Tudni vélem, mi okozza a blognihilt, ami persze viszonylagos, hiszen
vannak örökké csevegő bloggerek, akik a telefonkönyvből is tudnak
bejegyzést írni. De idő közben sokan elhallgattak, nekem speciel
legjobban a drc
szokott hiányozni. Lehet, hogy rosszul látom és/vagy nem figyelek
eléggé, de mintha megszűnt volna az a sokszínű és nyitott intellektuális
pezsgés, ami a blogszférát jellemezte általában. Maradtak a politikai
bloggerek, de az ember úgy van velük már, mint a hírportálokkal: ha nem
akar teljesen elkeseredni, inkább nem olvassa el őket.
Én is kevesebbet írok, aminek az oka azt hiszem az, hogy nem akarok
panaszkodni. Nem akarok ego-posztolni arról, hogy mennyit emelkedett a
tej ára, meg hogy megint miket szemétkedett a főnököm, hogy nem tudom,
minek örüljek. Hogy kétségbe ejt az áremelkedés, a NAT, a munkahiány, a
felsőoktatás helyzete, vagy hogy a múltkor, amikor hazajöttem a boltból,
konkrétan sírógörcsöt kaptam.
Pedig tudom, hogy nem nekünk a legrosszabb. Nem vagyunk nagyon
eladósodva, van tető a fejünk fölött, viszonylag csekély mínuszokat
produkálunk a hó végére, a hiteleinket szépen törlesztgetjük, maximum
azt kell olykor megideologizálni, hogy miért nem tudunk megvenni
valamit, vagy hogy miért nem tudunk elmenni évek óta sehova, hogy miért
örökölt cuccokban járunk, hogy miért nem tankolunk, stb.
A környezetemben is teljes elkeseredettséget tapasztalok, ami cseppet
sem dob fel. Fogalmam sincs mi a módja, illetve azt hiszem néha, hogy
emberfeletti kreativitást igényel időnként az, hogy az ember örömöt
találjon a hétköznapokban, amikor minden, de minden ellene dolgozik.
Mert végső soron, akármennyire romantikusak is vagyunk lelkünkben,
mindenfajta boldogságérzet a biztonságérzetből fakad. (Kivéve persze a
szerelem, de arról most nem fogok írni.)
És már azt sem hiszem, hogy a gyerekek boldogok, mert pontosan
érzékelik a felnőttek perspektívátlanságát, és vagy átcsapnak vad
lázadásba, vagy pedig szívszorítóan empatikusak. Ember és tanár legyen a
talpán, aki kezelni tudja ezeket. És ember legyen a talpán, akinek az
optimizmusa és a lelki ereje generál annyi energiát, hogy klaviatúrát
ragadjon.
Azt mondják, az embernek segít, ha kiírja magából, mik bosszantják
vagy bántják. Én hétről hétre rengeteg ilyesmit halmozok fel, aztán nem
írom meg őket. Például:
Aggaszt, hogy miből fogok elmenni a tesóm esküvőjére augusztusban,
megfordult a fejemben, hogy hitelt veszek fel, esetleg egyedül megyek
(azt könnyebb kigazdálkodni, meg amúgy is problémamentesebb). Ezt eddig
bizonyára azért nem írtam le, mert bizonyára nem nagy probléma, aztán
meg úgyis lesz valahogy, ráadásul még sokára is lesz.
Utálom, hogy folyton koncentrálnom kell a boltban, mit veszek,
hogy a lehető legolcsóbb, de a még tűrhető minőség kategóriájába
tartozzon, hogy például a múltkor otthagytam valami akciós izét, mert
valami mást kellett vennem helyette: és hogy egyáltalán, az alapvető
szükségletek felemésztik az örömöt.
Elszomorít, hogy semmi sikerélményem nincs a munkámban szinte,
mert jobb esetben fegyelmezett érdektelenséggel találkozom (azaz
kussolnak), rosszabb esetben üvöltöznek, és a másik orrából folyó takony
is érdekesebb, mint hogy én éppen fejen állok az óra közepén például.
Pedig ha ez működne például, akkor az sem érdekelne, hogy a társadalmi
megbecsülés, a fizetés, meg a többi.
A hétvégén komolya
lelkiismeret-furdalást kezdtem érezni amiatt, hogy nem vállaltam el a
tanfolyamot az ezer forintos óradíjjal, mert, bár szart se keresnék, de
legalább azt érezném, hogy teszek valamit. Így meg csak ülök itthon
minden délután, és a gombóc a torkomban arra predesztinál, hogy semmi
értelmeset ne csináljak.
És ami a legjobban bosszant, az a munkahelyemen uralkodó légkör, ami
tökéletesen leképezi a nagypolitikát kicsiben: hozzá nem értés, kapkodás
koncepciótlan döntések, látszatra játszás, erőfitogtatás. Ma például
egy komplett iskolatanulmányozó team szállt meg minket, akik a töri
szakos kollégákat akarták meginterjúvolni 45 percben - ám erről a
vezetőség elfelejtette őket értesíteni. Párdon, a vezető, már ez nálunk
egyszemélyi. Aki szerint az, hogy a tantestület nem akar több napos
kirándulást vállalni az idén, háromnegyed részben "csak hiszti".
És aki (eddig úgy tűnik) nem engedett el a két napos szakmai
konferenciára, mert szerinte okvetlenül ott kell lennem a végzősök
fél órás záró értekezletén. Egyszerűen nem tudom még, mit csináljak, egy
két napos programnak csak akkor van értelme, ha az ember végig ott van.
Meg különben is. És aki mostantól elvárja, hogy az ember már a
szándékairól is referáljon neki. Gondolatrendőrség, nagy testvér.
Lenne még, de időközben elment a kedvem, ahogy mindig szokott.
Tudnék persze örömöket is sorolni: hosszú hétvége, napsütés, miegymás.
És akkor most választanom kéne, miről írok posztot, a pillangókról vagy a valóságról.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése