó autó, és hirtelen rádöbbenek, hogy megúsztam. Még időben. Még éppen csak hogy... Hogy történhetett volna egészen másképpen is, és mindez csak egy másodpercen múlt.
Persze, lássuk be, ijedtség ide vagy oda, a legtöbben legközelebb úgyanúgy nem néznek a lábuk elé.
Watch your step, mondanám, ha nem lenne már tökre mindegy.
A hétvégén (a szombati munkanapon) az egyetemen voltunk egy kedvcsináló programon a felsőbb évfolyamokkal. A szervezés korrekt volt, mindenki a szakirányának megfelelő karra ment; illetve ment volna, ha a gazdasági, az orvosi meg a műszaki karok is bevállalták volna a szombati programot. Ám őket ez nem hozta lázba, teszem fel azért, mert amúgy is mindig van elegendő hallgatójuk, és minek is csinálnának kedvet bármihez is.
Én a BTK-ra mentem néhány szakos osztályfőnökkel meg diákkal (a nem ofő kollégák persze leléptek, volt, aki már 9.05-kor; a program 9-től 12-ig tartott), gondoltam, végighallgatom a tájékoztatót, aztán beülök a tanszékre, beszélgetek meg dolgozgatok, és a Campus-túra után meghallgatom a szakos programot.
A tájékoztató ahhoz képest korrekt volt, hogy főleg adatok és statisztikák hangoztak el, valamint egy csomó olyasmi, ami majd pár hónap múlva válik fontossá a jelentkezéssel. Nem tudom, az egyetemen munkanap volt-e, érzésem szerint nem, hiszen eleve mi is egy őszi szüneti napot dolgozunk le, szóval elég rendes volt a munkatársaktól, hogy megpróbálták lelkesíteni az enervált kamaszokat. Hallgatók is beszéltek a tapasztalataikról (angol, politológia és történelem szakosok), és mivel ez egy egyetemváros, nyilván sok az ismeretségi átfedés az intézmények között.
10-kor véget ért a tájékoztató, a kollégák közölték, hogy elmennek kávézni, a gyerekeket meg elvitték túrázni. Én felmentem a tanszékre, ahol lézengett néhány ember, volt, aki annak ellenére bejött, hogy nem vállalt foglalkozást a gimnazistákkal (szegedi exkollégáim, ofkórsz).
11-kor a srácok még sehol.
11.10-kor sehol.
11.15-kor lassacskán megérkeztek kb. 18-an, és csodálkozva észleltem, hogy nincs velük tanár.
Namármost.
Mi egy gyakorló gimnázium vagyunk.
Elvileg kooperálunk az egyetemmel, sőt, érdekünk, hogy minél több gyerek menjen egyetemre, főleg a helyire.
A jelenlévő kollégák szakosok voltak, azaz akár még az is érdekelhette (volna) őket, mi zajlik egy ilyen kedvcsináló foglalkozáson.
Ehhez képest ott ültem én, részben kíváncsiságból, részben a tanszéki munkám miatt, valamint azért, mert szombaton munkanap volt.
Most legyinthetnék, hogy az én korábbi, strict munkahelyemen a besúgórendszer miatt ezt senki nem merte volna megcsinálni, de nem mondanék igazat, ugyanis inkább a munkamorálról meg a lelkiismeretességről van szó. Érted, ha én meglépek, milyen alapon baszogatom a gyereket, ha ő is. (Ja, mert hogy az egyikük--még a "kávézás" előtt--vádló hangon kiáltozott az egyik folyosó vége felé iramodó srác után, pedig szegény csak a csoportot próbálta utolérni...)
Szóval anyway, lehet mondani, hogy itt szakmailag mindenki mekkora nagy ász meg hogy ez egy elit iskola, de most azért megtanultam, hogy itt is csak emberek dolgoznak, akik leginkább nem akarnak dolgozni. Vagy nem mindig. Vagy mindig nem. Sütögetés, gesztenye, stb. Tojik itt mindenki mindenre. És Te se dolgozz sokat, mert akkor mástól is ezt fogják elvárni.
A másik tanulságos gondolatom az volt, hogy az egyetemek mennyire elcseszik ezt a toborzást. Magyarázza meg nekem valaki, hogy miért a 60 éves docenseket kell odaállítani motiválni, amikor már magukat is unják? (Költői kérdés, tudom, nekik nincs otthon szombaton gyerek.) És miért van az, hogy az összes irodalom-töri-kultúra programajánló egy kalap szar? Miért nem tájékozódnak, mit tudnak a gimnazisták vagy hogy mi érdekli őket? Vagy hogy mi van a középiskolai tananyagban?
Pár éve, amikor megkértek, tartsak órákat, örülni látszottak, mert azt mondták, végre lesz valami kapocs a középiskola és az elsőéves egyetemi évfolyam között... szerintetek hány értekezletre hívtak meg ebben a témában? Hányszor kérték, hogy beszéljek erről az egyetemi oktatóknak?
Persze, tudom én, könnyebb azon nyihogni, hogy ezek már nem olvasnak semmit, hogy egy fél oldalt sem tudnak megírni, angolul sem tudnak, stb. stb. Meg azért is, hogy nem megy senki irodalom-kultúra specre, csak alkalmazott nyelvészetre. Hogy megszűnik a magyaros mesterképzés. Hogy nincs bölcsészhallgató, csak a filmen, a médiaszakon meg a pszichológián (btw. ők sem tartottak bemutatkozó programot, fene a felfuvalkodott fülük tövit).
Na de amikor az irodalmár egyetemi docens azt mondja: Csináltam nektek egy quizt, bár tudom, hogy úgysem tudtok majd válaszolni a kérdésekre! -- majd másból sem áll az egész, mint általuk nem ismert angol/amerikai szerzők, műcímek, műfajok összekötögetéséből, nos, akkor arra gondolok, lehet, hogy nekem is el kellett volna mennem egy soha vissza nem térő kávézásra...
Gondoltam, keresek valami frappáns idézetet a mai keserű poszt margójára, de aztán rájöttem, egyáltalán nem vagyok kompótablis kompatibilis Adyval, mert nem az érdekel, hogy kelet vagy nyugat. Felőlem lehetne a prosperáló kelet is, ha az nem a light (vagy akár keményebb) autoriter irány, ha van benne bambuszrügy, zöld tea meg némi spiritualitás.
De nincs.
A valóságtól persze így is már jó régen elrugaszkodtunk, na, nem a szellem irányába, hanem valami elbaszott és durván groteszk párhuzamos univerzum kezd kirajzolódni, ahol pocakos miniszterek koccintanak pálinkával ünnepnapokon, ahol ha a szegényeket beássák az erdő közepén a föld alá, akkor olyan, mintha sose léteztek volna, és ahol a minőségi munkának maximum annyi az eredménye, hogy még van munkahelyed; de lehet, hogy az is csak azért, mert nem kellett még senkinek.
Elég régen nem írtam közéletről és politikáról.
Ez egyáltalán nem véletlen.
Az országos nihilnek persze vannak pozitív hozadékai, mondjuk visszatért egyik kedvenc bloggerem, ami azt mutatja, hogy egyre több az indok arra, hogy kíméletlen szarkazmussal savazzuk mindazt, ami körülöttünk van. (Az igazi pre-forradalmi hangulat persze az lesz, ha ő is visszatér.)
Hogy a konkrétumokra is rátérjek, azt kell mondjam, körülöttem minden értelmes ember ki van égve, mint a kopár sík szarja szík sarja. Sokat gondolkodtam ezen, és az ok igazából nem a rengeteg munka, a kilátástalan egzisztenciális helyzet, kevés fizetés (bár mindez lehetne), stb., hanem az, hogy egyfolytában idiótákkal kell foglalkoznunk. Hogy konkrétan mindenki, akivel a hétköznapokban muszáj érintkeznünk, hülye, mint a segg (warning! túlzás alert!).
Egyszer egy poszt kapcsán már megkaptam a magamét, mert sznobnak bizonyultam, amiért a hülyékkel elégedetlenkedtem, de most megint el kell mondjam, nem az a problémám, ha valakinek nincs a kisujjában a Nagy Francia Enciklopédia, nem négy nyelven beszél vagy nincs három diplomája. A megértésről, a másokra való odafigyelésről, a kooperációs készségről, az önzetlenségről beszélek. Arról, hogy mondjuk ne kelljen háromszor elmagyarázni, hogy egy megoldás miért jobb, mint egy másik. Hogy ne igényeljen istentelen erőfeszítést az, hogy megértessünk és megértsünk valamit.
Azt látom, hogy a gondolkodó, cselekvésképes, tenni akaró emberek iszonyatosan magányosak manapság. Nem, nem azokra a mikroközösségekre és négyszemközti beszélgetésekre gondolok, amikor jól elszidjuk a rendszert és megállapítjuk, hogy #mindhülye; az ilyesmi sajnos csak ideig-óráig nyújt vigaszt. Aztán szépen mindenki visszamegy a munkahelyére, a családjába, a közgyűlésbe, munkahelyi értekezletre, az értetlen rokonai közé, stb., és kezdődik minden előröl.
Persze most egyszerű lenne megint mindenért a politikát, a közéletet meg az oligarchákat okolni, de már ezt is unom.
Az van, hogy a minoritás próbálja ezt az országot a vízszint fölött tartani, és ők pedig egyre fáradtabbak, szomorúbbak és öregebbek. A túlnyomó többséget tényleg csak a saját szajréja érdekli, amit kötegenként varr bele a párnahuzatba vagy dug a spájzba a befőttek mögé vagy a krumpli alá. Na, nem azért, hogy később másnak is adjon, hanem mert mégis csak más érzés teli éléskamrával szénné égni, ha telibe talál egy meteor.
Mivel vettem egy tök jó új gépet, most már nem lesz mentségem, hogy nem Rrok írok posztokat. (Igen, a billentyűkiosztás kicsit fura, a hosszú í pont a másik sarokban van, mint ahol megszoktam, és az ű is egész messze, szóval nem fog rutinból menni minden, ami eddig.)
Nem, nem dőlt rám a bank, egyszerűen kicsit nehézkes volt már a hordozható klaviatúrával mászkálni az egyetemre. Elképesztő egyébként, mennyit változott a technika, amióta tojok az egészre (touchscreen, jóganetbook meg minden). Tökre rám vall az is, hogy legjobban a hangerejét élvezem (ne, ne kérjétek, hogy adjak technikai paramétereket), simán fut rajta mindenféle minőségi zene, és nem éreztem ilyen jól magam, amióta erősRtővel erősítővel együtt levittem az egy méter magas hangfalakat az alagsorba.
Most egyébként szünet van, ezért is volt időm erre a kis technikai beruházásra (meg kellett egy új hűtő is), és ma, azaz a második napon már majdnem eljutottam odáig, hogy minden digitális feladatot megcsináltam (feladatgyártás, e-mailezés, anyagok feltöltése, stb.). Azaz most már csak a dolgozatcsomagok kijavítása van hátra. Minden napra előirányoztam egy csomagot, persze máris lemaradtam, de ezt most valahogy nem érzem annyira tragikusnak. Fene tudja miért, talán mert még most sem bírtam elfogadni, hogy elindult a tanév (erről később), vagy talán mert annyira szar dolgozatok vannak a birtokomban, hogy azt a nulla pontot seperc alatt ráírom mindre. De az is lehet, hogy azért ilyen #takeiteasy, mert már mindjárt november van, és még mindig üres a naptáram. (Jó, persze ez nem igaz, de a rutinon kVül kívül semmi fontos nem szerepel benne. Most írhatnék hosszan a szakfolyóiratok lassú átfutási idejéről vagy hogy mennyire nincs pénz tudományos rendezvényekre, vagy arról, hogy az egyetemek lassan szellemkastélyokká válnak, de majd máskor.)
Néha úgy érzem, még mindig a tavalyi tanévet heverem kifelé, amikor (felismervén, hogy nem vagyok kezdő, és mégsem kell pesztra) új húsként mindenfélét odabasztak, hogy azt majd én megcsinálom. Megcsináltam. Idén viszont beállt három új ember is (persze fél vagy negyedállásokban), úgyhogy hátradőltem; sőt, a végén kiderült, hogy nincs is meg az óraszámom, amit most valami kamu szakkörrel fedezünk. (A kamu szakkör az iskolaújság, amivel tavaly már megpróbálkoztunk, de az iskolavezetés minőségi kifogások miatt visszadobta. Idén--akárha biztatásnak vették volna a tavaly véleményeket--még szarabb cikkeket adtak le. Én besokkalltam (végül is csak 40 éves voltam szeptemberben), és azt mondtam, csak akkor csinálom, ha néhány alapvető formázási dolgot mindenki betart. Például kiteszik a vesszőket. Vagy pdf helyett wordben küldik a cuccot, hogy ne kelljen már konvertálnom. Használnak ékezeteket. Megnézik, hogy fest egy nyamvadt interjú, és megfelelően jelölik a dialógusformát, stb.
Na, most eltelt két hónap, kaptam egy csomó cikket... pdf-ben. Most főhet a fejem és számolhatok tízig.
Mellesleg a tavalyi sz*pás következtében rengeteg a végzős órám, ha jól számolom, 11 óra megy ki májustól. Jó az érettségizőkkel lenni amúgy, lehet, hogy lassan nekem is sokkal több örömöm telik majd a nagyobbakban (bár jövőre a kosaras csávók lesznek végzősök, szóval fene tudja).
Már majdnem azt hittem, megússzuk az irodalmi versenyt, de mégsem, mert az ország legjobb magyartanárának kész az anyaga, ezért akkor is meg kellene csinálnunk, ha csak kiskutyák jelentkeznének. Jó, én szeretem ezt a kötetet, de teljesen megértem, ha 19 évesen ez nem élmény, főleg, hogy szegényeket elcipeltem egy Ró író-olvasó találkozóra, amitől csak még jobban elment a kedvük. (Poénból persze felajánlottam még egyet--halmozottan súlyos!--, mire mondták, hogy na, ez legalább kocsmában lesz...)
Sebaj, elolvasom a szakirodalmat, ők megírják a tesztet, akárhogy is alakul, mindenki boldog lesz. (Btw. az ország legjobb magyartanára és én mostanában egész jó viszonyt ápolunk, megdicsérte a színes nadrágjaimat és leül hozzám beszélgetni... szerintem az történhetett, hogy ráguglizott a nevemre. Vagy: köpött neki rólam az unokahúga, akit immár én tanítok.)
Itthon a szünetben békésen telnek a napok, leszámítva, hogy Diócica megkergült az óraátállítás + időjárási front kombótól: este kómázik (nem mintha máskor ne tenné...), hajnalban viszont él és virul, de mivel ritmikus sportgimnasztika gyakorlatokat már nem tud végezni, csak rekedt hangon nyervog és kaparászik. Szegények nem tudom elmagyarázni, hogy ez még mindig a téli időszámítás lobbi, és hogy lehet, hogy már csak egy évet kell kibírnia. Nem érti, őt az elemi ösztön mozgatja, reggelizni akar. Na, mindegy, legalább korán kelek, és jól haladok a regényemmel, a sorozatommal és a szakmai olvasnivalóval (ezekről tán később), ha ilyen szuper leszek, a hétvégi utazásra lehet, hogy csak egy csomagnyi cuccot meg némi olvasnivalót kell majd vinnem.
Igen, a száraz november elején elutazunk picit, most persze így hó végén ez már nem tűnik olyan jó ötletnek, de már rég rájöttem, hogy igazán kikapcsolni csak akkor lehet, ha az ember elhúz ebből a redvás, depis városból. Országból. Hátha délen jobb egy kicsit.
Tegnap elolvastam ezt a cikket, és rám tört a megvilágosodás.
Abba kell hagyni a pénz és a koleszterinszint miatti aggodalmakat, gyorsan meg kell inni az összes tegnap vásárolt akciós olasz bort (Lidl!), sokat kell szexelni, és a gyerekeket lehetőleg arra kell biztatni, hogy ne szüljenek/nemzzenek, vagy ha mégis, vonuljanak el valami szárazföld közepén lévő hegytetőre lakni. (A 2012-ben láttam, hogy az ilyen helyek pusztulnak el utoljára ha jön a cunami; innen nézve persze már simán túlteljesítettünk, meg hát ha jön a világvége, akkor inkább előbb, mint később.)
M. mondjuk egész jól halad ezzel a jujutsuval, az új barátai hátha átmentik Tibetbe, ha arra kerül a sor. Mi meg itt maradunk, és picit sajnálkozunk majd annak a csajnak a kétségbeesésén pl., akinek a múltkor a közösségi állatkertben nem bírtam elmagyarázni, hogy ha a rózsadombi három gyerekes politikusfeleségek nem fizetnek szja-t, akkor azt lehet, hogy a "nyóckerben" nyomorgó kétgyerekes ápolónőnek kell kitermelni.
A világ megérett a pusztulásra, de szerencsére 2100-ra én már nem leszek, addig mindenkit eltemetek (vagy ők engem, ja nem, mert addigra már a drága, feketepiacon vásárolt élelmiszerekre és gyógyszerre költöttük minden pénzünket), és valahol a semmiben majd együtt fogunk röhögve szánakozni azon, hogy a Trump-, Erdogan- és Orbán-félék utódaiból (mert ők megmenekülnek, ugye) épül a szép új világ valahol a Marson. Vagy a nagy víz közepén.
Hiába van már október, én csak nem akarom elfogadni, hogy elindult ez a tanév.
Reggelente alig bírok felkelni, igazi kín felszállni a buszra, bemenni órákra, összekapni magam és rendszerezni, tervezni, megkezdeni a vizsgafelkészítést, stb.
Persze azért teszem a dolgom, és nincsenek is olyan hatalmas lemaradásaim, majdnem időre elkészül minden. De nem mondhatnám, hogy lelkes vagyok.
Talán a hirtelen beütött hideg is az oka, hogy megmozdulni sincs kedvem, csak egy meleg takaró alatt szeretnék gubbasztani, és filmeket nézni egész nap.
Azt mondogatom magamnak, hogy bizonyára csak azért van mindez, mert a tavalyi tanévem hihetetlenül kimerítő volt, nyáron pedig fordítottam, ezért az az igazi dögledezős pihenés elmaradt, és most ezt próbálom lopva bepótolni.
Mégis zavar ez az egész, sosem volt még olyan, hogy ne lett volna erőm itthon is tenni-venni vagy hogy szívesebben csináltam inkább valami házimunkát mint hogy le kelljen ülnöm egy-egy iskolai téma mellé.
Na de most már nincs mese, megírták az első dolgozatokat, bele kell vetni magam a sűrűjébe.
Egyébként mintha ezt az általános kiégettséget tapasztalnám magam körül mindenhol. A diákoknak nincs kedve tanulni, nagyon nehezen kezdenek el lelkesedni bármiért is, kényszernek éreznek mindent, nekem meg bűntudatom van, amiért nincs idő leülni és megbeszélni velük ezt az egész világégést, ami körülveszi őket.
Nyomasztóan gyorsan közelednek a vizsgák, a továbbtanulással kapcsolatos döntési helyzetek, és valahogy senki nem bír ellazulni ebben a történetben.
Múltkor bejött hozzám egy volt diákom (egy évig tanítottam, az iskolában új tanárként az érettségi évében kaptam meg őket, lám, mégis bejött hozzám). Nem vették fel az orvosira, a műszakira pedig nem ment el. Az értetlenkedésemre azt felelte, hogy meg szeretné próbálni még egyszer.
Érzékeny, stresszelős fiú, nagyon kedves és empatikus, fogalmam sincs, mit kívánjak neki, de azt hiszem, inkább azt, hogy ne vegyék fel most sem, mert az a hely nem neki való.
Megkérdeztem, miért ilyen menő most ez a pálya, hiszen annyi rosszat hall az ember az egészségügyről. Azt mondta, az osztálytársai azért mentek oda, mert sok pénzt akarnak keresni. Nem a humán oldal érdekli őket, hanem a lóvé. (Így, hogy utólag belegondolok, értem is a dolgot, nagyon résen kellett lennem itt-ott, hogy szembeszegüljek a jópofizásnak álcázott arroganciával és pökhendiséggel; aztán persze volt meglepetés, amikor a rizsázásra kevés pontot kaptak tőlem, a pici nőtől, nagy, gazdag, magabiztos ifjonc létükre.)
Mondtam neki, hogy szerintem számtalan más terület van, ami neki jobban állna, ahol nincs ilyen gátlástalan hajtás, de nem hallgatott rám, és a természettudományos tanárai és a szülei (!) is az orvosi felé nyomják. Mondtam neki, hogy azért gondolja meg, a műszaki is szép karrier, és talán neki is jobb lenne, ha a valami megfelelőbbet választana a személyiségéhez. Legyen inkább boldog és nyugis élete.
Hasonló a helyzet a mostani tanítványaimnál: a legjobbak mind jogi egyetemre akarnak menni, mert "abban van a pénz".
Nem tehetek róla, de ha ilyet hallok 18 éves gyerekektől, falnak tudnék menni.
Nem mondom, hogy nem lenne néha jó, ha több pénzem lenne vagy ha egyről a kettőre tudnék lépni (főleg, hogy le akarom cserélni a kocsit, mert az agyamra megy, és épp most találtuk ki, hogy öreg korunkra elköltöztünk a Káli-medencébe valami kis falvacskába; na mindezt a nullára, érted?!), de ha valami multiban kellene emiatt smúzolnom, biztos meghalnék. (Mondjuk mostanában speciel így is, ld. a poszt eleje, de mindegy.) És komolyan nagyon nehezemre esik bármi értelmeset is mondani a félénkebb, bizonytalanabb gyerekeknek, akik nem annyira gátlástalanok, hogy a pénz miatt akarjanak orvosnak menni...
Úgyhogy arra jutottam, megpróbálom kialudni magam, a többi időben pedig valami sztoikus derűállapotra koncentrálni. Esetleg alapítok egy vallást. Majd teázunk, meditálunk és filmeket nézünk.
Amikor anyám a múlt héten felhívott a születésnapomon, a második kérdése az volt, hogy sikerült-e már lefogynom. Mondtam neki, hogy nem tudom, nincs itthon mérleg.
A kérdésnek persze van előzménye: nyár lévén elmentem laborvizsgálatra, mert egy pár évvel ezelőtt történt agyi érprobléma miatt úgyis folyon ezzel csesztetnek, hát, gondoltam, most ráérek, megcsinálom.
Minden oké volt, a vércukorszintem kissé magas.
Nem annyira, mint az év közben készült vérképen (minek is vesznek vért de. 11.30-kor, amikor tök stresszes vagyok attól, hogy nem érek vissza a munkahelyemre?!), 6,27 (a határérték a lelet szerint 5,9). Egyszer volt már, hogy majdnem cukorbetegnek diagnosztizáltak hasonló eredmény miatt (és vérnyomásos betegnek alkalmi magas vérnyomás miatt), most szemem se rebbent, de, mivel orvos családból származom, elvittem a leletet anyámnak, aki azon a bizonyos felhőtlen nyári délutánon, miközben a többiek gondtalanul fröccsöztek, hosszas eszmecserébe bonyolódott velem a súlyomról.
A teljesség igénye nélkül:
- És sportolsz valamit? (persze sokszor meséltem már neki, miket sportolok, heti 3-4 edzés, nyáron több) - Persze, járunk spinningre. - Akkor ki kéne iktatni a cukrot és a szénhidrátot. (egyiket sem eszem) - Nem eszem ilyesmit. - Süteményt? - Azt sem. - És mit szoktál reggelizni? - Zabkását és müzlit, olajos magvakat. - Jézusom, azokban rengeteg szénhidrát van. - [...] - Hát tudod, nekem is van két hely, ahonnan nem tudok lefogyni, a hátam és a hasam itt. De hát már hatvan éves vagyok ugye, és hát még így is én tudom a legkönnyebben megcsinálni a Pilates-gyakorlatokat... - [...] - És akkor nem is jársz biciklivel? - [...] - Amikor én egyszer annyira lefogytam, akkor csak nyers zöldséget ettem és natúr csirkemellet. (rosszul emlékszik, csalta az apám és több évig voltak válófélben, attól fogyott le, miközben én a dugi cigijét szívtam [sosem dohányzott, de akkor tartott otthon bagót]) - [...] - És miket szoktál enni? (= ezen a ponton már végképp nem láttam értelmét a párbeszéd folytatásának, viszont végig kellett hallgatnom... egyébként ők a szívbeteg férjével mangalicakolbászt esznek és oldalast... fent idézett látogatás alkalmával palacsintát sütött...)
Mondtam neki még, hogy egyáltalán nincs arra berendezve az életem, hogy kalóriákat számolgassak, ráadásul ez kurvára untatna is. (- De nincs más mód.) És egyáltalán, nincs annyi időm a testemre, mint Sarka Katának meg Rogán Cilinek, mert náluk én sokkal elfoglaltabb üzletasszony vagyok, ráadásul sajnos csak úgy érzem igazán jól magam, ha néha csak úgy ledöglök és olvasok. Vagy megnézem az Almodovár-összest.
Olykor persze elgondolkodom azon, hogy félmaratonokat futok és minden este edzőterembe járok ezentúl, mint egy-két kollégám, de akkor: vagy neki kell állnom szponzorokat keresni, vagy az ötvenes éveimben járó kapuzárási pánikos férfinak kellene lennem, akinek vagy nincs felesége, vagy az naphosszat otthon van és kisüti (szűz olivaolajban!) a natúr csirkemellet estére.
Szóval!
Sosem voltak illúzióim az alkatommal kapcsolatban; egy olyan családban, amibe beleszülettem, ez nem is lett volna lehetséges.
Emlékszem, a 8 éves unokatesóm nem ehetett még egy szeletet a saját szülinapi tortájából, mert az anyja megtiltotta neki (akkor minek volt habostorta, bazmeg?), a drága potrohos nagymamám pedig, akit amúgy tényleg nagyon imádtam, minden balatoni strandszezon első napján azzal volt elfoglalva, ki mennyit hízott az elmúlt télen. (Persze amikor a tesóm egyetemistaként inkább bulizott, mint evett, akkor ő sovány volt, amikor úsztam, nekem túl széles volt a vállam, stb., ezek voltak a régi szép idők, amikor a testfasizmus meg a body shaming fogalmát még hírből sem ismertük. > olvasnivaló itt és itt magyarul itt.)
Anyám és apám között a súly kardinális kérdés volt: apám hedonista, anyám óvatosabb (vagy inkább hiúbb nő), és kétségtelen, hogy neki volt igaza, hiszen a súly komoly rizikófaktor, ezt nem kell magyarázni. Híresen nagy fogyása hátterében persze nem ez állt, hanem inkább a bánat és az életközépválság. Aztán amikor újra férjez ment, visszanyerte az eredeti alkatát.
Pár éve volt egy krízisem, nyárra esett főleg, és amikor visszamentem dolgozni a szabadságról, senki sem kérdezte, valami baj van-e, hanem megdicsértek, hogy szép vagyok, hogy csináltam. Anyám persze azon a nyáron egy szót sem szólt, bezzeg most. (Konklúzió: inkább legyél idegroncs, de sovány.)
Ezek után persze nem voltk kedvem levetkőzni előtte, pedig akkor látta volna, hogy sima a bőröm, vannak izomtónusaim, és nem lehet belecsípni a fenekembe. Ha egyszer is megölelt volna úgy kb. 15 éve (lehet, hogy sokkal több, nem emlékszem), nyilván érezné, hogy amit viselek, az jórészt izom; persze nem mondom, hogy nincs rajtam súlyfelesleg meg puhaság itt-ott, de ki a picsának van kedve megtagadni magától egy szezámmagos kiflit (nem, nem franciakrémest, tényleg tökre nem szeretem az édességet!), ha épp úgy tartja kedve? Vagy egy lángost?
Úgyhogy arra jutottam, hogy a dokik egyrészt képtelenek a vérképnél jelentkező (apróbb?) eltéréseket leválasztani a testsúlyproblémáról, másrészt nekik nyilván nincsen hasonló tünetük, mert preventíve szedik a (1) vérnyomáscsökkentőt (2) koleszterincsökkentőt (3) véralvadásgátlót (4) vércukorszabályozót.
Az isteni útmutatás még mindig a testtömegindex, holott számtalan kutatás igazolta, hogy ez az érték önmagában egyáltalán nem mindenható.
Hát köszi, de nem. Eszem ágában sincs laborokban és patikákban tölteni a hátralévő életemet.
Tudom, hogy van mit dolgoznom magamon, hogy jobb legyen a közérzetem, ezért például kurvára szeretnék már nyugdíjas lenni, mert akkor nem a napi 12 óra munka után kell elkezdenem foglalkozni magammal és mindig ki tudom aludni magam.
Még egyszer mondom, nem elhízásról beszélünk, és egyáltalán nem vitatom, hogy az valóban veszélyes.
Arról beszélünk, hogy az egészségért való ún. aggódás okán (vagy csak úgy) az ember rendszeresen dehonesztáló megjegyzéseket kap a külsejére olyanoktól is, akik elvileg közel állnak hozzá. Hogy nem egymás biztatásán és az önbizalomépítésen dolgozunk, hanem azt keressük, hogy a másikban mi a hiba meg a deformitás. Mindezt ráadásul úgy tesszük, hogy gondosan szelektálunk ("de hát ő már elmúlt 60", "ja, de hát ő szült három gyereket" [értsd: neked viszont nincs mentséged]).
Szóval belenézek a tükörbe, és szépen eldöntöm, tetszik-e, amit látok.
Ha nem tudok felmenni a másodikra lihegés nélkül, az gáz.
Ha kifulladok pár perc rohangálástól, az is gáz. Szeretem, ha gond nélkül végig tudom csinálni az edzést, de ha nem, akkor elfogadom, hogy kurva hosszú napom volt, ez meg pont a vége.
Nem zabálok szénhidrátot meg cukot ész nélkül, sok nyers zöldséget eszem, sok vizet iszom.
A stresszel egyelőre úgysem tudok mit kezdeni, mivel a középosztály (haha!) többsége, főleg, ha nő, 2-3 munkahelyből tudja előteremteni azt a fizetést, amiből kényelmesen kulturálódhat és megveheti a fitnessbérletet, a rozskenyeret meg a chia-magot.
Amikor megkívánok egy kenyérlángost valami kibaszott fesztiválon, akkor megeszem. A sült krumplit is. Majonézzel.
És eszem a szülinapi fagyimból is, tejszínhabbal. A többit meghagyom a növésben lévőknek meg az édesszájúaknak.
Aztán holnap megint répát és brokkolit, nem azért, mert muszáj, hanem mert szeretem, és jól esik.
A szépség fogalma (és amúgy az egészségességé is) egy történetileg változó társadalmi konstrukció.
Ha a keresztényiség nevében nem lobbiznának a haladó társadalomtudományok ellen, ez is világosabb volna.
És akkor talán nemcsak hogy több egészséges test, de több egészséges 'én' is lenne.
