Trouble

Mondták már, hogy a blogger ritkán szól, de akkor jókat mond - nos, most felrúgva a minőség és mennyiség elvét, megpróbálok inkább többször írni, mert (önző módon) attól bizonyítottan jobban érzem magam, és még az írást sem felejtem el. Nem akarom elfelejteni ugyanis.

Eddig egy napot dolgoztam az iskolában, mert tegnap és ma kirándulni voltunk egy új osztállyal. Az új ofő bemutatkozós osztálykirándulásba szervezett be, Diósvölgyben voltunk. Nos, nekem öt éve nem volt kilencedikes osztályom, már-már kezdtem elhinni magamról, hogy én inkább idősebb gyerekekhez passzolok...

... ami igaz is, mert a kamaszlány (és fiú!) vihogás rövid idő alatt kivett az észből. Elszoktam attól, hogy a 15 évesek gyakorlatilag bármin képesek kontrollálatlanul vihogni, hogy minden ciki nekik (vagy égő), hogy minden második szavuk valami angol gamer szleng, és hogy fogalmuk sincs, hogy kell a felnőttekkel viselkedni.

Azért jól összejöttünk, az ofő elfogadja, amilyen vagyok, sőt, még tán hálás is, hogy nem pörgök sokezres fordulatszámon, mert erre ott van ő. 

Tapasztalatok: az első dolog, amire meg kell tanítani a gyerekeket, az a "jó napot kívánok" és a "viszontlátásra". Utána az, hogy szóljanak egy egyenrangú partnerhez (mindegy, hogy diák vagy tanár). Már kialakultak a klikkek persze, sajnáltam is a kicsit leszakadó, vagy bármilyen szempontból furcsa és kilógó versenyzőket, de talán majd ők is találnak barátokat valamikor. Fokozottan figyelni kell a bullyingra, meg arra is, hogy a rögvalósággal ezeknek a gyerekeknek gyakorlatilag semmilyen kapcsolatuk nincs. Pl. meglepődnek, hogy egy nomád sátorhelyen bogarak vannak, hogy csípnek a szúnyogok, életükben nem láttak tábortüzet, megrakni se tudják, nem esznek a nekik rendelt reggeliből (mert nem éhesek, persze 5 perc múlva meg igen), és még sorolhatnám.

Szóval igazi hős vagyok, kb. másfél órát aludtam, mert az éjszaka többi része (a legnagyobb jóindulat mellett) azzal telt, hogy a fiúk ordítozva ingáztak a farakás és a (már majdnem kialudt, és nem mellesleg a két tanárnő által megrakott) tábortűz között, amit persze alig bírtak újjáéleszteni. (Erről jut eszembe egy másik eklatáns probléma, a káromkodás, aminek láthatóan se helyét, se idejét vagy megfelelő alkalmát nem tudják belőni.)

Most mondhatjátok, hogy ez nem hősiesség, de részemről az, ui. én egyáltalán nem vagyok ez az együtt fekszünk/együtt kelünk típusú tanár; dolgozom, aztán odaadom a teret és az önállóságot, és ezt én is elvárom. 

Vittem persze könyvet, és jól elképzeltem, hogy hajnalban majd kiülök a felkelő nap fényébe, és folytatom valamelyik könyvemet, miközben áhítatos csend vesz körül (cirip, cirip!)... na persze! Mire a hőzöngő tűzugrók végre kidőltek, addigra felébredtek a lányok, akiket meg felvert a zaj. Úgyhogy hiába fantáziáltam én egy fél órácska nyugalmat, ezek folyamatosan jöttek-mentek, jöttek-mentek, jöttek-mentek... És hát mindenki ismeri azt a kollégatípust, aki folyton beszél...

Azért épségben hazahoztunk mindenki, sehol egy pia, sehol semmi szemét, max. kóros kialvatlanság, remélhetőleg ez így is marad (nem). Na mindegy, délutánra kidőltem picit, és ettől picit alter lett ez az első munkahét. 

Holnap például a közjegyzőnél kezdek (érdekérvényesítés ON), aztán bemegyek dolgozni, majd lelépek, amit lehet. Ahogy a hazai közoktatási helyzet tanévnyitó viszonyait látom, óriási a káosz mindenütt, a kollégák csak arra várnak, hogy megérkezzenek végre a gyerekek, aztán lehessen bezárkózni az osztályterembe. Tanárhiány, felmondások, bizonytalanság mindenütt. 

Ez is egy csodás tanévnek ígérkezik.

Volt egyszer egy

Megnéztem én is az új Tarantino-filmet, a Volt egyszer egy... Hollywood címűt, és volt bennem egy kis félelem, bevallom. Tartottam a hosszától is (öreg vagyok én már a 160 perces művészethez), és attól is, hogy a túltolt marketing miatt kialakult magas elvárások mennyire váltják be a mozihoz fűzött reményeket.

Ha így nézem, a film jól teljesített, tetszett, a 160 perc fel sem tűnt.

Miközben néztem, azon gondolkodtam, miért is vannak ilyen kevesen a moziban, aztán rájöttem, hogy egyrészt péntek 14.10 van (a fene akar este nyolckor kezdeni egy három órás filmet), másrészt pedig (reklám ide vagy oda) ez nem kifejezetten közönségfilm. Mert míg a rabszolga tematikáról (Django elszabadul) vagy a nácikról (Becstelen Brigantyk) vagy a sima bosszúfilmekről mindenkinek van valamilyen alap tudása, a 70-es évek Hollywoodja kifejezetten távol áll a mi valóságunktól, ráadásul az úgynevezett szerzői filmek mindig eléggé személyesek is.

A fenti okok miatt most eltekintenék attól, hogy kibogozzam a film számtalan rétegét, intertextuális utalásait és egyéb referenciáit, ráadásul ezt már megírták a kritikák is. (Aki lelkeset akar olvasni, itt és itt talál, aki kritikusabbat, az nézze meg ezt.)

Ehelyett inkább azt mondom, hogy DiCaprio és Pitt remek színészek, kettőjük között nagyon jól működik a kémia, miattuk még Margot Robbie-t is el tudtam viselni. A történetben is van fantázia szerintem, ez a "mi lett volna, ha" vagy ez az alternatív valóságrajzolás mindig izgalmas, és nyilván (szinte) semmivel sem fiktívebb, mint a Manson-gyilkosságokról azóta kialakult legendák és szóbeszéd. 

Értem azt is, hogy ez egy Hollywood-kritika, amit én (laikusként) nem feltétlenül értek és látok maximálisan, maximum sejteni tudom, mi minden változott és amortizálódott a hőskor óta. A film tehát kritikus, szarkasztikus, a kelleténél viszont talán kicsit kevésbé önironikus, és bizonyos pontokon még mintha kicsit pökhendi és ítélkező is lenne (ld. hippik, lengyelek, Bruce Lee). Ez persze nem meglepő Tarantinótól, csak azért visszás kissé, mert egy ilyen szándékoltan "nagyot mondó" filmben (vö. Hollywood válsága, generációváltása) azért eléggé hülyén mutat.

De, mint mondtam, Pitt és Leo nagyon jók, már látom a mémeket a tévéantenna-szerelős jelenetről meg a betrippelt kutyaetetésről. És tényleg, alig várom, hogy ezekkel a tapasztalatokkal gazdagodva megint komoly drámákban láthassam őket. 

Közben végig azon gondolkodtam egyébként, hogy az USÁ-ból "kitiltott" (kétes múltú) Polanski vajon mit szól a filmhez (hiszen pl. a Bruce Lee-jelenet kapcsán lehetett hallani észrevételeket), de csak annyit találtam, hogy nem emelt különösebb kifogást.

Szóval összességében azt gondolom, a film jó, kompex, agyalós, van benne szufla, de azért Quentin csinált már ennél jobb és patentabb filmet. És most egy darabig nem szeretnék hosszasan autót vezető napszemüveges férfiakat látni. De azért nézzétek meg, remek a zene.

Addig se

Két hete nem iszom semmilyen alkoholos típusú italt, mert megint megláttam magam a tükörben, és inferiority complexem által (=házi kedvenc) szadizva és gyötörve elhatároztam, hogy még ennél is alterebb életmódra váltok. 

Mondjuk a nyáron eddig is főleg tököt, cukkinit, zöldbabot meg olívabogyót ettem, de egy fesztivál például már becsúszott (igaz, csak 1 napra), és ott nem volt más, csak röfiburger meg borok.

Jó drága fesztivál volt, legközelebb már tapasztaltabbak leszünk, és hátizsákban visszük a szotyit meg a kólát sört vizet. 

A zene azért jó volt nagyon, még meg is örvendeztem, hogy egy ilyen kiégett szarkasztikus alaknak, mint én (akinek a hobbija a barátaival együtt, hogy ekéző bajnokságot rendeznek gyakorlatilag bármilyen témából) egyáltalán tetszhet még valami. Ez tényleg igazán nagy örömmel töltött el, mert mostanában alaptevékenységem az elégedetlenkedés (mondjuk erre mondta egyszer egy barátom, hogy aki manapság itt elégedett vagy boldog, az biztosan féleszű). 

Visszatérve az én kis házi kedvencemre (lásd fentebb), az a bajom, hogy egyre inkább apámat látom, mikor a tükörbe nézek, és ez egyáltalán nem tetszik. Félreértés ne essék, a faterom nagyon aranyos pasi, imádja a gyerekeit, amikor ledoktoráltam, szerintem százszor koccintott az egészségemre, hogy "végre van még egy doktor a családban". (Persze én nem orvos lettem, ők meg a címet megkapták azzal, hogy elvégeztek egy egyetemet, de ez most mindegy...) 

Feleim azzal vigasztalnak, hogy á, nem is hasonlítasz apádra, te inkább anyád vagy.

Hát, ez még sokkal jobb, mondhatom és gratulálok. Nekik, és magamnak is.

Egyébként tök jó ez a nyár, de ahogy múlik az idő, egyre több idő kell regenerálódásra.

Nagyjából augusztus elején (azaz kb. most) érzem azt, hogy nem feszülök (mint a hegedűhúr) minden szar miatt, már nem hetente fakadok sírva, csak 2-3 hetente, jobban alszom és nincs (vagy nem mindig van) titkon üvölteni kedvem, mert nem bírom az utcazajt. Minden nap tudok edzeni, és még azt is élvezem, hogy csorog rólam a veríték. 

Szép lassan a munkák is összeálltak, elkészült a recenzió, meglett a vizsgáztatói végzettség (most várom a papírokat). Megkaptam az érettségi pénzt is, just in time, már majdnem pont úgy volt, hogy hitelből megyek az idei 4 napos nyaralásomra. 

Most egy tanulmányt fordítok, ami egyébként rémes: a szabványok szövegében szerepelő funkcionális metaforákról és metonímiákról szól. Egyetlen előnye ennek a munkának, hogy sokat megtudok a kognitív nyelvészetről (na, ennyi keresőszóval már biztos megtalálja a szerző ezt a posztot, de hát whatever... b@ssza kecske...), meg mellesleg azt sem tudtam, mi az a szabvány.

Viszont őszintén elgondolkodtat, ki a frászt érdekel ez (jó, oké, a minor 16. századi angol szerzők sem sok mindenkit, lássuk be), másrészt pedig én szégyellem magam ennek a szövegnek a minősége miatt, és erőszakkal kell visszafognom magam, hogy ne írjam át egy fokkal jobbra. 

Arról az aprócska tényről pedig nem is szólnék, hogy akinek a cv-jében felsőfokú angol nyelvtudás van megjelölve (és vélhetőleg még a terminológiát is ismeri), mi a bibas fityfenéért nem tudja maga angolul megírni a kib@szott szövegét.

Jó, persze ha nem lennének lusta és tehetségtelen, de pénzes emberek/egyetemek/szerzők [szabadon behelyettesíthető], akkor nekünk, okosoknak (akiknek még a seggében is agya felye van) nem lenne munkánk.

Egyrészt tök gáz mindent szekundér forrásból idézni, másrészt nem ártana ismerni a citációs rendszereket (ha már...), harmadrészt egy nyelvésznek tudnia kellene magyarul fogalmazni. Nem győzöm irtani a "tény azonban, hogy...", "megjegyzendő, hogy..." típusú szófosást, nem értem a random lábjegyzeteket, és sajnos néha a mondatokat sem.

Kár, hogy ilyen kiművelt és alapos vagyok, lehettem volna valaki más (de a más az valaki más lett), és akkor biztos nagy karriert csinálok valami egyházi egyetemen én is. 

Nem, nem a szőlő savanyú egyébként, köszönöm szépen, van állásom; inkább attól vagyok elszomorodva, hogy ezek a gány munkák teljesen aláássák a magyarországi tudományt. Voltam egyházi egyetemen konferencián egyébként, láttam, hogy dől a pénz, jók voltak a kaják. Sok remek kollégának adtak ott állást, akik átmentek az állami helyekről, mert ott biztos több a cafeteria és biztosabb a szék a seggük alatt. (És akadnak kevésbé remek kollégák is, ezt a linket feltétlenül nézzétek meg itt, na ő egy nagyon kedves nő, már könyvet is írt meg minden, de azt szeretném mondani, hogy tehetséges fiatal doktoranduszok csapolnak sört Írországban és hagyják félbe a doktori képzést, mert itthon szarban vannak az egyetemek.)

No mindegy, jobb is így, hogy a névtelenség szürke mocsarába süllyedek, és csak ez a blog van, ami világhírűvé tesz, legalább nem szidnak ismeretlen netes megmondóemberek, milyen szar tanulmányt írtam ide meg oda.*

A címről meg annyit egyszerű lenne arra a Bödőcs-könyvre asszociálni, amit természetesen még mindig nem olvastam, de nem erről van szó, hanem a metaforás tanulmány utolsó 10 sorához nincs már egy hangyafasznyi türelmem se...

(* Egyébként meg írtam párat, és azok nem szarok, nyomozzátok csak ki.) 

Vidéken az élet

Kép forrása itt.

A napokban nagy port vert fel a hír, miszerint egy nagyon jó hírű vidéki gimnázium (ahová én is jártam) igazgatóját 26 év után nem engedik többé iskolát igazgatni. A hírt az igazgató úr is kitette a saját facebook-oldalára (erre alapoztak az országos sajtóorgánumok), pillanatok alatt zárt facebook-csoport szerveződött, amibe én is beléptem; szóval jó magyar szokás szerint megindult a közösségi médiában az őrjöngés.

Nem sokkal később a polgármester ("szabadságát megszakítva a rendkívüli helyzet miatt") nyilatkozatot adott ki, miszerint félreértés történt, az igazgató úr mégis maradhat. Mint azt írta, eljárási hiba, félreértés történt, az igazgató valóban nem kaphat további öt évre kinevezést, hiszen 2,5 éve van a nyugdíjig, ellenben ebben az időszakban továbbra is ő vezetheti az intézményt, celebrálhatja a közelgő jubileumot, lesznek felújítások, stb. stb. Erről az igazgató eddig azért nem értesülhetett, mert ez egy "másik jogi eljárás, egy másik értesítési forma" (muhaha!).

A poszt alatt pillanatokon belül felszaporodtak a hálálkodó kommentek, hogy milyen remek a városvezetés és a polgármester, hogy ilyen gyorsan megoldotta az ügyet, az igazgató pedig levette oldaláról (de legalább is láthatatlanná tette) az eredeti posztot.

A Pesti Srácok nem sokkal később reagált az ügyre "balliberális gittegyletnek" titulálva a méltatlankodó kommentelőket, volt gimnazistákat, aki között persze elvétve megtalálhatók voltak a helyi ellenzék mostani és régebbi képviselői is. 

Részemről, miután két napig kommenteltem és vitáztam különféle oldalakon (de minek), elhatároztam, hogy tévedéseimet, jóhiszeműségemet, túlzott érzelmességemet, indulataimat belátva hagyom az egészet a francba. Miért is?

Először is a titkos fb-csoportot szervező "stuttgarti művészt" (ld. a Pesti Srácok cikkét) nem sikerült meggyőznöm arról, hogy ez az egész nem a közösségi összefogás érdeme, hanem csupán annak eredménye, hogy a közelgő önkormányzati választások előtt senkinek nem állt érdekében egy balhé, és/vagy a polgármester félti a pozícióját. NEM azért fordult visszájára a dolog, mert megijedtek néhány ezer lájktól és kommenttől, valamint egy titkos (!) csoporttól, hanem mert egyszerűen túl kicsi a város és a városvezetés, hogy ezt a balhét elbírja most.

Amit példátlan (ellenzéki) összefogásnak értékelnek, az nem más, mint sok-sok névtelen üzenet (én is kaptam néhányat volt osztálytársaimtól, akik publikusan nem mertek megnyilvánulni) és egy tényleg zárt csoport, aminek tagjai csak egymás számára léteznek, ha valaha, valamikor nyilvánosan ki kellene állni, elpárolognának, mint a pisi 40 fokban a járdáról. 

Az ügy tehát elült, a beígért demonstrációk elmaradtak (szerencsére, mert jó nagy égés lett volna az a 10 bátor ember). Másrészt kár is egyébként, mert számtalan ok lenne tüntetni már évek óta. 

Már arra sem nagyon kapta fel a fejét senki, hogy míg az igazgató teljes mandátumvesztésről beszélt (azaz hogy még egy évvel sem hosszabbítják meg a megbízatását), a polgármester tényként közölte, hogy a következő időszakra mindenképpen jár a bizalom, ez nem is volt kérdés. Valaki, valakik hazudnak megint. 

Én emlékszem, voltam olyan tüntetésen, ahol csak 20-an voltunk, máskor demonstráltunk kockás ingben kb. nyolcan, miközben a többi kolléga dolgozott helyettünk, ültem a folyóson csakis első tanórára engedélyezett iskolabeszüntetésen, második órától ment a tanítás tovább.

Mégis miről beszélünk?

A másik dolog pedig, hogy az említett igazgatónak korábban (a 26 év alatt) számos lehetősége lett volna a szolidaritásra, de ehelyett inkább meghúzta magát, sőt, ha rosszmájú lennék (az vagyok!), azt mondanám, kicsit dörgölőzött is. Ez akkor volt, amikor mi kockás ingben rajzolgattuk a transzparenseket az iskola folyosóján, és minden arra járó gyereknek elmagyaráztuk, mi történik éppen. Akárhogy is van ez, a dolognak tehát az is tanulsága, hogy előbb-utóbb a sunnyogók, lapítók, dörgölőzők is sorra kerülnek, a NER felfalja a gyermekeit. Ahogy egy hozzászóló írta is, a rendszer szekértolói, akik segítettek felépíteni ezt a tákolmányt, nem érdemlik meg az összefogást és a szolidaritást. Úgyhogy én, átértékelve a helyzetet, ma ki is léptem minden csoportból és fórumról már csak azért is, mert amúgy is sok volt az arrogáns és agresszív social mediából és a megmondóemberekből most már. 

Némely helyiek szerint ez az egész cécó szépen ki lett találva: igazgató látványosan tiltakozik, polgármester reagál, tiltakozás okafogyottá válik, polgármester mennybe megy, a tiltakozókat elküldik a francba, a gimnázium kap pénzt felújításra, szép békésen lezajlik az évnyitó, igazgató hálálkodik a városvezetések, mely kormánypárti többség nagy fölénnyel megnyeri az önkormányzati választásokat októberben. Én (kívülállóként) nem látok ebben ekkora konspirációt, és az első, eredeti posztból inkább a komoly megdöbbenést érzékeltem, hogy ez megtörténhet annak ellenére, hogy 26 évig jól ment a szekér... Igen, megtörténhet, és meg is fog történni.

Szóval az van, hogy a rendszer már kiirtotta és elüldözte a harsány ellenállókat, most a kussolók következnek. Közben középkorúvá vált egy generáció, akik szépen beleülnek a székekbe, és bár nem értenek igazán semmihez, sok pénzük van, és a családi fotóik szépen mutatnak a közösségi oldalakon.

És ma délutánra, hiába került ki néhány leleplező cikk, már újra mindenki tengerpartokat, fürdőző kisgyerekeket és kiscicákat ábrázoló képeket lájkolgat.

Halálára

Kép forrása: KATT

Heller Ágnes haláláról a nagymama jutott eszembe.

A nagymama egészen sokáig járt le úszni a Balatonra. Amíg a nagypapa élt, és már csak ketten jártak le, a bójánál sosem engedte tovább úszni, szóval a nagymama engedelmesen elúszott a bójáig, aztán vissza.

Azelőtt, amikor még családostól jártunk a városi strandra, rendszeresen kiúsztunk akár a mólóig is. 

Sokszor szembe jutnak azok a balatoni nyarak abban a patinás, jómódú balatoni városban, amit már nagyrészt felvásároltak a NER-oligarchák, és most már biztos minden másképp néz ki, mint annak idején. 

Nem gyakran járok arra. 

Ha mégis arra járok, bemegyek a temetőbe, és viszek valami virágot. Egyszer az egyik halottak napjára egy nagyon szép kézzel készült, horgolt emléket vittem. Gondolom, a kukában kötött ki, mint minden, ami kapcsolódott hozzám abban a városban.

Sokat gondolok a nagymamára. 

Például miatta nem hagyom, hogy szidják az istent, pedig nem is vagyok hívő, pláne katolikus. Vagy fene tudja. (Mármint az előbbit.) 

A nagymama mindig mondatott szentmisét a nagypapa halálának évfordulóján (ha jól mondom ezt "katolikusul"), és nekem sokszor eszembe jut, a nagymamáért mondat-e valaki szentmisét. 

Biztosan nem, ezért remélem, ezek a blogbejegyzések is valamennyire megteszik.

Nézem ezt a régi, fürdőruhás képet Heller Ágnesről, ahogy ott áll a Balatonban valamikor a 80-as években vagy a 90-es évek elején, és tényleg a nagymama jut róla eszembe; ugyanaz a fürdőruha, nyári vászonkalap, hajviselet, ami alul vizes lett a hullámoktól ("Nem szeretem, ha hullámzik..."), ugyanaz a mosoly, a víznek ugyanaz a szürkesége. (No filter, ilyen szürkék a nyolcvanas évek balatoni fényképei.) Ugyanaz az úszás lehetett, ugyanolyan tempók, ugyanaz a kitartás a bóján túlra, mert ott már szebb és hűvösebb a víz, ott az igazi Balaton. Az a régi Balaton az én gyerekkori nyaraimmal együtt.

Ha nem hangozna bizarrul, azt mondanám, szép halál ez, olyan, mint a romantikus költőké, akik elmennek úszni, aztán sosem térnek vissza a tengerből. Kiszúrás a halállal, a szenvedéssel, fricska, örök fiatalság és élet. A szabadság valódi megélése. Amikor kiérdemeltük a méltóságot, a sorsnak/Istennek azt a tiszteletét, hogy ne szenvedjünk végül. 

Jó lenne, ha ezeken az emlékeken kívül lenne még valamim a nagymamától.

Tudom, a tárgyak nem fontosak, de mégis. 

De nincs semmim, minden a családé lett végül, és egy garázsban vagy konténerben porosodik valahol a külvárosban. Nekem csak az a pad maradt ott a múzeum előtt, ahova akkoriban minden nap lesétáltunk--én a gipszből épp hogy kifejtett hat éves lábaimon--egy egész nyáron át.

Polikultúr*

A héten olvastam, hogy A kis hableány remake-jében Arielt egy fekete bőrű énekesnő alakítja majd. Erről eszembe jutott egy téma, amiről régóta szeretnék már írni: a polkorrektség, az alt-right, valamint ennek mindenféle kulturális kivetülései, amik persze a fiatalságot (ezáltal az oktatást) is érintik.

Ez annál is inkább foglalkoztat, mert egy közelgő konferencián olyan híres tragikus férfi drámai szerepekkel szeretnék foglalkozni, amiket színésznők játszottak el. Hogy mi köze ennek a PC-hez? Hát az, hogy habár régen ez esetleg csupán színháztörténeti kuriózumnak, vagy valamifajta érdekes hagyománynak számított, ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jelen kultúránkban azért történik ilyesmi, hogy a színésznőket se fosszuk meg a nagy, kétségtelenül több hírnevet biztosító színházi szerepektől. Szóval nem maga a tény vagy történelmi jelenség változott meg, hanem az azt körülvevő kor és felfogás.

Ha mondjuk Shakespeare-t nézzük, az első híres női Hamlet Sarah Bernhardt volt, itt látható a vívójelenet Laertesszel az 1900-as (1899?) filmváltozatból. 

Bernhardt 55 évesen játszotta el a fiatal Hamletet, ráadásul turnézott vele Londonban és Stratford-upon-Avonben is. Jó kérdés, mi motiválhatta ezt a döntést, a legvalószínűbb magyarázat az, hogy, mint korának a legnagyobb sztárja, kalandvágyó volt, mert kockáztatni, vagyis megtehette ezt is. Saját nyilatkozata szerint a fő indok az, hogy a tapasztalt férfiszínészek, akik már alkalmasak lennének Hamlet szerepére, nem hatnak eléggé fiatalosnak és energikusnak, erre alkalmasabb tehát egy színésznő. 

Az, hogy ez művészileg milyen alakítás volt, a központi kérdés szempontjából most nem annyira fontos, a 19. században eleve a fennkölt, deklamáló, melodramatikus játékmód dominált, Bernhardt is ebbe a hagyományba illeszkedik. (Férfi szerepeket játszó színésznők egyébként a magyar színházban is megtalálhatóak, az operett műfajában ezt 'nadrágszerepnek' hívják, az operában pedig kifejezetten tipikus, hogy keverednek a nemi szerepek; fiúk játszanak nőket és fordítva. Két érdekes írás a témában magyarul itt és itt.)

Abban persze (történelmi és irodalmi ismereteinkre hagyatkozva) nem találunk semmi különöset, hogy a londoni Shakespeare's Globe-ban rendszeresek a csupa férfiszínész által játszott darabok, hiszen adott színház történelmi küldetése az autentikus reneszánsz előadás körülményeinek megteremtése (pl. a közönség is áll, nem lehet leülni a padlóra, lehet sört és perecet kapni előadás közben, stb.) Ehhez képest furcsán hat, amikor Globe-epigon színházak produkcióit vádolják meg azzal, hogy miféle szexista és nőgyűlölő viszonyulást mutat az, ha--a történelmi hitelesség jegyében--A makrancos hölgy című (nőellenesként is felfogható) komédiát csupa férfiszínésszel játszatják el. De ugyanilyen furcsán hat (és színháztörténészek rendszeresen kritizálják is) az ún. color-blind casting a történelmileg hitelesnek szánt reneszánsz előadások kapcsán, amikben pl. sötét bőrű veronai Rómeót nézhetünk (ld. ezt az előadást 2009-ből). De megemlíthetném a Mary Queen of Scots (2018) című új filmopuszt is, amiben szintén találunk afroamerikai lordot, holott nagyon jól tudjuk, hogy ez történelmileg nem lehetséges. A legutóbbi elém került példa pedig (a gyerekek nagy elánnal lobogtatták felém a telefonjukon), hogy valami brit művészke szerint a Csernobil című sorozatban több színes bőrű színészet kellett volna foglalkoztatni.  

Szóval a helyzet meglehetősen zavaros: van, hogy a cross-gender és color-blind castingot művészi sikerként posztulálják, és van, hogy a történelmi hitelességet kérik számon miatta.

Na de mi köze van mindehhez a politikai korrektségnek, az ún. alt-rightnak és a srácoknak?

Amikor gyerekekkel beszélgetek erről (és az ezzel kapcsolatos kulturális tapasztalataikról), rendszeresen konzervatívnak mutatkoznak abban az értelemben, hogy felhánytorgatják a történeti hitelességet filmek és számítógépes játékok kapcsán, valamint hajlamosak túldimenzionálni és félreérteni alapvető fogalmakat és elveket. A legutóbbi vesszőparipa a fent említett Ariel, de említhetném az új James Bond-filmmel kapcsolatos terveket, vagy Albus Dumbledore homoszexualitását is. Ehhez hozzájön az is, hogy a világról való tudásukat főleg a közösségi médiából (youtube, facebook, különböző álhíroldalak) szerzik, és fogalmuk sincs az általuk puffogtatott terminusok (pl. feminizmus, gender, diverzitás, liberalizmus, stb.) hátteréről és valódi jelentéséről. Magyarán mindent valamiféle trendi ideológián átszűrve és totálisan leegyszerűsítve kapnak meg és értelmeznek, és ha az ember felhívja a figyelmet az alaposabb megfontolásra, átgondolásra, akkor megsértődnek. Miért is ne tennék, hiszen a forrásként használt autoritások (vélhetően szándékosan) ugyanezzel a leegyszerűsített fogalomkörrel dolgoznak. Ráadásul a politikai korrektséget, vagy inkább a toleranciát, az elfogadást kikezdő irányzatok és hangadók komoly listával rendelkeznek a polkorrekt túlkapásokról, amiket hajlamosak mindenre kiterjedően általánosítani. Így válik a feminizmus a fejekben egyenlővé a férfigyűlölettel (= feminácik), a gender pedig azzal, hogy ártalmatlan és öntudatlan kisfiúkat műtenek idejekorán lánnyá.

Mindez azért veszélyes, mert egyrészt elveszik a dolgok tényleges jelentése, értelme és komolysága, másrészt pedig a valódi elfogadás kerül veszélybe. Nagyon nehéz ugyanis elmagyarázni egy alt-right influencerek által átmosott agyú fiatalnak, miről szól a valódi tolerancia, ha azt olvassák a neten, hogy gyerekkori kedvenc rajzfilmjeik remake-jei a polkorrektség jegyében milyen távol kerülnek az eredeti verziótól; vagy amikor (szintén tájékozatlan) osztálytársnőik a középiskolában egyik pillanatban R.E.S.P.E.C.T-et követelnek a semmiért, a másikban pedig azt nehezményezik, hogy nem nyitják ki előttük az ajtót. Az biztos, hogy hihetetlen fogalomzavar van a fejekben, és ezzel borzasztó nehéz tanárként, szülőként, későbbi generációsként (X, Y eleje) megküzdeni. Szomorú látni azt is, ahogy a túltolt PC visszaüt, azaz nem hogy az elfogadást erősíti, hanem az ellenállást és a gyűlöletet. A helyzeten pedig nem segít sem a hazai (social) média, sem mondjuk az iskola. (Megj.: a héten belenéztem néhány magyar youtuber-influencer munkásságába, és komolyan elborzadtam a tudatlanság és a felületesség láttán.)

      

Szóval hogy visszatérjek a kiindulóponthoz--miszerint ugyanaz a kulturális jelenség az egyik történelmi korban (na, persze lehet, hogy csak innen nézve) érdekességként elkönyvelt konvenció és kuriózum, a másikban pedig gyűlöletkeltő botránykő--, azt gondolom, hogy mindenki hadd alkosson szabadon, az igazi történeti hűség nem megközelíthető, nem is létezik talán, az inter- és multikulturális feldolgozások pedig nem új keletűek. A mérce valahol a józan ész kellene, hogy legyen, tudom, ez borzasztóan semmitmondó persze. Egy csomó ún. kreatív ötletnek a marketingen, a lobbin és a megfelelésvágyon túl semmilyen művészi üzenete nincsen, ez biztos. Viszont tök jó lenne, ha pl. a Walt Disney Company meg trash media miatt nem kellene megint folyton újramagyarázni, miért ne utáljuk feleslegesen a feketéket, a melegeket, a nőket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a libsiket, stb.  

(További [lazán kötődő] olvasmányok a témához: itt, itt, itt és [for fun] itt.)

--
* A polikultúra, vagy kevert kultúrás termesztés a mezőgazdaságban a különböző növények egy időben, egy helyen való szaporítását, nevelését jelenti.

Nyár

Az idei nyárnak 4 db (kámforos, vadgesztenyés, teafás, nememlékszemmilyen) lábra való krémmel vágtam neki, pont, mint egy valamire való tisztességes 40+-os (ó!).

Igen, igen, lábkrémmel, ne tessék undorkodni. Tavaly ugyanis, mintha csak érezte volna a szülinapomat az a bizonyos nyár, iszonyatosan bedagadt a lábam a sorozatos 40 fokban (40 & 40, érteeed?!).

Hát ez van kérem, ilyen blog ez, majdnem középkorú, és itt nemcsak a ketó diétáról meg a beachbodyról lehet beszélgetni, hanem mindenről.

Na mindegy, végül vettem egy tök jó túraszandált is, úgyhogy jöhetnek a nyári túrák, séták, kirándulások, miegymás. Eddig minden jó, most épp zuhog az eső, a macskámnak meg két napja teljesen elment az esze a frontátvonulásokról. 

Az utolsó vizsgahetet családi vendégséggel, bankettekkel, bulikkal nyomtam végig, nem volt semmi. Az ingyen kajának persze mindig lehet örülni, de azért a sok-sok búcsúzkodás már kezdett az agyamra menni (minek is?!). A fáradtságot, az izzadást és a kínokat enyhítette, hogy megint rájöttem--oktatási rendszer sucks ide vagy oda--, hogy azért elég humoros kollégákkal áldott meg a sors, akiktől az önirónia sem áll nagyon távol szerencsére. 

Úgyhogy úgy döntöttem, jövőre több feladatot is vállalhatok, helyettes ofő leszek; ezzel remélhetőleg kivédem a 'valódi' osztályfőnökséget egy időre. Megint kapok angolórákat is, aminek örülök, bár most egyelőre semmilyen iskolával kapcsolatos dologra nem akarok gondolni, az utolsó két hét 12 órázás megtette hatását. Szívesen 12 órázok persze, amennyiben megfizetik, de sajnos nem ez a helyzet, jó magyar pedagógus küldetés és/vagy hivatástudatból dolgozik, a főnökei is erre buzdítják, ámen.

Teendőim az elkövetkező hetekre: (1) megírni egy recenziót ez már pipa; (2) behajtani a pénzeimet a kiadón (már ezt is elkezdtem); (3) megcsinálni az online nyelvvizsgáztató tanúsítványt; (4) kiolvasni  Schätzing Limitjét, mert csak az időmet rabolja, viszont nagyon hosszú és unalmas; (5) kiolvasni sok más dolgot; (6) folytatni a csodálatos és nagyon fontos kutatásaimat; (7) megnézni az összes, na jó, majdnem az összes fontos színházi előadást, amit megszereztem; (8) elkezdeni házra gyűjteni, bruhaha.

És még sok minden más. Egyelőre nem vagyok túl produktív, tudom, nagyjából minden napra egyetlen teendőt ütemezek be, köztük ilyenek is vannak, hogy pl. felhívni a fodrászt. (Még nem hívtam fel, pedig már mindjárt 2 óra...)

Közben a fateromék itt voltak a második számú öcsém diplomaosztóján a városban, amit a fészbukról tudtam meg. Mi jutott persze rögtön eszembe? Hogy biztos én kúrtam el valamit a kapcsolattartásban megint, mert egy szóval sem mondták, hogy itt lesznek, én meg itt élek immár 13 éve. Gyerekes elgondolás, nem? Persze nem kúrtam el semmit, csak hát felnőtt vagyok, elfoglalt vagyok, van életem, nem anyu meg apu tart el, stb. stb. Ja, ja, hát ilyenek ezek a mai modern mozaik családok, már Novák Katalin is megmondta.

Emlékszem, az én diplomaosztómon annak idején felvonultak mindnyájan, a nagymamával a Virág cukrászdában fagyiztunk, meg ingyen belógtunk a Dómba, hogy megnézzük a szegedi papucsos Szűz Máriát (vö. "Én templomban még soha nem fizettem, nem is fogok!").
Változnak az idők, változnak a fiatalok is, például angolul sem tudnak rendesen (bár van nyelvvizsgájuk), úgyhogy mennyire jó, hogy van egy nővérük, aki készségesen lefordítja a szakdolgozat rezüméjét angolra, akár még a barátnőnek is. (Itt a városban egyébként nagyon impozáns a diplomaosztó, az egész orvosi kar kivonul a főtérre, és ideutazik az összes vidékre kihelyezett főiskolai kar is...)

Egyelőre ennyi történt, vagyis nem, mert megint úgy jártam egyébként, hogy sok-sok gondolatom támadt, de ezek általában hajnali 3 és fél 5 közé esnek, ezért nem jegyzem le őket.
Szép helyen jártunk viszont a Jankovac mellett fekvő Papuk-hegységben található nemzeti parkban, nézegesstek fotókat.