Csiniba-csinibaba

Komló, a bányászváros igazi retró hely, még akkor is, ha a hegyen kell átmenni, és a környéke nagyon szép. Amikor reggel nyolc után megláttam a hely középiskolába beérkező focista fiúkat, legyintettem egyet. (Különben már reggel kritikus hangulatba kerültem -- főként mert nem sikerült kivasalnom szépen az ingemet, ezért gyűrődésmenteset húztam, de még így is rosszul esett a tudat, hogy egész nap ünneplőben kell feszítenem, nekem is kellett volna váltó tornacipőt vinnem, mint a gyerekeknek.)

Egyénileg mentem, kocsival, némi hazugságok árán, mert ugyanis megtiltották, hogy autóval menjen bárki is - hazulról. Mondtam hát, hogy nem hazulról megyek. Hétre kellett volna ugyanis a különjáratú buszhoz odaérni (Komló 10 km, a buszpályaudvar, ismertebb nevén "parasztelosztó" [és tényleg] viszont messze, és nincs az az isten, hogy én a gyét fél hétkor kitegyem az iskolába a szünet előtti utolsó tanítási napon, csak hogy retróbuszozzak fél órát...).
Szóval a program kezdete előtt tíz perccel feltűnt, hogy nem jönnek a népek, megkérdeztem hát az iskola portását (vagy legyen hostess? recepciós?), hogy hol van mindenki, mire ő: - Jaaaah?!?!? A színházterembe kell menni, ott lesz a megnyitó!!
Mondta ezt fél órával az után, hogy -- korai érkezésemre tekintettel -- azon aggódott, hova kalauzolja a fél kilenc előtt érkezőket.
Szóval akkor megkérdeztem, hogy hol a színházterem, mire ő azt válaszolta, hogy ezt most nincs ideje elmagyarázni.
Végül a készséges takarító-személyzet sietett a segítségemre. A borzalmasan bonyolult útvonal (aminek kifejtésére ugye nem volt idő): egy utcával lejjebb.

Kezdésre odaértem, először a gyerekek közé akartam ülni, de láttam a tanári sort, hát jó, gondoltam, nem húzom ki jobban a gyufát, pláne, hogy a dirinő morcosan méregetett (a különc, a későn érkező, stb. tekintetekkel). A színházterem a hetvenes éveket (vagy még korábbi, pártos időket) idéző atmoszféra, a műsort a pompomlányok nyitották, majd egy Máté Péter feldolgozást hallgathattunk meg (ezen a ponton már erősen Orsi barátnémra gondoltam, aki, ha itt lett volna, hangosan röhögve csapkodta volna a térdét, és vele együtt én is....) egy amúgy jó hangú csajtól, aki a gesztikulálást viszont Susan Boyle-tól tanulhatta... na, a zongorakísérő énektanárnak meg fogalma nem volt a modulációról, de még a kurva harmóniákat is jobban megírtam volna. (Mondom én, hogy kritikus hangulatban voltam egész nap....)

Aztán következett az ignő beszéde, aki olyanokat mondott, hogy "És idén viszonylag zökkenőmentesen megkezdtük közös életünket a Nagy László Gimnáziummal, amiről, mondhatom, hogy viszonylag zökkenőmentes közös fedél alatt élés..." Hát, szakadtam!
Aztán a táncverseny jött, ahol -- ez volt gyakorlatilag az egyetlen szám -- muszáj volt helyezést adni a helyi csapatnak is, annak ellenére, hogy a kangoo produkció inkább Schobert Réka fitnessre emlékeztetett, és nehezen volt összemérhető az (egyébként szintén nem hibátlan) bécsi keringővel, amit mi vittünk. Mindegy! A nap legkellemesebb pillanatait okozta a sötétben ücsörgés, meg hogy hallgathattam Shakirát és nézhettem mambózó fiatalokat egy kicsit... De ekkor már határozottan kezdtem a Csinibaba c. filmben érezni magam, amit nem átallottam megosztani a fiatalokkal sem.

A saját versenyszámunkban egyébként másodikak lettünk, én a lányaimra nagyon büszke voltam, főleg az ízlésük miatt (az USA híres szülöttei: Martin Luther King, Woody Allen, Neil Armstrong, Angelina Jolie, woah....!), amúgy meg ezt a másfél órát leszámítva nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. A tanári fogadásokat ugyanis utálom, nincs miről beszélgetnem középkorú pedagógusokkal, és utálom nézni, ahogy a potya kaját zabálják. Az egésznek régi rendszeres, bratyizós-mutyizós atmoszférája van, mint amikor intellektuális tanári mivoltában mindenki titkolja, hogy tulajdonképpen egyébként szeret inni, és kedvence a Lucicitá a Romantica Channelen.
Ebédet ráadásul a mi kedves iskolánk nem fizetett, úgyhogy majd éhen döglöttünk, még én is, na, akkor képzelem a kamaszokat, pláne a focistákat, akik egész délelőtt meccseztek. Sóherség, kising, ennyit igazán megérdemeltek volna a gyerekek, na persze én is.

Úgyhogy kettő körül, mint akit kilőttek.
(Most meg beteg vagyok... mindig így szoktam. Ez tulajdonképpen azt jelenti nálam: dugja fel mindenki az úttörőnyakkendőjét. Jövőre Bonyhádra kell majd menni, de mikor jönnek rá, hogy abszolút alkalmatlan vagyok az ilyesmire...)

Stupidity as a Universal Sign-System

... ez lehetne valami legújabb szemiotikai munka címe is éppen, és senkinek fel sem tűnne.

Az hagyján, hogy a pók a falon (akit kergetnek) hozzám képest kutyfasza, de tulajdonképpen agyamra megy a rugalmatlanság.
Holnap a hegy belsejébe utazunk valami posztkommunista "interSzkoláris" közösségi programra, helyközi járattal (lófaszt!), ebédet meg nem kapunk, mert inkább kifizették a buszt (meg pizzát rendelgetnek), mint 40 gyerek kajáját, na jól van. Ma már gyakorlatilag az orrom vére folyt szinte, na jó, én vagyok a genyó, mert minek akarok minden áron rengeteg házit adni arra a három hétre, ami mostantól gyakorlatilag almás (mert ballagás, kirándulás, öntyipöntyi, tökvakarás) - hát azért, mert a t. diákság, mint múltkor kifejtette, szeretne "lazulni" órán, mert különben "bekattan", amiből logikusan az következik, hogy akkor otthon, szabadidejében akar dolgozni, úgyhogy hozzájuk is vágtam egy csomó angol házit meg irodalom verselemzést, nehogy már...

Na, szóval mindez hagyján, de hogy amíg én a posztkommunista social networköt szövögetem, addig az engem holnap helyettesítők engem nyaggassanak azzal, hogy mit csináljanak holnap (jegyzem, ugyanolyan diplománk van, de betűre!), az már mindennek a teteje. Hát a hátam közepére a szociális hálózás, inkább megtartanám a jó kis óráimat, aztán csá. Úgyhogy mondtam, hogy leszarom.
Sőt, kocsival megyek, még akkor is, ha nem engedték, hogy a saját gyerekeimet is elvigyem (mert akkor minek kellett a busz, na de ki kérdezte, hogy kell-e egyáltalán, kérdeznék vissza, ha megkérdeznének...), és egy arra alkalmas pillanatban haza is fogom őket hozni. Még 4 előtt, lehetőleg.

Ma, mivel vizsgára mentem, gyakorlatilag felügyelet nélkül hagytam 33 védőoltás és törzskönyv nélküli tizenévest, de fél 2 táján már ez sem érdekelt. Tulajdonképpen megszerveztem a felvigyázásukat, ill. ma reggel fél 5-kor összeállítottam nekik némi feladatsort, de a felvigyázó nem érkezett meg, nekem meg el kellett mennem... szóval kíváncsian várom, ki miért fog lebaszni legközelebb... azért az tök ciki, amikor már a gyerekek kérdezik, hogy hogy bírom.... valamit azért mégis csak tudnak rólam.

mozgáshiány

Befejeztem a cikket, de még nem küldtem el, mert már rá sem bírok nézni, szerintem szar lett. De most már lehet, hogy így marad.
Mivel nem voltam hajlandó lemondani a lötyipötyi programokról sem (bsw. medvehagymaszedés), ezért elég zsúfoltra sikerült a hétvége, nagyjából végig írtam, bár néha megszakítottam egy kis kémialeckével, furulyagyakorlással, nyelvtannal (mondatelemzés), kamasszal való veszekedéssel, sportolni sem volt időm, úgyhogy várom, hogy kedden fogok kiborulni, szerdán, vagy netán már hétfőn. (vagy még ma...)
Nincs megállás, ami nem jó, de most valahogy megbékéltem ezzel, mert látom, hogy lehet(ne) sokkal rosszabb is, illetve legalább is máshogy nem jó. A szünetig pedig különben is csak három napot kell kibírni, igaz, mind a három felér legalább kettővel (szorozzátok be).

Egyébként amikor írok, mindig rájövök, hogy az jó, de mivel egy csomó más szart kell csinálnom, ezért sajnos a végén a kevésbé örömteli tevékenységek között köt ki ez is. Pedig ha több időm lenne, valószínűleg én lennék a világ legtájékozottabb, legokosabb és legintelligensebb csaja... na jó, már most is az vagyok, csak erről egy kivétellel senki nem tud.

Bár nem vág ide, de még elmondom, hogy fogalmam sincs, hogyan lett a Diócicából idő közben édesszájú, mindenesetre ugrik a csokira, sütire és almára is - mondjuk a sörre is, szóval lehet, hogy nem édesszájú, csak falánk, ami nyilván a törődéshiányból fakad, úgyhogy a szünetben be kell iktatunk legalább a gurigázást. Nemrég vettem neki macskafüvet, úgyhogy néha kijár az erkélyre legelni, de leginkább hanyatt vágja magát a szoba közepén, hogy direkt útban legyen, amikor akar valamit. (én is így szoktam mondjuk) Azt viszont továbbra sem tudom, honnan tudja, hogy pont én jövök haza este, nem valamelyik a szomszéd, amikor nem is a kapucsengővel, hanem kulccsal nyitom ki lent a kaput - és trappol ki hangos nyivákolások közepette a bejárati ajtóhoz másfél perccel az érkezésem előtt.

Kicsit irigy

Befejeztem a cikket, de még nem küldtem el, mert már rá sem bírok nézni, szerintem szar lett. De most már lehet, hogy így marad.
Mivel nem voltam hajlandó lemondani a lötyipötyi programokról sem (bsw. medvehagymaszedés), ezért elég zsúfoltra sikerült a hétvége, nagyjából végig írtam, bár néha megszakítottam egy kis kémialeckével, furulyagyakorlással, nyelvtannal (mondatelemzés), kamasszal való veszekedéssel, sportolni sem volt időm, úgyhogy várom, hogy kedden fogok kiborulni, szerdán, vagy netán már hétfőn. (vagy még ma...)
Nincs megállás, ami nem jó, de most valahogy megbékéltem ezzel, mert látom, hogy lehet(ne) sokkal rosszabb is, illetve legalább is máshogy nem jó. A szünetig pedig különben is csak három napot kell kibírni, igaz, mind a három felér legalább kettővel (szorozzátok be).

Egyébként amikor írok, mindig rájövök, hogy az jó, de mivel egy csomó más szart kell csinálnom, ezért sajnos a végén a kevésbé örömteli tevékenységek között köt ki ez is. Pedig ha több időm lenne, valószínűleg én lennék a világ legtájékozottabb, legokosabb és legintelligensebb csaja... na jó, már most is az vagyok, csak erről egy kivétellel senki nem tud.

Bár nem vág ide, de még elmondom, hogy fogalmam sincs, hogyan lett a Diócicából idő közben édesszájú, mindenesetre ugrik a csokira, sütire és almára is - mondjuk a sörre is, szóval lehet, hogy nem édesszájú, csak falánk, ami nyilván a törődéshiányból fakad, úgyhogy a szünetben be kell iktatunk legalább a gurigázást. Nemrég vettem neki macskafüvet, úgyhogy néha kijár az erkélyre legelni, de leginkább hanyatt vágja magát a szoba közepén, hogy direkt útban legyen, amikor akar valamit. (én is így szoktam mondjuk) Azt viszont továbbra sem tudom, honnan tudja, hogy pont én jövök haza este, nem valamelyik a szomszéd, amikor nem is a kapucsengővel, hanem kulccsal nyitom ki lent a kaput - és trappol ki hangos nyivákolások közepette a bejárati ajtóhoz másfél perccel az érkezésem előtt.

Emó

A múltkori költészet napja, és egy érdekes beszélgetés eredményeképpen mondhatom, hogy szerintem megfejtettem az emó-jelenséget. Végtelenül egyszerű. Azokon túl persze, hogy a fiatalok stílusok és ízlések útvesztőjén át keresik a saját útjukat - ami egyébként teljesen helyénvaló.

Történt, hogy az egyik osztályban vagy egy minden szempontból magára a figyelmet felhívni kívánó lány, az osztályfőnöke sajnos elég gyökér, nem nagyon vevő az extrém gondolkodásra, de még csak nem is különösebben elfogadó. A nyilvános beszéd elvevezésű órán én pedig megengedtem, hogy mindenki szabadon választott témáról tartson előadást.
Nevezett leány -- állítólag többször meggyűlt a baja ofővel, szülővel az emó miatt, mert pl. vagdosta magát egy időben, de rájöttek, és "megtiltották", stb. stb. -- az emó kultúrát választotta, amit én megengedtem (szemben a pornóval és a szexszel, na nem azért, mert prűd vagyok, hanem mert még a 'pisi' is heves izgalmakat okoz a fiatalkorúaknál, nemhogy a karcosabb témák...), de a közösség persze heves pfújolással fogadta. Ezután hetekig azzal próbált sokkolni, hogy olyanokat kérdezett, miszerint betehet-e magát vagdosó tinédzsert a ppt-be, vagy csókolózó fiúkat; ezeket én rendre azzal védtem ki, hogy a feladat része az, hogy megítéljük, mi való nyilvánosság elé ilyen körülmények között, és mi nem.

Summa summárum, becsültem a bátorságát, hogy ki mert állni, mert az emók persze rosszabbak, mint a buzik... de azért szeretjük őket... ütni.
Elmondta az amúgy közepes prezentációt, utána persze nekiestek. Némi agyalással tisztáztunk aztán (és igen, ex catedra ki merem jelenteni, hogy a lányok ebben a korban ezerszer toleránsabbak, mint a fiúk), hogy mindenkinek fontos a különböző csoportokhoz való tartozás, ahogy stílusunk is van, és a legkevésbé kell, hogy érdekeljen minket, hogy az kinek tetszik és kinek nem, amennyiben nem sértünk-bántunk másokat vele.

No, de a lényeg a vagdosásnál jött ki, amit ugye azért követnek el az emók, mert "annyira fáj belül, hogy azt egy külső fájdalommal akarják elfedni". Hát, ez akármennyire is internetes meg wikis szöveg, itt a lényeg, kérem.
Ugyanis a kölykök sehol sem találják az érzelmeket. Mert az ciki, buzis, nyálas, gejl, gáz, tré. Otthon apu hallgat, anyu titokban sír, a kortárs közösségben pedig simán kiközösítik azt, aki nem "kemény" vagy nem elég macsó. Vagy még gyerek. Pedig hát azok, mind.
Kell tehát egy kommuna, ahol a stílus mögé bújva lehetnek érzelgősek, írhatnak verseket, fogdoshatják egymás kezét, könnyezhetnek, szomorkodhatnak, sírhatnak, érzékenykedhetnek kedvükre. Lehet, és egyszerűbb ezt egy póznak álcázni, egy felvett sztájlnak, amire mindenki úgyis azt mondja, hogy majd el fog múlni. És ha eljátsszák, akkor talán nem derül ki, hogy valójában is ilyenek: sérülékenyek, félénkek, érzelgősek. Ebben a szar világban, szar felnőttek között.

Mindezt remekül alá lehet támasztani azzal a közvetlen tapasztalattal, hogy az informális költészetnapon nem azért toporogtak zavartan és hallgattak, meg nem akartak (szabadon választott) verset felolvasni a kamaszok, mert nem tudnak olvasni vagy mert nem volt mit. Hanem mert nem akartak kitárulkozni. Egy picit sem.
A világnak nagy a pofája. Nekik is az, mondanak mindent, ami eszükbe jut. Borzolják a felszínt, de mélyebbre nem mernek menni. Miért is mernének, a felnőttek körülöttük sem mennek. Ők sem mernek ugyanis.

(Itthon is lesz egy beszélgetésem az emókról, az olyannyira utált Justin Bieberről, SP-ről, a "buzikról", meg mindenről és mindenkiről, akikről persze azt sem tudjuk, kicsodák, csak azt, hogy "rúgnivaló a fejük"....)

övezet

Fogalmam sincs, minek állok le folyton olyan emberekkel vitatkozni, akikkel felesleges. Vannak a beszélgetéseknek olyan pontjai, ahonnan már egyszerűen nincs mit tovább ragozni, mert nincs meg a közös nevező.

Szeretem azt hinni, hogy tájékozott vagyok a világ dolgaiban, közben pedig tudom, hogy ez viszonylagos, és szart sem tudok. És nem is fogom azt hinni soha, hogy bármit is tudok. De azt végképp soha nem lenne "merszem" állítani, hogy tudom és látom, hogy mi van valaki más fejében. Pedig a megérzéseim jók. De a problémák akkor is személyesek. És viszonylagosak. Nincs ezzel mit tenni...

Hiúság minden ilyesmi. És nincs nagyobb ostobaság, mint elhinni, hogy a személyes környezetünk az egyetlen és kizárólagos világ. Persze felettébb kellemes, hiszen így a legkönnyebb megtalálni azt a közeget, amiből végre, végre kitűnhetünk.

Néhány pozitív dolgot rólam....

Néhány pozitív dolgot rólam. Nem szeretek lent lenni.

Például a diákjaim többsége kedvel és vagánynak tart. Jó, oké, könnyen átverhetők, mert van, akit nálam jobban kedvelnek, pedig... pedig az illető csak blöfföl. A legtöbb mindenki csak blöfföl.
Olyan embereket szeretnék magam körül, akik saját magukon túl is látnak.

Minden nap eszembe jutnak mindenféle bejegyzésfoszlányok, amiket ki lehetne ereszteni magamból, azért, hogy ne befelé feszültségoldjak - így vagy úgy. Haragszom magamra, mert úgy tűnik, nem elég, ami van. Pedig elég lehetne. Sokszor gondolom, hogy minden normális embernek elég. Így aztán a baj valószínűleg velem van. Legszívesebben otthagynék csapot-papot, és élnék tökmagon egy évig. De még mindig túl nagy bennem az önfegyelem.

A hét végén elvállaltam, hogy ingyen fordítok olykor a cigányvadászat-per blognak, emberbarátságból. Karitatíve. (Most nézem, az elsőt már feltették, csak épp nincs ott a nevem...) Az ügy miatt. Hogy úgy érezzem, valami értelmeset is csinálok. Erre most sürgősen rám sóztak kilenc oldalt... nemet mondtam... illetve saját határidőt adtam meg... még én siessek...
Rájöttem, a tanári hivatás legnagyobb átka egyébként a rutin meg az egyformaság. Az maga a gyilok.

Meddig tartható és tehető, hogy a rutinnal és az önismétléssel kiöljük magukból a kreativitást? Meddig nyelhetjük le a mérgünket és a mindennapi feszültséget az ún. megélhetés érdekében? Meddig dobolhat az agyunk és feszülhet a gyomrunk? Meddig tarthat az, hogy a kihasználható mikro-időket azzal töltöm, hogy idegeskedek, hogy nem töltöm semmi értelmessel...? Mi az, hogy értelmes? És mikor lesz már jobb?