Napló X

A szombati munkanapok nagyon utálatosak, például azért, mert pont 24 órával lerövidítik azt az időt, ami alatt ki tudnám heverni a munkát. És akkor magam előtt görgetem a fáradtságot, magam után pedig a lábamat húzom, és úgy érzem, a következő hétnek soha nem lesz vége.
A múlt szombati munkanapon ráadásul érettségiztetni voltam. Ilyen őszi időszakban a nyugdíjasokat hívják általában, fogalmam sincs, hogy az én nevem hogy merül fel mindig, talán azért, mert különleges név, és megakad rajta a szem. A nyári szezon érettségiztetői közül az elnök az egyik "néni" volt, rögtön az első tételhúzásnál el is cseszte, mert rossz tételszámot mondott be (ó, miért akarnak ezek mindent egyedül csinálni), úgyhogy lett egy kis kalamajka. Még szerencse, hogy nem volt semmilyen ellenőrzés, lazán az igazából kihúzott tételből feleltettünk a második feladattól (és persze nem én, hanem ő. Nyáron is bakizott valami ilyesmit - a feladatkiosztás után öt perccel elfelejtette, melyik tételből kell neki vizsgáztatnia, melyikből másnak.
A másik kolléga egy középkorú, ámde emelt vizsgán kezdő tanár volt, félelmetesen sokat hisztizett, mintha most jött volna le a falvédőről. Agyamra mentek. Vizsgáztattam viszont az egyik egyetemi kollégám fiát, mint utólag kiderült, úgyhogy a legjobb az volt a napban, hogy el tudtam neki küldeni a híreket a jó feleletről, és a végén mindenki boldog volt. A csigatempójú bizottság miatt persze négy-fél ötre értem haza, úgyhogy ennyit a szombatról, de legalább ezt sem az iskolában kellett töltenem.

A hét közepén a két kis kínait vittem el a közgázra látogatóba, még én sem voltam ott, nagyon impozáns. Tökre odavoltak, hogy mennyire "bjútiful" meg hogy milyen "hendszámok" a magyar fiúk, mert hogy beültünk egy órára (Change Management), amit ráadásul egy amerikai fószer tartott. Két világ találkozása. A People's Republic of China találkozik az amerikai stílusú oktatással: sok poén, csokiosztogatás, interaktivitás, tartalmi egyszerűség és átláthatóság. Mondjuk mint nálunk a jobb középiskolai órák. Szinte láttam a lelki szemeim előtt a főnökömet, ahogy beájul ettől... Engem, mint rutinos amerikaielőadó-hallgatót ez kissé fárasztott, de hát...
Utána átvittem a lányokat az egyetemi könyvtár aulájába, ami szintén "bjútiful" volt, egy csomót fényképezkedtek, aztán meg hazavittem őket. Ja, és az is fantasztikus élmény volt, hogy beülhettek egy idegen kocsiba egy idegen országban, hát, nem győztem vigyorogni. Na, ennek örömére a lógósabbik másnap nem is jött órára, gondolom, fel kellett dolgozni az élményt.
Egyébként ki vagyok rajtuk akadva, komolyan, Kína néha mintha tényleg a Marson lenne. Kellett írniuk önéletrajzot, és oké, azt még vágom, hogy az amerikai stílusút meg kellett nekik tanítani, de hogy a Word dokumentum fogalmát ne ismernék, azt erősen kétlem. Egyikük csak úgy simán begépelte nekem az e-mailbe. Meg egy csomót problémáztak azon, hogy mi az állandó lakcímük. Főiskolát végzett emberek, de komolyan.

Az iskolában meg megbolondult egy tanár (halál komoly, szerintem most agyalnak, hogyan kéne leépíteni), amit nem is csodálok, mert ma én is közel álltam hozzá, a bukottak ugyanis kezdenek a fejemre nőni, de ez még hagyján, mert az osztály is akadályozzák. Egyáltalán, teljesen elfelejtettem, hogy ennyire kurvára infantilisek a 14-15 évesek, a kaki-pisi poénok szintjén vannak. De az említett évismétlőm is, aki ma azzal volt baromi nagyra, hogy hát mit akarok én, ő tökre jó tanuló. Na mondom, ez már a sokadik esély, úgyhogy akkor majd meglátjuk a következő órán. Gyűlölök keménykedni, de itt már a közösségről van szó, és ha valamiben nehéz velem ujjat húzni, hát az az agymunka... De komolyan, a sértődés határán állok (ez amúgy sem áll távol tőlem), úgyhogy pont ideje tenni valamit, a könnyű munka-sok pénz-gyors külföldi "karrierrel" szemben elég nehéz felvenni a versenyt, de meg kell próbálni.

Aztán átmentem a haveromhoz, aki két hónapja a bepakolt bőröndjeivel él együtt, naponta állásinterjúzik telefonon Angliába, közben meg csinálja itt a kis gondozói állását szakvizsgázott szociális munkásként, volt középvezetőként. Mert valaki valakivel dugott, és őt meg kirúgták. Épp most írt üzenetet, hogy felvették öregeket pelenkázni egy otthonba, úgyhogy vasárnap lehet, hogy mehetek megint... búcsúzni. Van fogalmatok, milyen elszomorító egy félig összerámolt lakás, ahol csak az internetkapcsolat aktív már (meg a Viasat History, mert aktuálhíreket nézni felér egy agyi infarktussal), az is csak azért, hogy Skype-on lehessen bonyolítani az álláskeresést??

Soha nem fogom megbocsátani ennek az kormánynak, hogy sorra mennek el a barátaim.

Én egyébként szamizdatként netről letöltött Heti Heteseket nézek, mert ugye már azt is száműzték marginális csatornákra, a facebookon az ember egyre óvatosabb, és én meg nem tudom hova tenni az ezzel kapcsolatos indulataimat, amikor sokszor szinte felrobbantanak.
A blogolás meg szeretem, de cifrázni (képek, linkek, miegymás) már egyre kevésbé van kedvem, úgysem érdekel túl sok mindenkit, hogy mit írok. Ez van.
Mindegy, azért elmegyek Szegedre az adventre, hátha az még mindig a régi.