Mindenki a végét

Azt hiszem, mindenki a végét járja már kicsit.

Persze az ember mindig próbál racionalizálni, relativizálni, logikusan meggyőzni magát arról, hogy a jelen helyzet nem a legrosszabb, ami történhet (mert hogy nem is az). Hogy oké, szar a bezártság, de legalább nem vagyunk betegek, van fűtés, tele a hűtőszekrény, nem kell koszban élnünk, és különben is, mindjárt itt a karácsony, stb.

Tegnap, amikor a reggelem azzal indult, hogy megnéztem Novák Katalin videóját, megint rájöttem, hogy ez az "örüljünk (inkább) annak, ami van" tényleg mennyire irritáló gondolat. Pedig én igazán igyekszem. Hajnalban kelek, és kihasználva az időt, hogy nem kell buszoznom, híreket olvasok, podcastokat hallgatok, lyukasórában ebédet főzök. Munka közben, előtt és után ügyelek a tanítványaim lelki épségére, próbálom nem túltolni a digitális oktatást. Jó, tudom, lehetnék szórakoztatóbb, és a szabadidőmben megtanulhatnék még néhány száz applikációt használni, készíthetnék oktatóvideókat az óráimról, és minden órában posztolhatnék valami tanácsot az onlinemagyartanár csoportba. 

Délután és estefelé online előadásokat hallgatok és színházi előadásokat nézek. Szívből örülök, hogy olyan rendezvényekre is eljutok így, amikre amúgy nem tudnék. Tegnap például az SZFE doktori műhelykonferenciáján voltam, igaz, csak az első két szekción, mert nem vagyok éjszakai műszakhoz szokva.

Ezen kívül nagyon szívesen nevetgélek és ironizálok bármin, jó barátom a szarkazmus, akár a gúny is, de most már egyszer többször érzem, hogy nem tudok röhögni. Nem tudom, az év vége, a decemberi köd vagy a giccses angyalkák és elárvult köztéri karácsonyfák miatt van-e, de Novák Katalinon például azonnal ezer lett a vérnyomásom, és ez azóta sem múlt el. Persze én vagyok a hülye, minek olvasok el minden szart (ma például ezt), aztán meg még én csodálkozom, hogy ki akar ugrani a szívem a mellkasomból, és nyúlok a youtobe-ra meditációs videók után. (Igen, igen, nem kell röhögni, megtörtént.) Csak hát tényleg, amikor egy kétdiplomás, szakvizsgázott jogász (akivel a nívós gimnáziumban, ahova jártunk egészen jóban voltam) oldalán látom, hogy a Tények(ponthu)-t hiteles forrásnak véve nem tud alapszinten sem szövegérteni, és hitelt ad egy kontextusból kiragadott fél mondatnak, akkor azért megrendül a világképem picit. Főleg, ha ezt odatesszük Novák Katalin mellé.

Vagy amellé, hogy az iskolaújság indításának ötlete az egyetem médiairodájában köt ki, mert egy pályára alkalmatlan (vagy munkaterhelést nem bíró) ex magyarszakos bizonyára médiahatóság médiairodailag jobban tudja majd ellenőrizni az ideológiailag veszélyes karácsonyi ünnepségekről szóló cikkeket és tininovellákat. Nem viccelek, az irodavezető asszony személyesen fog szakmai tanácsokat adni és minőségirányítani, valamint a kilencedikes diákokat bevezetni a médiajog rejtelmeibe. 

Biztos úgy van ez, tényleg, hogy az intézmény jóhírét veszélyeztetnénk néhány beszámolóval az online oktatással kapcsolatos élményeinkről; úgyhogy én inkább kiszálltam, pedig elég erős nyomásnak vagyok kitéve. De komolyan kezd elegem lenni. Nem is csak a novákkatalinokból, hanem a közvetlen környezetemből is. Értem például, hogy miért akar egy osztályfőnök csütörtök este ötkor közös online kakaózást a gyerekekkel (ahol nekem is ott kellene lennem), de én ebben inkább azt látom, hogy a legjobb lenne addigra már kikapcsolni mindent, és egy könyvvel ücsörögni valami ernyős olvasólámpa alatt. Vagy főzőműsort nézni. Vagy a családdal beszélgetni. 

Mint a poszt elején mondtam, csodás napokat élünk, csak hát picit összemosódott a munka- és a szabadidő, és hát mindkettőt a kütyükön műveljük.

Még szerencse, hogy a meditációs videókhoz nem kell a képet nézni, csak a monoton suttogást hallgatni (találtam egy nagyon kellemes hangú csakraszakértőt, tényleg), csak hát, ilyen az én formám, ez a nő is azt kéri itten tőlem, hogy koncentráljunk a pozitív dolgokra, lássuk meg a helyzet előnyeit.

Látok mindent, bármire megesküszöm, de karácsonyra hadd menjek már el valami hegyi kunyhóba az erdő közepére, amit aztán belep a hó.

Orphan Black (sorozatajánló)

Nem vagyok nagy sorozatnéző, de most, hogy itthonról dolgozom, a munkába járáshoz szükséges időt (ami ugye most nincs) pl. jól ki tudom tölteni ezzel (plusz ott az unalmas házimunka, ami közben bármit is lehet nézni), és megfogadtam, hogy bepótolok néhány kultikus szériát, amiről amúgy mindenki beszél, én meg nem láttam. A címben foglalt sorozat egyébként nem ilyen, életemben nem hallottam róla, a youtobe-on találtam rá teljesen véletlenül. Az első négy évadnak van magyar szinkronja is, szóval talán leadta valamelyik tévécsatorna. 

A Sötét árvák kanadai produkció. Véleményem szerint remekül kombinálja a kaland-, krimi-, sci-fi és disztópiaelemeket (és mellesleg nem csoda, hogy rákattantam, hisz épp az utópiákat tanítom.) A sztori röviden annyi, hogy a Sarah nevű zűrös csaj (aki a főszereplő) hazatér (valamelyik kanadai nagyvárosban vagyunk, nem tudom), és a vasútállomáson véletlenül találkozik egy nővel, aki pont ugyanúgy néz ki, mint ő. Megismerkedni nincs idejük, mert Beth (az alteregó) a vonat alá veti magát. Sarah egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapja a táskáját, és az igazolványai segítségével belehelyezkedik a személyiségébe, és ezzel iszonyatos bonyodalomsorozat veszi kezdetét.

Sarah-ról és Beth-ről kiderül, hogy klónok, és egy csapásra (na jó, a többedik évadra) egy globális és mesterséges biogenetikai összeesküvés (nem tudom, van-e ilyen szó) közepén találjuk magunkat, amiről később bebizonyosodik, hogy nem is annyira fennkölt és bonyolult motivációk mozgatják, mint amennyire azt az elején hinnénk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy pontosan értettem a tudományos hátteret, pedig nagyon érdekel (majd nyugger koromban újranéztem az egészet csakis emiatt). Ami viszont tényleg megfogott, a dramaturgia, a kulturális utalásrendszer és az alakítások.

Egyrészt elég ritka az a sorozat (de cáfoljatok meg, ha mégsem, mert a tapasztalatom tök kevés), amikor még az ötödik évadnál is a körmödet rágod, és olyan fordulatok kerülnek elő, amikre nem számítasz. Ez persze picit azzal is jár, hogy egy idő után teljesen más cselekményt fedezünk fel ahhoz képest, ami elindult: itt például látjuk, ahogy Sarah belekeveredik a saját múltjába és egyre jobban öntudatára ébred (magyarul: felnő), de ahogy haladunk előre az időben, ez a múlt egyre szövevényesebb és lényegtelenebb lesz, simán túlmutat a klónokon. A fősodor mellett pedig szerintem remekül működnek az egyes szereplők élettörténetei/epizódjai, szóval mindig volt egy olyan rész, ami sikeresen prezentált valami háttérnarratívát az éppen kedvenc szereplőről. Az mondjuk eléggé zavart, hogy volt pár elvarratlan cselekményszál: pl. (pici spoiler!) nem derül ki, mi lesz Sarah gyerekének apjával (akivel közben újra egymásra találnak, ám egyszer csak eltűnik), hogy az időközben felbukkant transz klón (Tony) honnan jön és hogy boldogul a továbbiakban, vagy hogy Helena gyerekkorába miért nem úgy néz ki, mint a többi gyerekklón. 

Léda és a hattyú (freskó Pompjei falán)

Ami a kulturális refenciákat illeti; ha ez nem amolyan boomer sorozat lenne, szívesen használnám a görög mitológiához. A lány klónvonalat ugyanis Lédának nevezik: Léda pedig az a spártai királynő (egyes mítoszok szerint a világ első női lénye), akit Zeusz (hattyú alakban) elcsábított. Léda azonban, félvén férje haragjától, még aznap a férjével is hált, a nászok végén pedig két tojást hozott a világra: az egyikből született másodmagával a halhatatlan Heléna (aki ugye a trójai háborúért felelős sztori női princípiuma), a másikből pedig Kasztór (Castor) és Pollux (a nevek különböző írásmódjaitól most eltekintek). A különböző mitológiai történetek vegyesen szólnak arról, hogy Kasztór milyen képességekkel bírt; mindenesetre ő a mítosz egy kritkus pontján--habár testvére, Pollux mindent megadott volna azért, hogy életben tartsa--életét veszti. 

A sorozat története, bár kicsit zavarosan, de azért szépen végigvezeti a mitológiát: a férfi klónvonalat Castornak hívják, és ők valóban mindent megtesznek egymásért, ám a sorsuk végül sejthetően alakul. Az egyik legfontosabb női klón Helena névre hallgat (erről mindjárt), a női klónvonal neve pedig Léda, na, ők--nem árulok el nagy titkot--szinte mindent túlélnek. Non plus ultra, hogy az egyik Léda ivadékot (aki, úgy tűnik, megmenti az egész dinasztiát) Kírának hívják. Ráadásul az ötödik évadban (megint egy kis spoiler) elhangzik a "The Future is Female" szlogen, ami a 21. században persze sok árnyalatot kaphat, de ne felejtsük el a eredetit követő, de immár posztmodern kontextust se; persze, ez már egy másik mitológia.

Ami az alakításokat illeti; nos, nem kizárólag az nyűgözött le, hogy Tatiana Maslany (ukrán, legyel, német, osztrák, román felmenők, atyavilág, micsoda multikulturális fertő!) mennyire szép, hanem az is, hogy az általa alakított összes klónt olykor milyen nehéz megkülönböztetni a képernyőn. Van Beth, a drogos és meghasadt rendőr; Sarah, a 'semmiresejó' anya, aki olykor betép és alkalmilag szexel; Alison, a külvárosi családanya; Cosima, a tudós; Krystal, az összeesküvéshívő manikűrös; Helena, az ukrán vadóc; MK, a finn mangahősnő; Rachel, a perverz domina, aki beépült a felsővezetésbe; valamint Tony a transz (és még sokan mások). Biztos a maszkosok és jelmezesek is nagyon kitettek magukért, de amit sorozatszerepből ki lehet hozni, nos, az itt szuper. 

Az egyik legjobb karakter Helena, aki egy ukrán zárdában nevelkedett, majd később örökbe fogadta egy vallási fanatikus, hogy megölesse vele az összes klónt, akik a 'nem eredetiek', csak hamisítványok. Elég ironikus, hogy a mitológiai Helénához képest ez a klónverzió egy naturális ösztönlény, mégis ritka módon ő az egyik, aki alkalmasnak bizonyul arra, hogy továbbörökítse a mindenkit meggyógyító gént úgy, hogy persze ikreket szül.

Szót kell ejteni arról is, hogy a főszereplőkön túl van egy sor remek karakter: Siobhan, az ír származású, Londonba, majd Kanadába emigrált szabadságharcos vagy Felix, Sarah fogadott testvére, aki szép lassan a gondjaiba veszi az összes klónt. A felsővezetést most nem fedném fel, elég annyi hozzá, hogy (ellenben a fent idézett szlogennel, és mielőtt túltolt nőcentrikussággal vádolná bárki a sorozatot) éppen elég nő bukik bele a küldetésbe itt is. 

Szóval all in all, szépen összerakott sorozat ez; kulturálisan beágyazott (nekem ez fontos, sznob vagyok, tudom), erős női karakterek vannak benne, amiket kiegyensúlyoznak a remek férfiszereplők, a dramaturgiai feszültség, filmzene, stb. És amikor túlvagyunk ezen az egész génmanipulált és neolucionista őrületen, mégis csak a humán faktor és a sisterhood győzedelmeskedik; ám ha erről többet akartok tudni, meg kell néznetek az ötödik évad végét. Meg persze ami előtte van.

Filmzene:

Jó ember, rossz ember

Gimnazista koromban sok kora realista regényt olvastam; karrier- és fejlődésregényeket, nagyjából mindent, amit a magyartanárom ajánlott. Nagy kedvencem Balzac volt, emlékszem, hogy a Szamárbőr cselekménye mennyire megfogott, aztán később az oroszok, Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij. Tudat alatt bizonyára arra számítottam, hogy ezek a könyvek majd megtanítanak engem arra, mi a rossz és mi a jó. Túlságosan fiatal és zöld voltam ahhoz, hogy átlássam, hogy a 90-es években (amikor tinédzser voltam) ezek a történetek már csak vékony szálakkal kapcsolódnak ahhoz, hogy meg lehessen határozni a jó és a rossz vagy hogy hogy értsük az erkölcsös és az erkölcstelen fogalmát. Szép, idealista gondolataim voltak arról, milyennek kellene lennem ahhoz, hogy remek ember lehessek. 

Később aztán--hogy a fikciónál maradjunk--a sci-fi meg a kortárs irodalom némileg árnyalta ezt a képet, de nem túlzottan. Az, hogy a társadalmi-technikai-politikai világ is változik körülöttünk, átírja a fogadalmainkat és az ún. "jóemberségbe" vetett hitünket (Black Mirrort nézek, bocs). Nem is beszélve arról, amikor az ember némi tudást szerez arról, hogy a törvény Törvény szerint ki a jó ember. Most mondhatnám, hogy á lá Kafka, de minek is, ez messzire vinne.

Nyilván mindenféle ideológiai gondolatrendszernek megvan az ideális "jó embere", erről sokat olvashatunk manapság. A 'liberális' nem jó, mert beengedi az iszlám fundamentalitákat a keresztény Európába. A 'konzervatív' nem jó, mert nem fogadja el a másságot. A sehova sem tartozó sem jó, mert nem hajlandó letenni a voksát valamelyik oldalon, nem vállal társadalmi felelősséget a közösségért, ahova tartozik. Aki nem ad minden jöttmentnek pénzt, nem jó. Aki mindenkinek pénzt ad, az sem jó. Aki túl sokat baszogatja a gyerekét, szintén nem jó, aki viszont semmilyen korlátokat nem állít fel, szintén nem jó.

Többek között azon is érzem, hogy öregszem, hogy ezek a kategóriák (mindamellett, hogy eddig is tudtam, semmi sem fekete vagy fehér) kezdenek semmit sem jelenteni számomra. Ugyanígy szégyent is egyre kevésbé érzek azok miatt a dolgok miatt, amiket teszek vagy tettem. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne egy (szerintem/számomra) objektív képem arról, hogy mi a jó és mi a rossz; csupán azt gondolom, hogy amíg nem ártok másoknak, addig a magammal szembeni vétségekért csakis magamnak tartozom elszámolással. Tudom, persze, a külső mérce mást követel olykor.

És akkor itt az a kérdés is, hogy ártok-e másoknak vagy sem... Nem tudom. Biztos bántottam már meg sok mindenkit, de ahogy öregszem (mint fentebb mondtam), a szándékos rosszakarás egyre távolabb áll tőlem. Mert lássuk be, van olyan, hogy az ember oda akar baszni valakinek. Senki sem szent. De én már nem akarok; akinek odabasznék, azt inkább mérföldekre elkerülöm, mert rájöttem, hogy az elsődleges feladatom a saját józan eszem és lelki életem kímélése.

Nem könnyű ez az egész, na. 

Múltkor egy kislány azt a példamondatot írta egy órai feladatban, hogy 'I used to be too nice to other people but by now I solved this problem.' Vajon a szokásos dacon túl (és azon túl, hogy bunkónak lenni menőbb, mint kedvesnek) mi vesz rá egy kamaszlányt, hogy úgy vélje, kedvesnek lenni másokkal, az egy probléma. 

Bár szerintem nekem nem kell erőlködni, hogy rendes és kedves legyek, mégis nem ritkán kerülök vitába emiatt, főleg fiatalokkal. Értem persze, hogy hiába kapnak otthon normális értékrendet és meleg szeretetet, a külvilág ennek ellene dolgozik. Ezért aztán olykor az a paradox helyzet alakul ki, hogy akit otthon jól megtámogatnak, abból a való életben (ami inkább hasonlít manapság egy nyitott arénára vagy az éhezők viadalára, mint egy igazságos Mátyás király mesére) sokszor igazi lúzer lesz, aki azt fogja gondolni, hogy jobb lett volna, ha már korábban megkeményítheti magát, és lehet, hogy ezért a szüleire kezd el haragudni. És a jó emberekre, úgy általában. És aztán jól el is rejti magában a jó embert. Pedig hát... 

Nemrég egyébként az én számon is kicsúszott, hogy most komolyan? a figyelem, a törődés, a gondoskodás eredményezi azt, hogy ennyire teszetosza fiatalokat engedünk ki az életbe? Tudom, persze, nem lehet általánosítani, sok tényező van.    

Múltkor megnéztem DTK beszélgetését Nagy Zsolttal, revelatív élmény volt. Felolvasott egy Karinthy-szöveget, amit azelőtt egyáltalán nem ismertem. Nos, számtalan beszélgetésben, amiben az utóbbi időben részt kellett vennem, erre az emberre is azt mondanák, hogy idegesítően naiv és izgága. De engem ez valahogy mégis megnyugtatott.

Szóval ez van most. Itt ülök a lakásba zárva, és azon gondolkodom, hogy fog érinteni, ha netán mások egyszer úgy vélik: én nem vagyok (elég) jó ember. Pedig én tudom, hogy az vagyok. De különben is; milyen hasznavehetetlen szavak ezek már...

Lockdown reloaded

Itt ülök, és Christopher Balmét hallgatom, akit a Marosvásárhelyi Egyetem invitált meg a jó kis zoom konferenciára. A színháztörténet-kutatás a globalizáció viszonyáról beszél, immár 70 perce, elég obvious dolgokat mond, ráadásul sosem voltam a száraz kutatási módszertanok prezentálásának a híve, de hát.

A macska békésen durmol, egész délután ezt csinálja; mondjuk délelőtt meg széttrollkodta a nyelvtanórámat, mintha tudta volna (hogy "na, már megint"), hol kiment volna az erkélyre, hol vissza, hol evett volna, hol a szekrénybe és a komód mögé akart bemenni csak hogy bosszantson. 

A helyzetet verbálisan kezeltem, volt nagy derültség, ami rá is fért a szöveg mikro- és makroszerkezetére, szóval mindannyian boldogok voltunk, csak a macska nem, akit szorosan magamhoz kellett ölelnem, hogy ne rosszalkodjon tovább.

Ami a digitális iskolát illeti, ma reggel már bőgtem is (és még reggel 8 előtt!), pedig ez még csak a második nap, de aztán meg mégis az van, hogy mintha felkészültebb lennék. Lennénk, mi mindannyian. Persze biztos ehhez az is hozzájárul, hogy befejeztem a monstre életrajzot, amit fordítottam (és ami nagyon-nagyon rossz volt), úgyhogy végre tudok sorozatokat nézni meg Zafónt olvasni, és főzni.

Gyanítom, a béke nem fog sokáig tartani, aki dolgozott már kamaszokkal tudja, hogy hamar beleunnak a mozdulatlanságba és a változatlanságba, és mély letargiába süllyednek, amit sorozatbámulással és alvással kompenzálnak (mondjuk #metoo).

Nem, nem akartam ezt az iskolabezárást; bár gondolom, ezzel most nem leszek népszerű. Meggyőződésem, hogy a gócpontok nem az iskolák voltak/vannak/lesznek főleg, miután szétszívatják őket a betarthatatlan biztonsági előírásokkal, amit azért mindenki igyekszik abszolválni, mert félnek a retorziótól. Jó, tudom, hogy sok balfék igazgató van, de olyanok is vannak, akik a helyzet magaslatán álltak és állnak most is. Ezért aztán mi például szinte full létszámmal kényszerültünk bezárni, a gyerekek persze örültek, mondták, 'jó szünetet, tanárnő!', én meg kápózhatok, hogy egyáltalán csináljak valamit, mert az állam (és a megfáradt szülők szerint; no meg azok szerint, akik azt mondják, egy középiskolás már nem szorul ellenőrzésre), ez az én feladatom. Órarendi oktatás van egyébként. Sokan egyedül vannak otthon, maguknak főznek, ebédszünet nincs, szinte minden óra kontakt, a kollégák nagyon lelkesek, imádnak pofázni. Vagy: túltolják őket feladatokkal. Legalább olyan lenne ez az egész, hogy egy időre elmegy a kedvük a monitortól; de nem, szóval legalább most tényleg 24/7-ben ott ülnek.

Természetesen nem azt mondom, hogy az iskolákban nem terjed a fertőzés, én is nehezen nyelek két hete és néha szárazan köhögök is (lehet, hogy ez az én tünetem), de az tudvalévő, hogy pl. nálunk is a megrendezett meccsek és a bulikák hozták be a fertőzést főleg. Volt arról szó, hogy a válogatott sportolókat eltiltják az iskolalátogatástól, de ez diszkriminatív lett volna persze.

Egyébként pedig mindenki kezd picit megkattanni. Az én főnököm ezt úgy próbálja ellensúlyozni, hogy megkérte a testnevelő kollégákat, tartsanak férfi és női testnevelés foglalkozásokat délutánonként a (most figyelj!) tanári kar tagjainak. Lehetőleg kamerával. Mert hogy ép testben ép lélek, ugye. 

Mikor ezt meghallottam, majdnem ráköptem a délutáni kávémat a monitoromra. Szerencsére felszólalt B-né Tünde tanerő, aki közölte, hogy ő egy családanya, neki ebédet kell főznie, nem ér rá ilyesmikre. (Csak a korrektség kedvéért B-né Tündének már a legkisebb gyereke is érettségiző, a nagyobbik kirepült, van egy férje, és amúgy szakvezető, szóval a tíz darab óráit is a hallgatói tartják; ja, hogy ez nem is tíz, mert a lockdown alatt a tesi, rajz, ének és stb. tanárok nem dolgoznak. Csak hogy tudjátok. Néha szellemi muníciót nyújtanak, hogy úgy mondjam. "Beszélgessetek a gyerekekkel az egészséges életmód fontosságáról" - ahogy az én főnököm mondja.)

Kár amúgy, mert többen terveztük, hogy becsatlakozunk, és megnézzük, hogy a főni hogy izzad a Rubint Réka aerobikon otthon, de erről most le kell mondanunk. B-né mindenesetre megígérte, hogy majd linkel youtobe videókat... (igen, szerintem sincs olyan lúzer, aki ne találna magának néhány edzésprogramot, ha éppen van olyan elszánt).

Szóval ez az újabb kari legalább kariig fog tartani? (#muhaha)

Ti mit terveztek?

Én kigyúrom magam, és elolvasok mindent a téboly evolúciójáról és lélektanáról.

PS. Zs. néni e hét pénteken hazamehet, már háromszor telefonáltam vele. A stroke miatt nehezen beszél picit, de tök jól van, egy igazi hős. 

Ezen kívül koronavírusos apám egész családja és a szomszédom, Zoli, akinek kétnaponta vásárolunk. Az egészséges és vitamindús étkezés jegyében mindig szörpöt kér, banánt, és szalonnát. De hát nem kell nekünk mindig mindent és mindenkit érteni, szóval szépen megvesszük.    

Ma reggel

Ma reggel is ötkor felébredtem, mint mostanában szinte mindig. Először 2 óra 14-kor, majd háromkor, és végül ötkor.

Vasárnap van.

Nagyon sok a feladat. 

Hiába mondja mindenki, hogy normális, ha az ember kicsit elhagyja magát (pandémia, krízis, stb.), én azért sokáig próbáltam nem ezt tenni. Igazából még most is próbálom. 

A világot és az életet valakik igyekeznek visszatolni a normális kerékvágásba; nyitva az iskola, dolgozunk, mennek a vizsgák, döcögve, de megy a gazdáság is, forog a kerék. Mindenki igyekszik kitartani. De közben egyre több a beteg, egyre közelebb megy ez a járvány mindenkihez.

Nem, nincs halálfélelmem, igazából semmilyen félelmem nincs. 

Az fáraszt el mérhetetlenül, hogy úgy kell tenni, mintha minden normális lenne, minden a régi lenne. 

De a beteg egyre több, meg az is, aki lelkileg feladta, és nekünk kell helyt állni, akik nem vagyunk betegek és nem adtuk még fel lelkileg. 

Éjjel meg hajnalban felébredek tehát, és a rám váró feladatokon gondolkodom. Hogy nehogy elfelejtsek valamit, nehogy kimaradjon bármi. Ahelyett gondolok erre, hogy a beteg hozzátartozóimra, barátaimra szánnám a már úgyis ébren töltött időt.

Ma vasárnap van, felébredtem ötkor, és kimentem a konyhába, hogy dolgozzak kicsit. A konyhában hűvös volt és csönd. Ezért miután kicsit beszélgettem a szintén gondterhelt és hajnalban kelő barátaimmal, egy órányi munka elteltével úgy döntöttem, hogy visszamegyek az ágyba.

Az ágyban is csönd volt, hűvös volt az ágynemű. Azt hiszem, másfél órát feküldtem mozdulatlanul és összekuporodva a takaró alatt, miközben éreztem, hogy a combjaimban zsibong a feszültség. Hogy miért pont ott, nem tudom. Aztán az egész testem elzsibbadt.

Elaludnom nem sikerült, de arra gondoltam, de jó lenne, ha egy hétig ki sem kellene mozdulnom a takaró alól. De jó lenne, ha ezt én is megtehetném. 

Nem kívül van

Nem vagyok megkeresztelve, nem is vagyok hívő.

A nagymamám (aki már meghalt) viszont katolikus volt. Minden vasárnap misére járt, akárhol is volt a világban. Tartotta a katolikus hagyományokat, minden este imádkozott. Neki fontos lett volna például, ha minket megkeresztelnek, de akkor, a 70-es évek végén és a 80-as években ez nem volt divat.

Amikor megint nagy divat lett, az nem tetszett neki, azt mondta, ez olyan "csinált" dolog. 

A politika és a hit összekeveredését nagyon megvetette, a miniszterelnök mindenféle egyházakhoz való dörgölőzését egyenesen utálta. Ez volt ő; katolikus volt, de mélyen és vehemensen utált dolgokat. És embereket is.

Sokat imádkozott értünk, de tudta (persze), hogy mi nem imádkozunk. Azt is tudni vélte, hogy a nagypapa (aki amúgy nem járt templomba és pártember is volt annak idején) viszont olykor imádkozik.

Akárhol betértünk egy templomba turistaként, akkor is imádkozott. Belépőjegyet sosem fizetett, azt mondta, neki olyat nem kell. Volt benne egy ilyen nagyasszonyos büszkeség is, na.

Bennem nincs ilyen. Úgyhogy múltkor a jáki templomnál (ami egyébként zárva volt) vettem egy fagyöngy karkötőt, van rajta egy kis kék kereszt. Állítólag apácák fonták. Mindig rajtam van.

A templomokat mindig is szerettem, ez amolyan kulturális érdeklődés, kiterjed mindenféle vallásra és felekezetre. A hit, a hitre való képesség úgy önmagában is lenyűgöz, hát még az, ahogy ehhez teret teremtenek, akár kicsit, akár nagyot. Nem a ceremoniális alkalmakra és a kirakatba tett "kötelező" áhitatra gondolok persze, hanem a csendes elmélyülésre. Az emberségre, a szerénységre és (bár nem szeretem ezt a szót) az alázatra.

Nem vagyok hívő, de szomorúnak tartom azt, hogy sokan, akik annak tartják magukat, csakis a bajban találják meg a hitüket. Aztán amikor megint elmúlik a baj, akkor elfelejtik, nem foglalkoznak vele többet. Ahhoz hasonló ez, mintha csak akkor élnénk tudatos életet és viselkednénk felelősen, amikor valami nagy csapás ér. Szerintem ez valahogy fordítva van; ha általában megpróbálunk tudatosan és felelősen élni, akkor lehet, hogy jobban meg tudunk kapaszkodni magunkban, amikor valami baj történik, amikor hibázunk vagy megbotlunk. 

Bár lehet és kell is másokra támaszkodni (ez a bizalom, vagy mi), mégis tulajdonképpen ez az egyetlen kapaszkodónk, önmagunk.  

Én nem tudom, ennek mi köze a hithez vagy a hitetlenséghez, csak azt érzem, hogy ha összeomlani látszanak a dolgok, akkor az a valami, amit szorítok, az nem kívül van. Én nem mondom, hogy ettől egy csapásra megoldódik minden, de néha mégis mintha jobb lenne.

Kicsit mintha...

Kicsit mintha rám járna most a rúd.

Nem elég, hogy Zs. néni még mindig gépen, hogy az iskolánkba betört a pandémia, most még a macska is beteg, és kitúrtak az egyik szeretett munkámból.

Nem tudom, lehet, hogy az a 2000-re jósolt világvége most van. Vagy (ahogy a neten a minap olvastam), mivel sosem küldjük tovább a továbbküldős szerencseüzeneteket, végül ilyenek történnek velünk.

Zs. néniről nincs mit írnom; a szakértők szerint 10 napnál hamarabb nem is érdemes érdeklődni a lélegeztetőgépen lévők állapotáról, mert akkor telik le az a kritikus időszak, amikor még bármi történhet. Anyám szerint a statisztikák azt mondják, a gépen lévők 80%-a meghal, én önvédelemből nem olvasok Covid-híreket egy ideje (inkább a macskabetegségekről olvasok, de erről majd mindjárt). Én megélem őket, haha. Vagyis hát nem csak én, hanem mi, azaz mindenki, akinek jelenleg bármilyen intézményhez köze van.

Zs. néni egyébként szerencsés, mert még az őrület kezdetén kapta el ez a szemét, azóta sokkal rosszabb a helyzet. Iskolaigazgatók dilemmáznak, mit tegyenek, ha a fertőzés belép az iskolába. Olvashattuk, hogy vannak, akik normakövetők, és várnak (nyilván majd őket marasztalják el, ha kitör a tragédia), mások hatékonyan, ám a szabályok ellenére intézkednek. Mint a mi igazgatónk. Ez azért jó érzés. Mármint, hogy ilyen talpraesett igazgatónk (igazgatónőnk!) van. Ma mesélte, hogy amikor megjött az operatívok utasítása és engedélye, közölte velük, hogy ő már öt napra elrendelte a karantént és az online oktatást, de köszi, hogy szóltak. 

Arról is hallani, hogy a kontaktkutatás sem megy zökkenőmentesen, sőt, egyre kevésbé nyomoznak, bemondásra történik minden. Az illetékesek örülnek, kevesebb a papírmunka. Csak hát így (ld. a nagynénis esetemet) egész lagzik maradnak teszteletlenül. A páciensek hazudnak, a hatóságok pedig szemet húnynak. Nem is kéne ezen meglepődni. Csak a szokásos.

No, a Diócica viszont három napja nehezen mozog, és láthatóan fájdalmai vannak csípő tájékon. Elvittem dokihoz, de mivel utálja őket, ezért nem volt hajlandó meg sem nyikkanni, amikor végignyomkodták a kis úri testét. A szegycsontnál kissé összerándult, ezért most várunk. Kapott fájdalomcsillapítót; én meg itthon hallgathatom a nyöszörgését és a morgását. Nem ugrik, nem szalad, nem beszél velem. Most csirkemellel etetem, hátha megenyhül nekem, és még nem patkol el. Amúgy 14 éves, és egészen tegnapelőttig semmi jele nem volt, hogy lerobbant volna - a hiányzó fogait leszámítva. A dokinő azt mondta, hogy rosszul eshetett, ami elképzelhető, hiszen olyan helyekre ugrál, ahova már nem kéne, és a kedvenc doboztetejét egy varrógép és egy porszívó választja el az ugróponttól. Ezt a távolságot tán már nem kéne próbálgatni. Most tehát nyöszörög, totyorog, és szívszaggatóan panaszkodik. Ami biztató, hogy a csirkemellett azért nem utasítja vissza. 

Aztán még az volt, hogy tegnap felhívtak a nyelvvizsgaközpontból, hogy a megszorítások miatt a következő két alkalommal csak számlaképes vizsgáztatók mehetnek dolgozni. Erre nem nagyon kaptam szikrát; biztos hülye vagyok, de fogalmam sincs, mi a különbség a kifizetendő összegek tekintetében a számla és a megbízási szerződés között. Egyébként számlaképes vagyok, csak egy pár évvel ezelőtti rendelet miatt egyetemi alkalmazott nem számlázhat ki munkát az egyetemnek. Sakk-matt. 

Estére annyira felbasztam az agyam, hogy írtam egy levelet (jobb híján a vizsgaközpontba), hogy az már mégis csak faramuci, hogy pont engem penderítenek ki, amikor a vizsgázók nagy részét a gyakorló iskolák adják, hivatalból és hűségből ezt a vizsgát reklámozzuk, van nálunk próbavizsga, együttműködés, kutyafüle. Milyen már az, hogy én, mint tapasztalt vizsgáztató, azért szorulok ki, mert történetesen az egyetem gyakorlójában dolgozom - a többiek meg mehetnek, no matter hány éve csinálják ezt az egészet. Logika nincs, magyarázat nincs, nyilván minek várok el bárminemű következetességet egy mesteri improvizációval irányított országban.

Ezekhez képest az, hogy a tanárhallgatóm három behízelgős nap után felszívódott, nem ír, nem hív, és leszarja, meg se kottyan. Én biztos nem fogok egy felnőtt embert kergetni. Annyit ezért nem fizetnek. 

Aztán ott van az is, hogy most szépen magamon gyakorolhatom azokat a válságkezelő stratégiákat és módszereket, valamint stresszoldást, amiket másnak olyan (elő)szeretettel (és tényleg, segítő szándékkal) ajánlgatok. Van ugyanis egy olyan reflexem, hogy amikor valami baj van, akkor vagyok a legösszeszedettebb. Érdeklődve figyelem magam. És azért bevásároltam citromfűből és macskagyökérből, mert nem minden az, aminek látszik, lásd a blog négyszáz éves mottóját.