Költészet

Ma megkérdezte tőlem az egyik tanítványom, hogy szerintem hogyan tudna ő jó verseket írni. A múltkor ugyanis mutatott párat, amik az apja elvesztéséről szóltak (válás), de nem voltak túl jók, inkább csak érzelmesek és számára fontosak, ámde tök egyszerűek. Nem akartam megbántani, ezért nem mondtam meg neki túl direkt, hogy mi a helyzet, hanem kissé körbefutottam, beszéltem a nézőpontokról, arról, hogy én is írtam verseket, de mégsem lettem költő, arról, hogy milyen fontos verseket írni, stb. Meg hogy egyáltalán milyen fontos írni.
Azóta azzal zrikál, hogy de most akkor tetszenek a versei vagy nem. És hogy hogyan lehetne jó költő.

Valahogy szóba került a napirendje is, hogy délután 1-2-től a gép előtt ül, fél kilenctől valami leckét talán, és 10-kor kell kikapcsolnia a gépet (?!), mondtam, hogy hát, a facebooktól még senki nem lett jó költő.

Azt is csinálja, hogy hirtelen, gyorsan ír pár verset az irodalomórán (az első padban ül), majd az orrom alá tolja, hogy mit szólok, hát nem szólok semmit.

De tudjátok, mit kéne neki mondanom a sokszáz oldalas szentenciák helyett, amiket leírtam neki? Azt, hogy hát Zs., kapcsolja ki azt a rohad komjútert, ha már másra nem tudja használni, csak baromságokra, vegyen a kezébe néhány könyvet. Ne csak Petőfit. Mert csak azt ismeri. Holott már három éve lököm nekik a kortársakat mondjuk. Azt azért megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e megváltozni, azt mondta, szerinte nem tudna. Vagy ha megváltozna, megutálná magát.

Erre mondtam neki, hogy írjon egy szonettet. Ó, önjelölt koszorús költők!

Napló X

A szombati munkanapok nagyon utálatosak, például azért, mert pont 24 órával lerövidítik azt az időt, ami alatt ki tudnám heverni a munkát. És akkor magam előtt görgetem a fáradtságot, magam után pedig a lábamat húzom, és úgy érzem, a következő hétnek soha nem lesz vége.
A múlt szombati munkanapon ráadásul érettségiztetni voltam. Ilyen őszi időszakban a nyugdíjasokat hívják általában, fogalmam sincs, hogy az én nevem hogy merül fel mindig, talán azért, mert különleges név, és megakad rajta a szem. A nyári szezon érettségiztetői közül az elnök az egyik "néni" volt, rögtön az első tételhúzásnál el is cseszte, mert rossz tételszámot mondott be (ó, miért akarnak ezek mindent egyedül csinálni), úgyhogy lett egy kis kalamajka. Még szerencse, hogy nem volt semmilyen ellenőrzés, lazán az igazából kihúzott tételből feleltettünk a második feladattól (és persze nem én, hanem ő. Nyáron is bakizott valami ilyesmit - a feladatkiosztás után öt perccel elfelejtette, melyik tételből kell neki vizsgáztatnia, melyikből másnak.
A másik kolléga egy középkorú, ámde emelt vizsgán kezdő tanár volt, félelmetesen sokat hisztizett, mintha most jött volna le a falvédőről. Agyamra mentek. Vizsgáztattam viszont az egyik egyetemi kollégám fiát, mint utólag kiderült, úgyhogy a legjobb az volt a napban, hogy el tudtam neki küldeni a híreket a jó feleletről, és a végén mindenki boldog volt. A csigatempójú bizottság miatt persze négy-fél ötre értem haza, úgyhogy ennyit a szombatról, de legalább ezt sem az iskolában kellett töltenem.

A hét közepén a két kis kínait vittem el a közgázra látogatóba, még én sem voltam ott, nagyon impozáns. Tökre odavoltak, hogy mennyire "bjútiful" meg hogy milyen "hendszámok" a magyar fiúk, mert hogy beültünk egy órára (Change Management), amit ráadásul egy amerikai fószer tartott. Két világ találkozása. A People's Republic of China találkozik az amerikai stílusú oktatással: sok poén, csokiosztogatás, interaktivitás, tartalmi egyszerűség és átláthatóság. Mondjuk mint nálunk a jobb középiskolai órák. Szinte láttam a lelki szemeim előtt a főnökömet, ahogy beájul ettől... Engem, mint rutinos amerikaielőadó-hallgatót ez kissé fárasztott, de hát...
Utána átvittem a lányokat az egyetemi könyvtár aulájába, ami szintén "bjútiful" volt, egy csomót fényképezkedtek, aztán meg hazavittem őket. Ja, és az is fantasztikus élmény volt, hogy beülhettek egy idegen kocsiba egy idegen országban, hát, nem győztem vigyorogni. Na, ennek örömére a lógósabbik másnap nem is jött órára, gondolom, fel kellett dolgozni az élményt.
Egyébként ki vagyok rajtuk akadva, komolyan, Kína néha mintha tényleg a Marson lenne. Kellett írniuk önéletrajzot, és oké, azt még vágom, hogy az amerikai stílusút meg kellett nekik tanítani, de hogy a Word dokumentum fogalmát ne ismernék, azt erősen kétlem. Egyikük csak úgy simán begépelte nekem az e-mailbe. Meg egy csomót problémáztak azon, hogy mi az állandó lakcímük. Főiskolát végzett emberek, de komolyan.

Az iskolában meg megbolondult egy tanár (halál komoly, szerintem most agyalnak, hogyan kéne leépíteni), amit nem is csodálok, mert ma én is közel álltam hozzá, a bukottak ugyanis kezdenek a fejemre nőni, de ez még hagyján, mert az osztály is akadályozzák. Egyáltalán, teljesen elfelejtettem, hogy ennyire kurvára infantilisek a 14-15 évesek, a kaki-pisi poénok szintjén vannak. De az említett évismétlőm is, aki ma azzal volt baromi nagyra, hogy hát mit akarok én, ő tökre jó tanuló. Na mondom, ez már a sokadik esély, úgyhogy akkor majd meglátjuk a következő órán. Gyűlölök keménykedni, de itt már a közösségről van szó, és ha valamiben nehéz velem ujjat húzni, hát az az agymunka... De komolyan, a sértődés határán állok (ez amúgy sem áll távol tőlem), úgyhogy pont ideje tenni valamit, a könnyű munka-sok pénz-gyors külföldi "karrierrel" szemben elég nehéz felvenni a versenyt, de meg kell próbálni.

Aztán átmentem a haveromhoz, aki két hónapja a bepakolt bőröndjeivel él együtt, naponta állásinterjúzik telefonon Angliába, közben meg csinálja itt a kis gondozói állását szakvizsgázott szociális munkásként, volt középvezetőként. Mert valaki valakivel dugott, és őt meg kirúgták. Épp most írt üzenetet, hogy felvették öregeket pelenkázni egy otthonba, úgyhogy vasárnap lehet, hogy mehetek megint... búcsúzni. Van fogalmatok, milyen elszomorító egy félig összerámolt lakás, ahol csak az internetkapcsolat aktív már (meg a Viasat History, mert aktuálhíreket nézni felér egy agyi infarktussal), az is csak azért, hogy Skype-on lehessen bonyolítani az álláskeresést??

Soha nem fogom megbocsátani ennek az kormánynak, hogy sorra mennek el a barátaim.

Én egyébként szamizdatként netről letöltött Heti Heteseket nézek, mert ugye már azt is száműzték marginális csatornákra, a facebookon az ember egyre óvatosabb, és én meg nem tudom hova tenni az ezzel kapcsolatos indulataimat, amikor sokszor szinte felrobbantanak.
A blogolás meg szeretem, de cifrázni (képek, linkek, miegymás) már egyre kevésbé van kedvem, úgysem érdekel túl sok mindenkit, hogy mit írok. Ez van.
Mindegy, azért elmegyek Szegedre az adventre, hátha az még mindig a régi.

Csak ami jól esik

El tudnék viselni még egy ilyen hetet, amikor fél nyolc és nyolc között kell csak felkelni (nem kell, hanem csak úgy), szépen komótosan elkészülni, saját tempóban tenni a tennivalókat, nem konfrontálódni mindenféle barmokkal és baromságokkal, főzni, tanítgatni, tanulni, készülni, délután esetleg szunyókálni, satöbbi. Kérem, hogy mindenki higgye el nekem, hogy nem lazsálok akkor sem, ha nem megyek dolgozni, sőt. Kérem, hogy mindenki higgye el azt is, hogy ez az effektíve őszi szünet, ez nekem csak négy nap volt, mint más 'normális' embernek, mert a hét első felében még dolgoztam. És a hátam borsózik attól, hogy holnaptól megint napi kb. kilenc órában nyomom, minimum három helyen.

Az utolsó (szünet előtti) iskolai hét pokoli volt a szombati munkanappal és a rendezvényekkel együtt, köztük a híres-nevezetes Halloween, amit már mindenki halálra un, de mégis meg kellett szervezni. A nemzetközi szakmai hét végeztével persze kaptam hideget-meleget, hogy miért így és miért most, és egyáltalán minek, de -- és ez az életemben elég ritkán fordult eddig elő -- simán fel tudtam venni a pléhpofát, és mindenkinek megmondani, hogy nem érdekel. A különböző versenyszámok eredményei azóta is az asztalomon a kupac alatt lapulnak, bele sem néztem, majd talán holnap. A dolgozatokba se néztem bele. Ha bármi tanulsága van egy infarktusnak, akkor az az: csak ami jól esik. És amikor jól esik. (Most nyugodtan lehet köpködni, de tényleg rájön az ember, hogy telis-tele az élete ostoba és felesleges dolgokkal, nyűgként viselt felelősséggel olyan dolgok iránt, amikhez valójában semmi köze nem kellene, hogy legyen, és olyan dolgok iránt is, amik a legkevésbé sem érintik.) Hiszen végül is egy olyan helyen dolgozom, ahol egyre kevésbé számít az érték és a tudás (ezt metaforikusan érthetném az országra is, ahol élek, hiszen az update-elt intelligencia cseppet sem számít, csak valami múzeumszerű ismerethalmazt definiálunk tudásként), ahová úgy csábítják a gyerekeket, hogy "gyertek, jó buli lesz ez, menedzsment-szellemű vezetés, sok színes program, haverok, buli, Fanta". Így aztán cseppet sem meglepő, hogy a kilencedikesek őszintén el vannak képedve (november elején!) például azon, hogy tanulni kell. És így válik az ember (meg az ember tanórája) szigetté, ahol szép lassan előröl kezdjük, mi is az a humánum, egymás tisztelete, az értékrend, az alázat és a teljesítményre való büszke rátekintés.

Így esett, hogy bele sem néztem semmilyen munkahelyi dologba. Szépen korrektúrázom a doktorimat, ami az értelem és a valamirevalóság utolsó mentsvára nekem, az önbecsülésem legfontosabb darabja, a kapaszkodó még akkor is (vagy annak ellenére), hogy a világon senkit nem érdekel, hogy (mikor) lesz(-e) kész. Gondolatban a könyvborítót tervezgetem és tiszteletpéldányt küldök szét a könyvváltozatból a barátaimnak meg a nagymamámnak, hogy felvihesse az emeleti szomszédnak dicsekedni. És baromira szarok rá, hogy praktikusan ennek milyen hozadékai lesznek, egyszerűen elhiszem, hogy majd lesz egy jobb munkahely, aztán lesz egy jobb ország is, meg lesz házunk, eljutunk Olaszországba és Görögországba,  és minden telemet a Balatonnál töltöm, meg ilyenek.

Tényleg, erre jó egy infarktus. Hogy elhatározzuk, hogy nem kapunk agyf*szt máskor, ha nem muszáj. (Ez a szinonima egyébként nem is rossz, most, ahogy haladok az év vége felé és az orvosok nem találnak semmit, egyre inkább azt gondolom, hogy csak szimplán besokalltam júliusban, hogy megálljt parancsolt nekem a jó dolgom, és figyelmeztetett arra, hogy ilyeneket -- mint amiket most leírok -- átgondoljak.)
Szombaton egyébként érettségiztetni megyek. Az év hátralévő részében még legalább két szombati munkanap van. Hét hét van a téli szünetig hátra. Ha minden jól megy, az idén fityiszt mutatok a munkahelyemnek. A tavalyi tanévben is ezt gondoltam, de ha most nem ezt gondolnám, holnap reggel fel sem kelnék.

Extras

Miközben dübörög a nyomor a közoktatásban (heti négy nulladik óra, elmaradt béremelések -- hűű, de meglepődtünk -- sok felesleges továbbképzés, kihasználatlan túlórák, a zavart tökéletesen érzékelő diákok, stb.), azért új dolgokkal is gazdagodom. Tulajdonképpen egészen büszke vagyok magamra, hogy képes vagyok innovatív lenni ebben a végtelenül begyöpösödött országban, ami/aki nemet mond mindenre, ami más és új.

Kínaiakat tanítok angolra az egyetem "nulladik évfolyamán", a közgázra készülnek keresztféléves képzéseben, és addigra meg kell annyira tanulniuk angolul, hogy felvegyék őket, és hogy akadálymentesen végezzék a képzést/vizsgázást is. Ami speciális ebben nekem, az leginkább a kulturális kihívás -- bár tulajdonképpen örökké hálás lehetek ennek a drága iskolának (fő munkahelyemnek), hogy kénytelen voltam kiképezni magam valami piacképes dologból is annak idején (aka üzleti angol), hiszen az  elején erre vettek fel 16 órában. Mint Makó meg Jeruzsálem. Kábé.

No, azóta ezt megtanultam, és most az a hírem, hogy ehhez nagyon jól értek, ezért business angolt tanítok két kínai kislánynak, hát mondhatom, nem egyszerű. Nem azért, mert nem tudnak angolul (szerencsémre elég jól tudnak), hanem mert gőzünk sincsen a közép- és középnyugat-európai kultúráról. Múltkor például szóba került az eBay egy szövegben, és magyaráznom kellett. Amikor a valutákat tanítottam, elvittem itthonról az ötödikes töriatlaszt (a horvát kuna meg a cseh korona és a zlotyi miatt), legközelebb pedig LEGO-t fogok vinni, mert a japán játékpiac kapcsán felmerült, hogy én mivel játszottam kiskoromban. Szó se róla egyébként, én se tudom, ők mi mindent emlegetnek, amikor a kedvenc kajájukról, a gyerekkori kedvenc játékukról vagy a kedvenc zenekarukról van szó. Csak hát ők akarnak közép-kelet-európai egyetemre járni, nem én.

Szóval mindez borzasztóan érdekes, halál jól szórakozom, amikor egymás között beszélgetnek, nagyon aranyosak. És egyébként szorgalmasak és motiváltak is. Mindenki azt mondja, szerencsém van, egy csomó keleti diákot nem nagyon érdekelnek az itteni tanulmányaik (legalább is a nulladik évben).
Igazi élményszerűség ez mindazok mellett, hogy kék-zöld foltokkal vagyok ellátva a véralvadásgátló miatt, hogy a genetikára kell mennem hamarosan, vagy hogy azon parázok, hogyan kéretőzöm el a főnökömtől, mert megint hívtak emelt szintű érettségire - munkanapon. Mindegy, minden este írok-olvasok 1-2 órát, hétvégén pedig elviszem a felemet moziba, és megnézzük a Taken 2-t, mert jót tesz majd a látens agresszió kiélésének.

24/7

Hátööö, nincs. Mintha az egésznek soha nem lenne vége, de eleje sem.

Ma három órát vártam egy vérvételre a kórházban -- negyed tízre volt ugyan időpontom, de a rendelés eleve csak tízkor kezdődött -- a dokiról viszont kiderült, hogy ismeri az apámat. A harmadik óra felénél már azt gondoltam, minek ez az egész, egyszer valamiben tényleg meg kell dögleni. Meg hogy az egészségügy teszi beteggé itt az embereket (igen, még mindig itt tartok). Engem viszont muszáj kivizsgálni genetikailag, mert ennyi idősen húúú, de nagyon nem tipikus a TIA, azaz az átmeneti isémiás roham. Újabb időpont, újabb nap, de ezt már majd máshogy intézem.

A közoktatásról nem írok. Komolyan azt gondolom, hogy ha bejön itt az egész napos iskolakoncepció, akkor most már tényleg lelépek. Főleg miután megtudtuk azt is, hogy az életpályamodell csak egy kurva nagy átverés. Mondjuk eddig is tudtuk. De tudta a kormányközeli főnököm is. Ma pedig elkeseredve hallgattam a híradóban, hogy az érettségire készülő gyerekek milyen nagy százaléka készül külföldre. Teljesen igazuk van, én is oda készülnék. Sőt, oda motiválok mindenkit, aki érint.

Megint másodállásba kezdtem, mert ez a mániám, ez sokkal fárasztóbb és rendszeresebb, mint az eddigiek, viszont sokkal de sokkal jobban fizet, úgyhogy majd jut magánorvosra (lásd a mai három órás várakozás), ha megint kapok egy infarktust. Ez a hely erősen csábít, hogy menjek oda többet dolgozni, és hagyjam a rabszolgamunkát, de egyrészt nem foglalkoztatnak, másrészt az adózási rendszer és a kisvállalkozások támogatása oly mód van kitalálva (pont mint a családtámogatások rendszere nagy általánosságban), hogy aki kevesebben keres, az rohadt nagyot szív. Ez van, a nagy magyar valóságban képtelenség becsületesen adózni és normálisan megélni egyszerre. Ez egy anomália. Egy oximoron. Vagy paradox. Vagy mindegy.
Másrészt a nyelvtanítás olyan számomra, mint egy gazdag, de rendes férj (gazdag?! haha), akit mindig lehet fejni, hogy -- ahogy a sznob alkalmi ismerőseim szokták mondani -- a kis hobbijait finanszírozza az ember. Csinálom, de csak mérsékelten szeretem. Mondjuk azért, mert kedves, udvarias, és nem cseszeget. Meg mert mindig ott van.
Én irodalmat szeretek tanítani, és mindig belátom, hogy az adózási kockázatokon kívül sokkal fontosabb az, hogy néha látok szemeket felcsillanni, meg hogy újra és újra felhívom a figyelmet valami szörnyen fontos összefüggésre a művészet és az élet között, netán hogy minden évben van 1-2 gyerek, aki még az olvasást is megszereti miattam. A karizmám itt működik a legjobban, és kész.

Mindegy. Infarktusos priusszal tán a háziorvost is magabiztosabban meg tudom győzni akkor, amikor majd már nagyon elég.

Száll a kakukk 2

Van itt pénz az oktatásban/ra, gyerekek.
Beugró voltam ismét egy remek továbbképzésen, amihez eleinte azért igyekeztem jó képet vágni, mert úgy tudtam (meg előző este fél hatkor, hogy másnap mennem kell), hogy a felsőoktatásban hallgatók mentorálásáról lesz majd szó akkor, amikor hozzánk jönnek gyakorolni. Ezt, már amíg tanár vagyok, még szívesen is csinálnám.

Igen ám, de kiderült, hogy a némely bevált gyakorlataikat eladó referenciaintézmények áruba bocsátásához kell mentornak lenni - azaz, amikor például a mi gazdasági nevelési programunkat valaki meg akarja venni, akkor én leszek a segítő. Nos, ez az a feladat (illetve az egész projekt), amiről az iskolákban a pályázatokat írókon kívül senki nem tud semmit. Nem is beszélve arról, hogy mennyire értek én bárminek az eladásához, vagy hogy egyáltalán, mennyire érdekel egy gazdasági program, amikor még a könyvelésemért is keményen meg kell fizetnem valakit.
A továbbképzés első mondata persze az volt, hogy mindenképpen legyen a mentor kisujjában a gyakorlat. Hát, ez nem volt ott. És igazság szerint nem is akarom, hogy ott legyen. A másik mondat viszont pont az erre való biztatás volt, de engem aztán hiába biztatnak... Aztán azt is megtudtuk, hogy a projekteket megvásároló intézményeknek arra, hogy mentorokat fizessenek, valószínűleg egyáltalán nem lesz pénzük, sem igényük. És akkor gondoljuk ezt végig: én végigülök 30 órát, neki nem kellek, mert odaadja a pénzt, elviszi a porfóliót, aztán annyi.

Optimistább gimnáziumi kollégák folyamatosan arra gondoltak, hogy ezt most muszáj, mert a pályázat részeként ebből a keretből lesz majd új bútor az iskolába. Én is igyekeztem erre gondolni, bár teljesen tisztában vagyok vele, hogy az én területem fejlesztése lenne az egyik utolsó, amire az iskola költ/költene/költeni fog. Nem látnak bennem perspektívát, én sem látok bennük. Legalább ebben megvan az egyetértés.

A tréner főállásban szakiskolai tanár, a pszichológia és a szakmódszertanok nagy barátja, látens lélekbúvár. Én meg sajnos nem bírom, ha turkálnak az agyamban. Nem bírom a kényszeredett és átlátható tréninggyakorlatokat sem, az "akarsz róla beszélni" helyzeteket, a basic pszichológiát. Nem bírom azt sem, amikor tudományként próbálnak rám sózni valamit, amit a tanári gyakorlatomban ezer éve csinálok, csak épp nem tudom, hogy így és így hívják. Szóval ami első nap még viszonylag szimpatikusnak tűnt, az a második nap már irritált. Főleg azért, mert mindig belegondoltam, mennyit tudnék írni ennyi idő alatt. És hogy megéri-e meghozni nekem ezt az áldozatot az iskola iránt. És hát egy éles helyzetben, amikor rákérdeznek arra, hogy na most épp minek örülsz, akkor mit mondasz?! Hogyan írod meg a záró tesztet valamiről, amiről gőzöd sincs? Kamuzol, mert bölcsész vagy. És ez -- például módszertani kérdésekben és vitákban --  annak megy legjobban, aki a hétköznapi pályafutásában amúgy semmi maradandót nem csinál.

Amire viszont remekül fény derült, az az volt, hogy szerencsétlenebbek vagyunk némely kollégáknál, akik a döntést legalább -- bármilyen következetlen is -- időben tudják meg. Nálunk pedig "nem szabad elmondani". Így én is pletykákból tudtam meg, hogy lesznek, aki februárban Zágrábba mennek továbbképzésre - na de ők erről még nem tudhatnak.

Nincs annál katasztrofálisabb, mint amikor egy személyiség defektekkel rendelkező vezető a jellemhibáit belevetíti a vezetési stratégiájába. Vagy amikor egy nemtörődöm tanár, csak mert jó a beszélőkéje, potensnek állítja be magát a publikum előtt. És az is elég tragikus, amikor a szar úgy próbáljuk eladni, mint értéket. Marketing-stratégia. Utálom.

Tesi speciál

Érdekes dolog ez a heti ötszöri testnevelés óra, tipikusan olyan döntés (mint manapság sok más), aminek az infrastrukturális hátterét egyáltalán nem gondolták át. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek egyéb óraszámának terhére tették be ezeket, szakközépiskolában tehát például csökkent a nyelvórák száma, minek is az, a kis rohadékok még a végén megismernek más kultúrákat, aztán jól elmennek külföldre dolgozni. Legyen inkább sok kis izmost magyarka.

A gyerekek testének nevelése szerintem eddig is elsősorban a szülő felelőssége volt, ha edzésre nem is tudta beíratni például anyagi okok miatt, apa még simán elvihetné focizni, vagy anyuka is biciklizni, túrázni, sétálni, kapálni, miegymás. De nem, az államnak muszáj ezt a feladatot is átvállalni, mert ebben az országban csak felelőtlen szülők élnek, akik nem tudnak, nem is akarnak megfelelően gondoskodni a testi-lelki nevelésről, csak isznak meg dohányoznak, és évek óta be vannak dőlve holmi libsi-komcsi nevelési elveknek. Hát ez tarthatatlan.

Rózsikáék tesireformjának az egyenesági következménye, hogy az iskolák jó része nem tudja tornateremben megoldani az extra órát, ezért a gyerekek vagy az osztálytermekben ugrálnak, vagy kimennek sétálni (ahogy valamelyik idióta FIDESZ-es mondta a minap a Híradóban).
Képzeljük el egy egyszerű kisgimnazista egy napját, aki mondjuk a külvárosból jár a belvárosba iskolába. Lenyomja a hét óráját (heti háromszor), majd - vagy eljut ebédelni, vagy nem - délutáni dupla órás foglalkozáson vesz részt. Hazaér négyre, és nekiáll a leckéjének.
Az iskolák zömében az ilyesfajta tevékenységek általában "játékórák" lesznek, mert a testnevelő, aki nem kap erre extra pénzt (vagy ha kap is, a normál tanári órabérre visszabontva, hogy így mondjam), tojni fog arra, hogy normális foglalkozásokat tartson. A gyerek tehát kvázi azért marad két órával tovább az iskolában, hogy kosarazzon, mondjuk. Amit amúgy is megtenne suli és lecke után a barátaival. Vagy hét végén. Vagy bármikor. Továbbá miért is nem lehet szülőileg igazolni azt, hogy igen, rendszeresen túrázunk, igen, kapálunk, igen, a gyerek otthon súlyzózik, vagy igen, a gyerek amúgy is kurvára túlterhelt, hagyjuk már békén.

Mifelénk ötödik és kilencedik évfolyambeli érintettség van. Az egyik iskola szerencsére sportkomplexum is egyben, lehet úszni, így tehát az ember idén megússza az extra edzések költségeit, de csak azért, mert a délutáni foglalkozás éppen jó időpontra esik. Mindez az iskolastruktúra érdeme, semmi másé. A másik esetben pedig lehet élni a sportegyesületek által kiadható igazolással; azaz ha papírt viszel, hogy jársz edzeni, nem kell az extra tesiórákon részt venni. Mindez mázli. El nem tudom képzelni, hogy a vidékről bejáró gyerekek például hogyan viselik majd el, hogy a kormány mindenáron befolyással akar lenni a testük nevelésére. Ha riporter lennék, tuti kimennék pár vidéki iskolába megnézni, mi zajlik heti ötszöri testnevelés óra címén.

Sajnos ez nem az első és nem is az utolsó hülyeség. Úgy tűnik, az egész napos iskola felé tendálunk, annak pedig komoly célja, hogy minél nagyobb befolyást gyakoroljon ne csak a gyerek, de a szülő életére, ritmusára, időbeosztására is.