A Für Elisét
még akkor olvastam először, amikor megjelent, vagyis 2002 környékén,
mert akkor ez nagy divat volt, anyám pedig megvette. Azt hiszem, akkor
tetszett, de soha nem gondoltam arra érdemesnek, hogy újraolvassam,
ahogy egyetlen más Szabó Magdát sem.
Most iskolai feladatként kikaptuk, mert április elején megyünk egy
területi találkozóra, a szokásosra, és ez az irodalmi csapat feladata.
Végzősöket nem viszek, mert tanuljanak most már, a csuda vigye el,
úgyhogy maradt a kilencedikes osztályom, akik pedig éretlenek, de
legalább még csillogó szemmel néznek rám néha. A feladatot kiadó iskola
nyilván előnyben lesz, valószínűleg ott ez érettségi anyag, fel is
dolgozták szépen év közben, mondtam is az enyéimnek, hogy nyerni nem
fogunk, a regény unalmas, de majd lesz valahogy, lényeg, hogy megtegyük,
amit tudunk.
Kettőt megbíztam, hogy elolvassa, kettő a vonatkozó irodalmat nézi
majd meg, és hárman szerepelnek abban a jelenetben, amit dramatizálni
kellett a regényből. Na ez is! Szabadon választott jelenet egyébként, de
ki az az elvetemült őskövület, aki egyrészt automatikusan
összekapcsolja az irodalmárkodást a színházzal, másrészt aki kitalálja,
hogy pont ebből a regényből egy jelenetet... mondhatnám, hogy ennél
cselekménytelenebb, dialógustalanabb regényt ritkán olvas az ember, az
egész egy emlék, monológ, napló, belső hangra, egy hangra, az a hang is
egy öreg hölgy, nem pedig kamaszgyerekek.
Szóval én már látom, hogy jól fogunk szórakozni, pont, mint két évvel ezelőtt,
amikor a szavalóverseny zsűrijében voltam, és a kollégák hangsúlyokon
vitatkoztak, aztán egy recitáló lány nyert... na jó. Tavaly az angolos
csapatban voltam, másodikok lettünk, abban legalább volt humor meg
kakaó. Na de ez a Szabó Magda! Csúcs lesz.
Kiválasztottam egyébként egy jelenetet, megcsináltam némajátékban,
hogy ne kelljen sok szöveget tanulni, de hát nyilván nem várhatom, hogy
15 éves gyerekek érezzék át a trianoni gyászt meg a családi tragédiát,
vagy a 80 éves fejjel átértékelt kisgyerekes sértődéseket, szülő-gyerek
feszültségeket például. Nem, nem tudom, és nem is akarom erőszakkal
felpiszkálni az érdeklődésüket eziránt a nagy tudású néni iránt, mert
bár nekem borzasztóan imponál, nagyon nagy arc szerintem, de most még
magamtól is mérföldnyi távolságra érzem. (Az ajtót sem fogom mostanában megnézni.) Ez később biztosan máshogy lesz.
Egy dolgot irigylek viszont (és ezt akkor is irigyeltem, huszonéves
fejjel, mikor először olvastam, meg most is). Nem, nem a stílust meg a
nyelvi bravúrt, mert be merem vallani, hogy nem tartom Szabó Magdát
annyira zseniális stilisztának és nyelvművésznek, azt hiszem, igazából
sztoriban erős, de abban meg azért, mert ezt "termelte ki" a saját
élete. Amit irigylek, az a tengernyi idő és mérhetetlen lehetőség a
befelé figyelésre, a nyugalom, a csönd, ami lehetővé teszi/tette neki
azt, hogy egész életében mást se csináljon, csak magával foglalkozzon.
Ezt én is el bírnám viselni.
PS. Egyébként rájöttem, hogy a legjobban ez a kiscsoportos
foglalkozás jön be nekem, leülni négy gyerekkel, mennyei, nincs
hangzavar, nincs gyökérkedés, ásványi szint meg otromba röhögés.
Figyelnek, meg én is. Jó a léleknek. Mint valami terápia (még ha nem is
feltétlenül IQ-shot).
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése