Lelkiismeretünkről

Még a múlt héten történt (csak aztán vártam a fejleményeket), hogy az uszoda parkolójában véletlenül meghúztam egy baromi nagy sötétkék Honda jobb első lökhárítóját parkolás közben. Tele volt a parkoló, keskeny a hely, jobbra kellett volna kis ívben befordulni, én meg szépen lesúroltam. Keletkezett egy kb. 10-15 centis karcolás.

Még be sem parkoltam rendesen, már kocogtatta az ablakomat egy pasi, és rázta az öklét, hogy a betétlapot majd mindenképp hagyjam ott, mert felírta a rendszámot. (Az, hogy segített volna beparkolni azzal, hogy benavigál, nyilván nem fért bele az idejébe.) Mire kiszálltam, nem volt sehol, hiába kerestem. Bementem az uszodába a dolgom miatt pár percre (meg azért, hogy tollat-papírt kérjek tőlük, mivel nem volt nálam semmi), aztán kijöttem, megnéztem közelről a helyzetet. Térültem-fordultam, egyszer csak megkocogtatja a vállamat egy rendőr, hogy az úr kihívta a rendőrséget, hova tűntem. Hát, mondom, ő hova tűnt, itt lennék, hogy címet cseréljünk, betétlapom nincs, de majd a biztosító nyilván mindent intéz.

Erre kiderült, hogy nem is a pasasé volt a Honda, csak látta az esetet, és mivel neki rosszul esett volna, ha az ő kocsijával történik ez, én meg elhagytam a helyszínt, hát kihívta a járőröket. Az adatait, mint szemtanú, kissé nehezen adta meg, és szabadkozott, hogy a jövő héten nem lesz elérhető, mert külföldre utazik. A zsaru egyébként valamivel intelligensebb lehetett az ügybuzgónál, mert rögtön levágta, hogy nem akartam lelépni, csak egyszerűen azt hittem, hogy az ügybuzgó a tulaj, és lassan kapcsoltam, hogy mit is kellene csinálni. A rendőrnek aztán javasoltam, hogy hagyok cetlit az elérhetőségeimmel az igazi tulajnak, de azért ő, a biztonság kedvéért még telefonálgatott egy fél órát, hogy kiderítse ugyanezt.
Hagytam is cetlit, és már épp indultam volna haza, amikor csörög a telefon, és hív a Hondás. Értetlenkedik, hogy mit is kéne csinálnia (de legalább szóltam, ugye); egy alacsony, bambaképű fószer, a mondatait alig értem, mert nem függnek teljesen össze. Próbálom neki elmagyarázni, itt van minden, tegye meg a kárigényét a biztosítómnál, és minden rendeződik. Kint volt viszont a rendőrség, mondom, valószínűleg tőlük is kell valami papír majd.
Este visszahív, hogy akkor most mit is csináljon, hol van helyileg ez a biztosító és ügyfélszolgálat. Meg hogy eljön a hét végén, írjak alá egy papírt, hogy vállalom a felelősséget. Mondom neki rendben, de az a rendőrségi jelentésben is ott van valószínűleg. Megállapodunk, hogy majd keres és/vagy jön, ha nem pénteken, akkor utána, azaz ezen a héten.

Idő közben megnézem a biztosító pontos elérhetőségét, megtalálom a formanyomtatványt, amit neki kell kitölteni és benyújtani, nekem csak alá kell írni, hogy én okoztam a kárt.
Ma este telefonál, eléggé feldúlt stílusban számon kéri, hogy miért nem hívtam a hét végén, huszonötödször is felteszi a kérdést, hogy ő most mit csináljon. Megadom a biztosító elérhetőségét, beszélek a formanyomtatványról, az internetes letöltési lehetőségről, stb. Azt a mondatomat, hogy "de hát Ön tud intézkedni, Ön a károsult", úgy fordítja le, hogy szerintem ő okozta a saját kárát. Dühöng, hogy szétcsesztem a kocsiját. Meg hogy ha nem jelent föl (sic!) a másik pasi, biztos lelépek. Utána azon pattog, hogy én hivatali időben dolgozom, és nem tudok vele bemenni a biztosítóhoz. Ajánlkozom, ha nagyon ráér, hozza ki a papírt, aláírom, aztán ágyő. Vagy hogy a jövő héten esetleg be tudok menni. (Egyébként utánanéztem, több hónap az ügyintézés.)

Így állunk tehát. Tök tisztességesen (bár elismerem, kissé tapasztalatlanul) járok el, cseszeget ez az időmilliomos impotens balfék, egy másik rámeresztette a rendőröket, ahelyett, hogy segített volna, mindenki a lelkiismeretemre (bűntudatomra?) apellál, kriminalizálnak a mondataikkal, kiállítják a bizonyítványomat, lelkiismeret-őreim lettek, vigyáznak rám, pedig kösz, nem rám kell. Rosszindulatú város, gyanakvó ország ez. Hahó, itt még mindig én vagyok a normális! Csak épp (legközelebb isten bizony, megyek még három kört inkább, ahogy máskor is szoktam) szarul parkolok kis helyen.

Retró hazafiság

Lassan menetrendszerűen mély depresszióba zuhanok az iskolai ünnepségek láttán-hallatán, pedig minden egyes alkalommal megfogadom, hogy átsiklok felette és nem érdekel. De főleg most idegesít, mert még az óvodákba is kiküldték, hogy a derékig érőkkel is méltón kell megünnepelni még a nemzeti összetartozásnak vagy minek a napját is; most pedig sűrű sorokban vonuljanak a kokárdákkal, a csákókkal meg a zászlókkal a térre, és tűzzék azokat bele a nemzeti virágágyásba. (A barátnőm persze nem ment, hanem helyette babzsákdobálós Habsburg-magyar szabadságharcot játszott a szőnyegen, hajrá magyarok, stb., azt nem tudom, ki nyert, de a végén kibékültek a felek, és közösen felköszöntöttek egy szülinapost és megették a sütit nagy egyetértésben.)

Nekünk tegnap egyenruhában kellett persze menni, mert ez táplálja a hazafias érzelmeket nyilván, a matrózblúz meg a szoknya (igen, a házirendben a lányoknak még mindig a térdvalameddig érő szoknya az előírás). Egyrészt öröm nézni, hogyan kerülnek elő szünetről szünetre a hátizsákokba belegyömöszölt matrózok és ingek, hogy hogyan kígyóznak a sorok a vécé előtt, hogy átöltözhessenek. Az évnek ez az egyik olyan szakasza, amikor kiugróan megnövekszik az osztályfőnöki figyelmeztetések és intők száma, és persze óriási vitákat generál, hogy ki mire ad ilyet (a sportcipő, a sötét farmer fiúknál oké-e, matróz helyett fehér blúz, szoknya helyett elegáns nadrág oké-e, stb.). Egyetlen egyszer próbáltam felvetni, hogy ha már ugatunk az uniformis miatt, akkor mi is öltözzünk normálisan vagy egyszerűen változtassuk meg a házirend erre vonatkozó részét -- ebből persze csak az első felvetést hallották meg, és azóta ránk is ferdén néz a diri, ha nem vagyunk szoknyában. (A szoknya már csak azért is vicces, mert a tornateremben egyébként egyáltalán nem adottak a kulturált műélvezet feltételei, vagy a szőnyegen kell ücsörögni, vagy állni kell a bordásfal előtt, míg a karzaton megy a műsor, ez utóbbi esetben remekül be lehet látni a szereplő lányok szoknyája alá például.)

Személyes pszeudo-osztályfőnöki véleményem az egészről egyébként az (és sajnos ezt nem is titkolom), hogy igenis fel kell szépen öltözni, de a szoknya és a magassarkú elvárása konkrétan faszság, szóval ilyenkor viseljük méltósággal az osztályfőnöki intőt.
De azt is gondolom persze, hogy ha értelmes és élvezhető műsorok lennének, akkor nem a kiöltözés nyűge lenne a legnagyobb probléma.

Hát, az idei műsor a szokásos panelekre épült: események felidézése, sok, hosszú szöveg, a Tolcsvay-féle Nemzeti dal meg A költő visszatér, ezek már akkor is történelemnek számítottak, amikor én voltam gimnazista. Az iskola önjelölt üdvöskéje elszavalt 3-4 Petőfi-verset, ezeket dramaturgiailag gondolom ő vágta meg, drámai színésznőnek készül az eszemadta, de kb. annyi tehetség van benne, mint Fásy Ádámban, amikor énekel. (Az írói-költői pályáról azt hiszem, én térítettem el egyébként, amikor még a magyartanáraként megmondtam neki, hogy túl fellengzős a stílusa. Úristen, mint tettem a magyar színjátszással....)
Szóval volt feszengés, dumálás, nyavalygás, röhögés, mezítlábazás, szoknyában pucsítás, mobilozás a sorok között, stb., és már az sem moderált senkit, hogy a bosszúszomjas igazgatónő beállt a tömeg legsűrűjébe. Hétfőn lesz adok-kapok megint.
Részemről megállapítottam, hogy az ifjúság elfelejtett rivallani. Komolyan, ennyi unott, zeneietlen, lelkesületlen arcot ott a kórusban, hát gáz. Az egészet azzal magyarázom, hogy bármennyire is nagy a pofájuk manapság, amikor igazi érzelmeket és átélést kellene vállalni, persze megfutamodnak. Rejtőzködnek. Álcáznak. Ezért is utálnak verset tanulni, kiállni szerepelni, vagy csak leülni beszélgetni, mert nincs arcuk, vagy ha van, szégyellik. Egymásét pedig leszólják.
Persze nem csodálkozom rajta, elég nehéz olyasmi közvetítésével ünnepelni, amit nem éreznek a magukénak. Évekkel ezelőtt, amikor én csináltam a műsort, szerettem volna egy "mezítlábas", közvetlen megemlékezést csinálni, ami csak félig-meddig tudott megvalósulni, de (hogy ne álszerénykedjek) tegnap is mondták még páran, akik erre emlékeztek, hogy az sokkal jobb volt. Oké, a matrózt nem tudtam kiiktatni, és a közös Himnusz-éneklést sem, de (az akkori énektanár legnagyobb felháborodására) a Szózatot igen. És azt sem tudtam megakadályozni, hogy egy Kárpátia-dal is elhangozzék az egyébként tökre felhasználóbarát és élvezhető műsorban. Mindenki gratulált, aztán a következő évtől ment tovább a szokásos rendszer.
Aztán egyszer (kissé didaktikusan talán) megírtam az álláspontomat a tanáros blogomba, amiből majdnem botrány lett, mert kikerült egy közösségi oldalra is, és természetesen személyes támadásként értékelték az illetékesek. Azóta befogom a pofám. Ez volt az:

Mivel úgyis megkérdezik a véleményemet a március 15-i műsorról (sőt, volt aki már meg is kérdezte), elmondom, hogy az iskolai ünnepeltetést több szempontból is aggályosnak találom, de nem azért, amiért sokan.
Röviden: magyarnak, de jó hazafinak is sokféleképpen lehet lenni. Még akkor is, ha teljesen tisztában vagyunk a hibáinkkal és a gyengeségeinkkel és úgy is, ha jól ismerjük a minket körülvevő világot. Világokat. A másfajta világokat. Én hiszek az értékközvetítésben meg abban is, hogy sok mindent kell tudni és megtanulni csak azért, mert az az átlagműveltséghez hozzátartozik. De abban is hiszek (ó, nagy szavak ezek!), hogy nem szabad lemaradni a kor kihívásaitól és az újabb és újabb kifejésmódoktól, eszközöktől. Ha lemaradunk, végünk. Múzeumi tárgy lesz belőlünk.
Mindig arra buzdítok mindenkit, hogy találja meg a saját hozzáállását, értelmezését mindenhez - egy szál virághoz, egy jó kajához, egy vershez vagy az ünnephez. Problémásnak tartom azokat a műsorokat, amik kész jelentést tolnak az ember orra elé: jó magyarnak lenni, szép Magyarország, tehetségesek a magyarok - jobbak és szebbek vagyunk, mint bárki más. Ez a kép egyoldalú. És mint minden egyoldalú kép, hamis is. A félkész Széchenyi tér nem szép. A mocskos utcák sem azok. Amikor az utcán összeverik egymást az emberek, és aztán megússzák, akkor nem olyan jó itt élni. Vannak máshol is tehetséges népek, Móricz, Ady, Petőfi kizárólagos emlegetése nem reprezentatív példa. A magyar kultúra vagy a nyelv szépsége, gazdagsága semmit sem ér, ha nem ismerjük a többit is. Tudják, a rossz ismerete nélkül nem tudhatjuk, mi is a jó.
Szóval nem járunk közelebb az igazsághoz, ha leszűkítjük a képet és életidegen, múltbeli dolgokat próbálunk a fejünkbe gyömöszölni. Az nem úgy van, hogy csak a múltunk értékes, a jelen ócska, és hogy a feladatunk az értékek átmentése. Frászt! Értékek a jelenben is, itt is, most is keletkeznek, csak észre kellene őket venni. Mások persze, mint a régiek, ahogy minden más, ami volt, hiszen ami most van, az most van, ami meg volt, az már elmúlt. És még valami. Nem akkor szeretünk jól bárkit vagy bármit, ha érdemtelenül vagy érdemeit elferdítve agyondicsérjük, hanem akkor, ha látjuk és láttatjuk a hibáit is. A hazával is így van ez. Sokkal többet teszünk, ha inkább teszünk valamit, országimázs ide vagy oda.

Az utóbbi években nem kértek fel, hogy csináljak műsort. És ez után az eset után pár kivételtől eltekintve nem tartom a kapcsolatot a kollégáimmal a közösségi oldalakon. Az ünnepekről viszont legtöbbször elbeszélgetünk órákon, még ha rivallani nem is tudom őket megtanítani már.
És várom, hogy az eljövendő években hogyan lesz még katasztrofálisabb a helyzet az erkölcstannal, a nemzettudatra neveléssel meg a többivel. Bár most, hogy Kovács Ákos Kossuth-díjas lett, biztosan ír majd valami szép nemzeties-ünneplős (de! modern hangszerelésű, a korszellemnek megfelelő) dalt.

a többi néma

Tudni vélem, mi okozza a blognihilt, ami persze viszonylagos, hiszen vannak örökké csevegő bloggerek, akik a telefonkönyvből is tudnak bejegyzést írni. De idő közben sokan elhallgattak, nekem speciel legjobban a drc szokott hiányozni. Lehet, hogy rosszul látom és/vagy nem figyelek eléggé, de mintha megszűnt volna az a sokszínű és nyitott intellektuális pezsgés, ami a blogszférát jellemezte általában. Maradtak a politikai bloggerek, de az ember úgy van velük már, mint a hírportálokkal: ha nem akar teljesen elkeseredni, inkább nem olvassa el őket.

Én is kevesebbet írok, aminek az oka azt hiszem az, hogy nem akarok panaszkodni. Nem akarok ego-posztolni arról, hogy mennyit emelkedett a tej ára, meg hogy megint miket szemétkedett a főnököm, hogy nem tudom, minek örüljek. Hogy kétségbe ejt az áremelkedés, a NAT, a munkahiány, a felsőoktatás helyzete, vagy hogy a múltkor, amikor hazajöttem a boltból, konkrétan sírógörcsöt kaptam.
Pedig tudom, hogy nem nekünk a legrosszabb. Nem vagyunk nagyon eladósodva, van tető a fejünk fölött, viszonylag csekély mínuszokat produkálunk a hó végére, a hiteleinket szépen törlesztgetjük, maximum azt kell olykor megideologizálni, hogy miért nem tudunk megvenni valamit, vagy hogy miért nem tudunk elmenni évek óta sehova, hogy miért örökölt cuccokban járunk, hogy miért nem tankolunk, stb.

A környezetemben is teljes elkeseredettséget tapasztalok, ami cseppet sem dob fel. Fogalmam sincs mi a módja, illetve azt hiszem néha, hogy emberfeletti kreativitást igényel időnként az, hogy az ember örömöt találjon a hétköznapokban, amikor minden, de minden ellene dolgozik. Mert végső soron, akármennyire romantikusak is vagyunk lelkünkben, mindenfajta boldogságérzet a biztonságérzetből fakad. (Kivéve persze a szerelem, de arról most nem fogok írni.)
És már azt sem hiszem, hogy a gyerekek boldogok, mert pontosan érzékelik a felnőttek perspektívátlanságát, és vagy átcsapnak vad lázadásba, vagy pedig szívszorítóan empatikusak. Ember és tanár legyen a talpán, aki kezelni tudja ezeket. És ember legyen a talpán, akinek az optimizmusa és a lelki ereje generál annyi energiát, hogy klaviatúrát ragadjon.
Azt mondják, az embernek segít, ha kiírja magából, mik bosszantják vagy bántják. Én hétről hétre rengeteg ilyesmit halmozok fel, aztán nem írom meg őket. Például:

Aggaszt, hogy miből fogok elmenni a tesóm esküvőjére augusztusban, megfordult a fejemben, hogy hitelt veszek fel, esetleg egyedül megyek (azt könnyebb kigazdálkodni, meg amúgy is problémamentesebb). Ezt eddig bizonyára azért nem írtam le, mert bizonyára nem nagy probléma, aztán meg úgyis lesz valahogy, ráadásul még sokára is lesz.

Utálom, hogy folyton koncentrálnom kell a boltban, mit veszek, hogy a lehető legolcsóbb, de a még tűrhető minőség kategóriájába tartozzon, hogy például a múltkor otthagytam valami akciós izét, mert valami mást kellett vennem helyette: és hogy egyáltalán, az alapvető szükségletek felemésztik az örömöt.

Elszomorít, hogy semmi sikerélményem nincs a munkámban szinte, mert jobb esetben fegyelmezett érdektelenséggel találkozom (azaz kussolnak), rosszabb esetben üvöltöznek, és a másik orrából folyó takony is érdekesebb, mint hogy én éppen fejen állok az óra közepén például. Pedig ha ez működne például, akkor az sem érdekelne, hogy a társadalmi megbecsülés, a fizetés, meg a többi.
A hétvégén komolya lelkiismeret-furdalást kezdtem érezni amiatt, hogy nem vállaltam el a tanfolyamot az ezer forintos óradíjjal, mert, bár szart se keresnék, de legalább azt érezném, hogy teszek valamit. Így meg csak ülök itthon minden délután, és a gombóc a torkomban arra predesztinál, hogy semmi értelmeset ne csináljak.

És ami a legjobban bosszant, az a munkahelyemen uralkodó légkör, ami tökéletesen leképezi a nagypolitikát kicsiben: hozzá nem értés, kapkodás koncepciótlan döntések, látszatra játszás, erőfitogtatás. Ma például egy komplett iskolatanulmányozó team szállt meg minket, akik a töri szakos kollégákat akarták meginterjúvolni 45 percben - ám erről a vezetőség elfelejtette őket értesíteni. Párdon, a vezető, már ez nálunk egyszemélyi. Aki szerint az, hogy a tantestület nem akar több napos kirándulást vállalni az idén, háromnegyed részben "csak hiszti".
És aki (eddig úgy tűnik) nem engedett el a két napos szakmai konferenciára,     mert szerinte okvetlenül ott kell lennem a végzősök fél órás záró értekezletén. Egyszerűen nem tudom még, mit csináljak, egy két napos programnak csak akkor van értelme, ha az ember végig ott van. Meg különben is. És aki mostantól elvárja, hogy az ember már a szándékairól is referáljon neki. Gondolatrendőrség, nagy testvér.
Lenne még, de időközben elment a kedvem, ahogy mindig szokott.

Tudnék persze örömöket is sorolni: hosszú hétvége, napsütés, miegymás.
És akkor most választanom kéne, miről írok posztot, a pillangókról vagy a valóságról.

Impro

Megjött a hasizomcucc, úgyhogy nagyon fain tavaszi edzésprogramba fogtam, egyszer még zumbáztam is, de arra, azt hiszem, nem fogok rászokni, mert -- ahogy mondani szoktam -- csak lelkileg van jó mozgásom. Mindenesetre az egész nagyon jól esik, bár még mindig úgy érzem, hogy valami elhagyatott tengerparti házba kellene elköltözni pár hétre ahhoz, hogy jól vegyem a lendületet ehhez az előttem álló tavaszhoz-nyárhoz.
Munka továbbra sem nagyon van, de a pánikroham már szerencsére elmúlt, úgyhogy most éppen türelemmel várom, hogy mit dob a gép, és el is hiszem, hogy úgyis mindig dob valamit.
Éjjel azt álmodtam, hogy zongorakoncertre kell mennem, én fogok fellépni, de egyrészt nem találom a kottában a megfelelő darabot, másrészt fogalmam sincs, hogy oda fogok-e érni... Régebben mindig egy vonat lekéséséről álmodtam, szóval ez az el- és lekésődés, úgy látszik, visszatérő motívum.

Befejeztem az improvizációról szóló fejezetet is egyébként, valami olyasmi lett a konklúzió, hogy muszáj az életben improvizálnia az embernek, azaz néha eltérnie a tervtől meg a megszokottól, hogy ne bolonduljon meg, hogy az életünk ne váljon valami minket teljesen eluraló szabályrendszerré, hogy fenntartsuk az irányítást a játék felett. Ez szerintem tök jó argumentum, kár, hogy a tudományhoz túl életszerű és túl érthető, ezt fogják majd gondolni róla és mondani rá. Remélem, mire odáig jutok, le fogom tudni szarni ezt az egészet.

A hét végén két családtagommal is telefonáltam, és mindkettővel arra jutottunk, hogy az élet egy nagy rakás szar, és hogy igazából fogalmunk sincs, mikorra fogunk kikecmeregni ebből. Az ismerőseim sorra disszidálnak, akár Kertész Ákos, már az egyetemista gyerekeik se látják a karrier lehetőségét itthon, az annál kisebb gyerekeket meg eleve mindenki arra trenírozza, hogy tanulják a nyelvet, menjenek külföldre. Vezérünk már nem látja sikeresnek a gazdaságpolitikát, és bezárt a Gigapedia.
Legszívesebben én is ezt tenném.

agyatlan

Nem jött meg a sporteszköz, amit rendeltem, és ettől teljesen besokkoltam, mert ugye arra szántam volna a hétvégét, hogy szép legyek. Ezen túl semmi másra nincs agykapacitásom egy hónapja kábé.
És akkor belegondoltam a széplányok életébe, hogy mennyire könnyű nekik, mert tényleg minden napra annyi jut csak, hogy kigondolják, melyik színű top megy a melyik színű nadrágjukhoz a legjobban, és hogy lekopott-e már délelőtt tízre a szemfestékük, meg hogy az alapozó elég jól és egyenletesen takar-e.
Egyszer az egyik osztályban mondtam, hogy szerintem abból kéne röptesztet íratnom, hogy ki találja meg öt perc alatt a legtöbb olyan tükröződő felületet, ami alkalmas arra, hogy kisminkelje benne magát az ember. Ez most a héten megint eszembe jutott, mert helyettesítettem egy osztályban, ahol van négy lány (két szőke + két barna), akikről már sokat hallottam, de úgy látszik, muszáj volt személyesen is megtapasztalnom ezt a szellemi mélységet, vagy nem is tudom, tán jobb, ha sekélységet mondok.

Szóval tehát jó lehet úgy élni, hogy az embert lelkét nem birizgálja a tettvágy a süppedésben töltött napok és hetek után/közben, jó lehet természetes tehénkedéssel elviselni azt, hogy nem jut eszünkbe semmi, bárhogy is szeretnénk. Illetve dehogy is szeretnénk, mert hát pont ez a lényeg, hogy nem szeretnénk semmit, mert minden jó, ahogy van.
De hát személyes tragédiám, hogy nem bírom el az elégedettséget, mindig kell valami több, valami, amiről úgy érzem, egy lépéssel előbbre van, mint a mostani stáció -- ezért van az, hogy még ha most semmi másra nem is telik szellemileg, akkor legalább főzzek valami kreatívat (főztem), vagy tegyek valamit, amitől talán szebb leszek (tettem). Régebben a passzív napokat arra használtam, hogy legalább is befogadóan művelődjek; filmeket néztem és dokumentumműsorokat például, de az a helyzet, hogy ebben a monitorzsúfolt világban most épp a képernyőket is unom, mert azokból is csak a zaj jön és odaláncolnak.

Ilyenkor persze megszaporodnak az ego-posztok, amiktől meg nyilván azért tartok kissé, mert ezekben nem tudok annyira okos és vibráló lenni, és senki nem mondja, hogy mennyire magával ragadó és impulzív egyéniség vagyok, és hogy nem lehet a bűvkörömből szabadulni. Pedig de jó is ilyennek lenni.
Na jó, de nem.

Válság sucks

Olyan ez a válság most már, mint valami nagy démon, akire/amire mindig lehet/kell hivatkozni, amikor rosszul mennek a dolgok. "A Válság"! Biztos az az oka. Mint hogyha a hosszú tél elmúltát várnánk, vagy mintha egy rossz hangulatú politikai éra eltűnéséig számolnánk a napokat.
De hát számoljuk is. Csak nem tudjuk, mi jön utána.
És ha mélyen belegondolok, végtelenül szomorú, hogy olyasmiken röhögünk, mint ez a Zs. M. fake, mert ez egyszerűen tragikus, mint ahogy az is, hogy a miniszterelnök szerint az idén sokkal többen tudnak majd a felsőoktatásban tanulni (hiszen ők kibővítették a lehetőségeket). Másrészről viszont, ha nem röhögnénk, odalenne minden. És ezt pontosan tudom, mivel egész héten egyáltalán nem röhögtem. Vagy csak alig.

Mindez arról jutott eszembe, hogy csődközeli állapotba került a nyelviskola, ahol tanítani szoktam. Na jó, ez lehet, hogy túlzás, de erősen meg kell húzniuk a nadrágszíjat. Az előző tanfolyamot még elvállaltam annak ellenére, hogy lényegesen alulfizettek; állítólag az egyik országos franchise tartja sakkban a kis helyi nyelviskolákat azzal, hogy januártól hirtelen fele áron hirdettek tanfolyamokat. Mindegy, elvállaltam, mert heti 12 órával azért még összejött valamennyi.
De aztán mondtam, hogy a kétszer kettes tempóban ennyiért nem áldozom fel az estéimet.
Így is lett, nem hívtak.
Most azért kicsit meg vagyok illetődve, mert még soha nem csináltam ilyet. Valamiért meggyőződésem volt viszont, hogy ezt is meg kell tanulni (mármint nemet mondani), és hogy 1100 forintos órabérért akár havat is lapátolhatnék. (Nem a közmunkásokról beszélek, láttam a híradóban egy csajt, aki.) De egyébként meg jó vagyok, nagy gyakorlatom van, vizsgáztatói képesítésem, rengeteg saját tananyagom, gyakorlatilag az egész iskola az én vizsgafelkészítő programomat használja. És fogja is. Amit le sem védtem copywright-ilag, mert a tudás, ugye, mindenkié.
Summa summárum, most be kell szereznem pár magántanítványt (amit egyébként nem szeretek), hogy pótoljam a hiányt, mert bár azt mondták, március végén megint hívnak az intenzív tanfolyamokra, tudja a fene. A végzős egyetemisták, akiknek okés az alacsony óradíj, bizonyára többen vannak. Csak egyetlen dologban bízhatok, az pedig a minőségre törekvés meg annak a védelme. Meg még az vigasztal, hogy ha kidobnak, bármikor elmehetek a konkurenciához a CV-mmel.

Szóval nézzük a jó oldalát, és hajrá a szabad estéknek, a fogyatkozásra esélyes könyvkupacnak, a doktori disszertációnak, meg az akciós hasizomeszköznek, amit a múlt héten rendeltem.

no milk today

Nem megy ez most valami jól, de valami általános agykarbantartást kellene tartani, rendszerformatálást, ami kitörli a negatív gondolatfoszlányokat, azokat, amik leblokkolják a központi idegrendszert, a beszédközpontot, a mozgásközpontot, meg a "ne gyötörjük magunkat feleslegesen"-központot.

Napok óta nincs egy szabad, vagy inkább felszabadult gondolatom. Hetek óta. Vagy a munkám értelmetlensége gyötör, vagy a leharcoltságom, vagy az, hogy a leharcoltságom miatt takarék lángon tud működni az agyam, de még a szívem is. Unom a saját lelki életemet. Unom verbalizálni is, mindegy, hogy hangosan, vagy belső monológok formájában történik, az agyamban fáj miatta a torkom. Ez persze képzavar, de úgy értem, hogy képletesen. Amikor az életet előremozdító dolgokat kellene megfogalmazni publikus vagy személyes szinten, ólmossá nehezedik mindenem, és nem akarok beszélni, nem akarok gondolkodni, nem akarok lenni sem.

Elfáradok attól, hogy folyton meg kell győznöm másokat vagy magamat valamiről, legtöbbször haszontalanul csinálom, mert sem más, sem én nem hallgat(ok) magamra, vagyis rám. Belesüppedek olyan végeláthatatlannak tűnő gondolatmenetekbe, mint hogy például én most már soha többé nem tartok órát X osztálynak, mert az +1-edik módszerre is tojnak, meg úgy általában az egészre, rám, akármilyen jó fej is vagyok. (Mert az vagyok.) Szeressék most már akkor tényleg inkább a Bözsit helyettem a szomszéd szobából, neki nagyobb a hangja és robusztusabb a jelenléte, én visszavonulok.
Vagy hogy én most már biztos az egész életemet a koránkelés, reggeli- és tízórai-csinálás, macskaalom-takarítás, munka, munka, munka, itthoni teendők, elintéznivalók, szájtépés, szájtépés, elpakolás, tévé, stb. mágikus körében fogom leélni, és soha többé nem leszek képes arra, hogy egyetlen értelmes szikra is kipattanjon az agyamból.
Vagy hogy én aztán most már tényleg soha többé a büdös életben nem kérek és nem akarok senkitől semmit (arra meg aztán pláne hiába várok, hogy esetleg kitalálja bárki is a gondolataimat), nem vágyom semmire, mert az számít a legkevésbé, mikroszkopikusan marginális az, hogy én mit szeretnék. Mert csak egy pici pont vagyok ebben a kibaszott nagy rendszerben, aki, ha máshogy működne, mint ahogy ildomos, pillangóhatásként, iszonyatos erővel rombolná szét mások életét és jó dolgát maga körül.