Persze az ember mindig próbál racionalizálni, relativizálni, logikusan meggyőzni magát arról, hogy a jelen helyzet nem a legrosszabb, ami történhet (mert hogy nem is az). Hogy oké, szar a bezártság, de legalább nem vagyunk betegek, van fűtés, tele a hűtőszekrény, nem kell koszban élnünk, és különben is, mindjárt itt a karácsony, stb.
Tegnap, amikor a reggelem azzal indult, hogy megnéztem Novák Katalin videóját, megint rájöttem, hogy ez az "örüljünk (inkább) annak, ami van" tényleg mennyire irritáló gondolat. Pedig én igazán igyekszem. Hajnalban kelek, és kihasználva az időt, hogy nem kell buszoznom, híreket olvasok, podcastokat hallgatok, lyukasórában ebédet főzök. Munka közben, előtt és után ügyelek a tanítványaim lelki épségére, próbálom nem túltolni a digitális oktatást. Jó, tudom, lehetnék szórakoztatóbb, és a szabadidőmben megtanulhatnék még néhány száz applikációt használni, készíthetnék oktatóvideókat az óráimról, és minden órában posztolhatnék valami tanácsot az onlinemagyartanár csoportba.
Délután és estefelé online előadásokat hallgatok és színházi előadásokat nézek. Szívből örülök, hogy olyan rendezvényekre is eljutok így, amikre amúgy nem tudnék. Tegnap például az SZFE doktori műhelykonferenciáján voltam, igaz, csak az első két szekción, mert nem vagyok éjszakai műszakhoz szokva.
Ezen kívül nagyon szívesen nevetgélek és ironizálok bármin, jó barátom a szarkazmus, akár a gúny is, de most már egyszer többször érzem, hogy nem tudok röhögni. Nem tudom, az év vége, a decemberi köd vagy a giccses angyalkák és elárvult köztéri karácsonyfák miatt van-e, de Novák Katalinon például azonnal ezer lett a vérnyomásom, és ez azóta sem múlt el. Persze én vagyok a hülye, minek olvasok el minden szart (ma például ezt), aztán meg még én csodálkozom, hogy ki akar ugrani a szívem a mellkasomból, és nyúlok a youtobe-ra meditációs videók után. (Igen, igen, nem kell röhögni, megtörtént.) Csak hát tényleg, amikor egy kétdiplomás, szakvizsgázott jogász (akivel a nívós gimnáziumban, ahova jártunk egészen jóban voltam) oldalán látom, hogy a Tények(ponthu)-t hiteles forrásnak véve nem tud alapszinten sem szövegérteni, és hitelt ad egy kontextusból kiragadott fél mondatnak, akkor azért megrendül a világképem picit. Főleg, ha ezt odatesszük Novák Katalin mellé.
Vagy amellé, hogy az iskolaújság indításának ötlete az egyetem médiairodájában köt ki, mert egy pályára alkalmatlan (vagy munkaterhelést nem bíró) ex magyarszakos bizonyára médiahatóság médiairodailag jobban tudja majd ellenőrizni az ideológiailag veszélyes karácsonyi ünnepségekről szóló cikkeket és tininovellákat. Nem viccelek, az irodavezető asszony személyesen fog szakmai tanácsokat adni és minőségirányítani, valamint a kilencedikes diákokat bevezetni a médiajog rejtelmeibe.
Biztos úgy van ez, tényleg, hogy az intézmény jóhírét veszélyeztetnénk néhány beszámolóval az online oktatással kapcsolatos élményeinkről; úgyhogy én inkább kiszálltam, pedig elég erős nyomásnak vagyok kitéve. De komolyan kezd elegem lenni. Nem is csak a novákkatalinokból, hanem a közvetlen környezetemből is. Értem például, hogy miért akar egy osztályfőnök csütörtök este ötkor közös online kakaózást a gyerekekkel (ahol nekem is ott kellene lennem), de én ebben inkább azt látom, hogy a legjobb lenne addigra már kikapcsolni mindent, és egy könyvvel ücsörögni valami ernyős olvasólámpa alatt. Vagy főzőműsort nézni. Vagy a családdal beszélgetni.
Mint a poszt elején mondtam, csodás napokat élünk, csak hát picit összemosódott a munka- és a szabadidő, és hát mindkettőt a kütyükön műveljük.
Még szerencse, hogy a meditációs videókhoz nem kell a képet nézni, csak a monoton suttogást hallgatni (találtam egy nagyon kellemes hangú csakraszakértőt, tényleg), csak hát, ilyen az én formám, ez a nő is azt kéri itten tőlem, hogy koncentráljunk a pozitív dolgokra, lássuk meg a helyzet előnyeit.
Látok mindent, bármire megesküszöm, de karácsonyra hadd menjek már el valami hegyi kunyhóba az erdő közepére, amit aztán belep a hó.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése