Sunshine through tree leaves

Régebben azért többet mentegetőztem, miért írok egyre kevesebb bejegyzést. Most mondhatnám, hogy már nem teszem, de azért mégis. Egyszerűen túl sokat ülök a gép előtt. Múltkor ki is fakadtam, hogy nem értem, hogy bírják ezt a gyerekek, akik (rendesebb esetben) csakis az evés, a fürdés meg a pisilés idejére szállnak ki a képernyőből. 

Rájöttem egyébként, hogy a munkáimból kifolyólag régen is sokat ültem itt, de akkor valahogy több volt a magam választotta tevékenység, ami mára lényegesen kevesebb lett: délelőtt órák, délután javítás, magánórák, fordítás, stb. mind-mind itt.

Az utóbbi hetekben, hónapokban egyébként nem is nagyon tudtam volna miről beszámolni, mert tényleg minden egyes nap tök egyforma. Nem megyek ki, csak a boltig. Kivéve szerdán, akkor kimegyek, mert van egy lány, akit érettségire készítek, és szerencsére ragaszkodott az élő találkozásokhoz. Ilyenkor találkozom kollégákkal is, a könyvtárosunkkal például, a portással, az igazgatóhelyettesekkel. Olykor gyerekekkel is, akik szintén bejárnak.

Múltkor azt mondta nekem J (az érettségiző), hogy az ő iskolájukban már megszervezték, hogy szerdánként bemegy az évfolyam, és különböző érettségifelkészítő órákat tartanak nekik. Ott egy picit könnyebb, mert a tanáraik zöme általános iskolai osztályokban is tanít, így amúgy is bent vannak. Ez a gondolat amúgy nálunk is felmerült, de, mint minden, ami a kényelmet veszélyezteti, hatalmas ellenállásba ütközött (vö. fizetetlen túlmunka). Úri hely, hiába. Az más kérdés persze, hogy vélhetően a diákok közül sem jelentkezne mindenki; és hát amúgy pedig nem csak a nagyoknak van szüksége istápra. Ha márciusban is maradunk még itthon, én is azt tervezem, hogy megszervezek 1-2 alkalmat. Kiscsoportos konzultációnak hívom majd, és megbeszéljük, ki hogy van, esetleg megnézünk egy filmet. Vagy filccel rajzolhatnak - papírra. Tudom, hogy ez hiányzik a legjobban.

Vicces figyelni egyébként, ahogy a kollégák is egyre hülyébbek, és kezdenek úgy viselkedni, mint egy csürhényi fegyelmezetlen kommentelő a facebookon. Múltkor kommentháború alakult ki egy, a Háttér Társaság által szervezett továbbképzési lehetőség posztja alatt, amit az iskolapszichológus osztott meg. Tudjátok, amikor a különböző emojikkal is kommunikál az ember, és ebből pontosan lehet tudni, melyik oldalt választja. Az első kommentelő kolléga, KP kifejezte nemtetszését a buzilobbi... az álcivil szervezet szakmaiatlangágával kapcsolatban, majd a gyanútlan szociális munkás megpróbálta megérteni az indítékait. Valaki (én voltam) privát üzenetben felvilágosította szegényt (nem olyan régóta dolgozik velünk), hogy ezen nincs mit megérteni, KP egy arrogáns agresszor, aki előszeretettel szégyenít meg kissé lányosabb küldejű és viselkedésű fiúkat például. Reggelente kolbász- és fokhagymaszaga van, egyébként pedig mindenhez is ért.

Úgyhogy ilyen levelezésekbe csatornázódnak az írással kapcsolatos késztetéseim.

Nem gáz feltétlenül egyébként, hogy az online térben a felnőttek is megborulnak, de azért a hatékonyság érdekében nem ártana átadni néhány feladatot; példának okáért itt a nyolcadikos beiskolázás, aminek a megszervezése egy katasztrófával ért fel. Az utóbbi hónapokban az a konszenzus (meg mellesleg a törvényi lehetőség is), hogy lehet élőben vizsgáztatni, persze a maximális biztonsági előírások betartásával: maszk, fertőtlenítés, távolság, szellőztetés, stb. Lement így az őszi érettségi, a nyelvvizsgák, az engedélyezett kiscsoportos konzultációk is így mennek - egyébként. Nos, tiltakozók kis csoportja online felvételit követelt, amivel persze nem lenne semmi probléma, ha némileg nyugatabbra, egy technikailag fejlettebb országban élnénk, és a tanárok átlag életkora nem 50 lenne, akik közül sokan segítség nélkül még egy csatolt fájlt sem képesek elküldeni. És ha a technikai nehézségek nem egy háromszor akkora teamet követelnének a feladat lebonyolításához. (Példának egyébként egy olyan, szintén online felvételit szervező iskolát hoztak fel, ahol alig van tanítás, mert a tanárok, állításuk szerint rendre számítógépes problémákba ütköznek, és ahogy óra, annyi féle fórum...)

Szóval én megértem a félelmet, de azt nem, hogy akkor miért nem lehet a feladatot odaadni olyanoknak, akik vállalják, mert jelenleg két ember kedvéért ún. hibrid biztosságokat állítottak fel (egy a neten otthonról, egy élőben), hát, fogalmam sincs, hogy fog ez működni. Viszont legalább mindenki a plafonon van. És csendben megjegyzem (biztos nem ez a tipikus): nálunk úgy tűnik, hogy a vírustól való akármilyen fokú félelem és a munkaundor egyenesen arányos egymással, vagyis pont azok pattognak a legjobban az elvégzendő feladatok okán, akik amúgy sem szeretnek semmit sem csinálni. 

Nekem is szar napjaim vannak, de azért elvállaltam a drámaversenyt, jövő héten rendhagyó irodalomóra Szabó T. Annával (online), megcsináltunk végre az iskolaújságot, istápolom a kis hallgatóimat, és úgy érzem, a helyzethez képest jól tartom a frontot. Jó kedvem persze nincsen, nagyon várom, hogy messzebbre is ki lehessen mozdulni és hogy befejezzem a könyvet, amit fordítok, mert akkor a most erre szánt időmben inkább sétálnék. Egyébként utálok sétálni. Helyesbítek: szeretnék sétálni, ha valami jó helyen laknék, mondjuk vízparton, nem itt a gettóban, ahol minden csupa mocsok ősztől tavaszig. Meg utána is persze. De most azzal mulattatom magam, hogy csudaszép helyeken felvett edzésvideókra sportolok - csak a tájon túl ne lenne mindegyik annyira unalmas. 

Március közepén amúgy lehet, hogy meg tudjuk látogatni anyámékat, mert ők már be vannak oltva, és ettől megnőtt a bátorságuk. (Mi nem vagyunk beoltva, nem is regisztráltunk. Nem, nem oltásellenesség, csak a kisember reménytelensége, nemtörődömsége és kiégettsége, nyilván idővel változni fog. Szerintem egyébként én még krónikus betegnek is elmennék, lásd az évekkel ezelőtti kis neurológiai kalandomat.)

Persze sok minden bánthana és bánt is, de most leginkább csak az egyetemek helyzetét emelném ki: nagyon hiányzik az ottani tanítás, még nem tudom, mit kezdjek ezzel. A logika nyilván azt mondaná, hogy engedjem el, csináljak szépen gimnáziumi karriert, csak sajnos annyira kurvára taszít a minősített pedagógusok sznobizmusa, hogy csak na. Persze lehet, hogy pont ezért kellene tojnom az egészre, mert minek is ezen agyalni, nyolcvanhárom dokumentum, öt mosolygás, sok elbaszott munkaóra, és kész. Csak hát van ez a régi reflexem, hogy én nem akarok ilyesmit, csak ülni egy szobában, és olvasni. Főleg. Egyébként meg már eleve túlképzett vagyok, és a tanárhiány okán lassan kizárólagos alkupozícióba kerülhetek: ebben a remek gimnáziumban én lehetek az első, aki se nem mester, se nem ped. 2, se nem szakvezető, de... munkaközösségvezető lehetek. Igen, abban az iskolában, ahonnan most ment nyugdíjba az ország egyik legismertebb magyartanára. És ahol nyilván lecsap majd rám némileg a népharag is, ha elvállalom. De hát kit érdekel.