Bikal

Úgy történt, hogy bevásároltuk a nyárra szükséges kötelező olvasmányokat fantasy-irodalmat, és mivel az Alexandra szoros koprodukcióban áll a bikali középkori élménybirtokkal, kaptunk félárú jegyeket, ezért halaszthatatlanná vált a látogatás - arról nem is beszélve, hogy a tantestület idei össznépi banzáját is oda tervezték. Igaz, ezt kevesen támogatták, lévén, hogy 45 km, elég drága, és viszonylag bonyolult a logisztika, de hát demokráciában a többség dönt, úgyhogy csütörtökön megyünk.
Én meg most előre megnéztem...

A komplexum de. 11-kor nyit, rájöttem, hogy azért, mert egyrészt akkortájt kezdődik a dramatizált program, másrészt ha nyitásra megy oda az ember, szinte biztos, hogy ott is ebédel... Mi kora délután érkeztünk, gondolom, a program egy része már lement. Azért találkoztunk egy baráttal/atyával, aki fel-alá csellengett a járókelők között, néhány apróddal és királylánnyal is... (mind színészek vagy önkéntesek lehetnek, egyiküket felismertem a diákszínjátszó fesztiválról). Délután fél négy körül volt a lovagi torna, ahol a "király bolondja" narrálta az egyébként végtelenül egyszerű eseménysort (hogyan lett Mátyás király bolondja és hogyan "celebrált" egyszer egy lovagi tornát), majd megnézhettünk egy idomított baglyot és néhány egyszerűbben tűnő lovas mutatványt. Mindeközben kisorsolták a nap közben levezetett játékok (labirintusjáték, mesehallgatás, gyógynövény-felismerés) díjait, illetve okleveleit.

A hely maga egyébként lehetne sokkal színesebb és energikusabb is, szabadtéren alig van program, teljesen hiányzik a reneszánsz forgatag. A házakban találhatóak különböző kézműves aktivitások ugyan, van kocsma, pékség, étterem és nemezelő. Túl sok viszont a halott tér, fogalmam sem volt a funkciótlan kovácsműhely, "madárszínpad" és nem tudom mik okáról... a falusi gazdaság-rész is elég unalmas, a disznóól és a csirkefarm meg a kecskék minden skanzenban ott vannak manapság.

A "főtér" egy nagy füves placc, ahol ad hoc jelleggel találhatóak különböző izgalmas dolgok (lovagi sátor, dárdavetés, íjazás, akadálypálya, stb.), csak most épp sehol nem volt senki. Nem értem, szombat délután miért nem lehet semmit csinálni egy reneszánsz élménybirtokon azon túl, hogy megnézi az ember a lovagi tornát. Biztosan gondoskodni kellene arról, hogy az se maradjon szórakozás nélkül, aki 11 óra után érkezik.

Szóval a gyanúm, hogy a birtokot a kastélyszállóhoz építették afféle látványosságként, kertként, csak éppen nem gondoskodtak arról, hogy az éppen csak odatévedők wellnessmentesen is jól érezzék magukat.
Fogalmam sincs, mit találjak ki, hogy csütörtökön ne kelljen végignézem még egyszer ugyanezt...

Fitten neszezni

Mindig sportoltam, mondjuk igazi, tiszta örömből kevesebbszer, mint lelkiismeretből, legalább is ifjúkoromban, amikor anyám -- kora kamaszkoromtól kezdve, amikor is épp ő a soros fitness- és reformkonyha-mániáját élte -- minden alkalmat megragadott, hogy megjegyzéseket tegyen az alkatomra (amit mellesleg tőle örököltem). Egy darabig dzsúdóztam (azt nagyon szerettem), aztán úsztam (azt még jobban), amikor meg rám jött a fogyhatnék, viszont kimozdulni nem volt kedvem, rákaptam a különféle tornákra és aerobikokra.

No, ez okozott némi fejtörést, mivel -- sznobizmus ide vagy oda -- Rubint Réka affektálását és nagymagyaranyaságát képtelen vagyok elviselni, és hiába minden toleranciaküszöb, egyre ostobábbnak tartom. Szóval tudom, hogy rémesen hangzik, de képtelen vagyok a krónikusan önirónia-hiányos nőcik testedző programjára ropni... úgyhogy ki sem próbáltam. Próbáltam viszont Béres Alexandrát, akit ugyan fényévekkel nagyobbra tartok Schobertnénél, de, valljuk be, már rongyosra használtam a sok-sok éve birtokolt videókazettát, és eléggé unom, az orgánumát és a gagyi zenéit is, úgyhogy amikor csinálom, általában nullára teszem a hangot.
(Múltkor pedig véletlenül a házhoz állt valami Pilates-program, amitől viszont azért kapok idegbajt, mert én már régen befejeztem a mozdulatot hatszor, a nő meg még mindig csak a kiegyenesedésnél tart, szóval nem az én tempóm, akárcsak a jóga meg a tai-chi, mindkettőt próbáltam és akartam pedig... akárcsak a fegyencedzést, amivel viszont -- mivel könyvből kell csinálni -- az arctalansága és a személytelensége a problémám)

Namármost mivel gerinc- és lumbágó problémáim vannak, muszáj valami... úgyhogy hangosan felröhögtem, amikor (na jó, célirányos keresgetéssel) megtaláltam a nyolcvanas évek híres fitness slágerét, a történelmi jelentőségű Esztergályos Cili-féle tornalemezt! Ez volt az, amire anyukám is ugrált (meg persze én is, kamaszként), és meggyőződésem volt, hogy sehol sem lehet már megszerezni, az eredeti koncepció ui. bakelitre készült, nekem agyonmásolt kazettán volt meg, és direkt emiatt őriztem meg sokáig a szalagos magnómat.
Nem volt egyszerű megtalálni egyébként, mindenféle fórumokon és szájtokon jártam, mire végre valami kóbor helyen bukkantam rá, egy órányi keresgélés után teljesen véletlenül. Úgyhogy ezek után, amit én nem találok meg, az egyszerűen nincs.

Az egészben az a legviccesebb, hogy ahogy végigcsináltam, rájöttem, hogy máig minden mondatra és mozdulatra emlékszem, és a röhögéstől alig bírtam ugrálni, amikor azokat a mondatokat hallottam, hogy "Job-ban, job-ban, job-ban, még bíírjuk!", és hasonlókat.
A tornában benne van egyébként az összes máig klasszikus elem, el tudom képzelni, hogy Szandi is merített belőle. Amellett, hogy nagyon mókás nyolcvanas évekbeli zenére ugrálni (Boney M, Sister Sledge, Survivor), Cilikének ráadásul az átkötő szövegekkel sincs semmi problémája, teljesen hitelesen tudja mondani, hogy "Jóóóó, akkor most pihenjünk, remélem, nem fáradtak el nagyon". Úgyhogy nem minden vacak, ami régi, a digitalizált változaton vidáman recseg a bakelitlemez hangja, én meg röhögök, és így máris könnyebben túlteszem magam azon, hogy egyébként például mennyire snassz a fitnesszről posztolni...

(Ja, de egyébként most a négy napos vizsgáztatástól és ücsörgéstől pedig visszatérni látszik a tavaszi gyulladás, nem tanácsos erőlködni, viszont találtam egy remek retro gerinctornát is.)

Kitűnő

Iskolavég van, meg bizonyítványosztás, sokan hülye mód presztizskérdést csinálnak a kölykök jegyeiből, de én rájöttem valamire.

Sokkal könnyebb kitűnőnek lenni akkor, ha az embernek a reál tárgyakhoz van érzéke, mert a humán tárgyak tanárainak többsége olyan, hogy ha a delikvens jól megtanulja a tankönyvet, akkor ugye muszáj megadni az ötöst, hiába nincs egy eredeti, kreatív gondolat, hiába nulla az intuíció vagy a dolog iránti szenvedély. Aztán a jegyek matematikai átlaga számít úgyis.

De ha hibás az emberben a reál logika, ha nem látja és nem érti az összefüggéseket, akkor hiába tanulja meg a fizikát mondjuk, a tudását könnyedén semmissé lehet tenni egy praktikus-pragmatikus kérdéssel, amire nem jön olyan könnyen a válasz, mint pl. arra, hogy "mit tudsz mondani erről a versről?"...

És akkor jöhetnek az idióta szülök azzal, hogy büdös kölök, nem tanultál eleget...

Hist(o)rio-musical

Akik szerény személyem miatt -- vagy a tanáros izék miatt -- olvassák a blogot, azokat szeretném megnyugtatni, hogy már nem sok színházról fogok írni, csak erről meg még majd a Bandy-lányokról -- ami meg a tanítást illeti, még van bő egy évük kábé --...
De most mindenképp meg kell írnom, hogy láttam a Zsótér-féle Chicagót, és ahhoz képest, amilyen pozícióból délelőtt elkezdtem ezt a posztot (csak abbahagytam, mert a gyét be kellett vinnem a munkahelyemre, és inkább vele dzsengáztam, mint hogy blogoltam volna), már meghallgattam az előadásról szóló szakmai beszélgetést, és megtudtam azt is, hogy a Vidnyánszky (akit én sose láttam, csak tudom, hogy őt akarják az Alföldi helyére ültetni) délután kirohant a szakmai beszélgetésről (az, hogy ezekről mit gondolok, más téma és túl messzire vezetne).

Zsótért a kritikusai elég jól elkalapálták itt, de profi módon állta, és nagyon cool volt, amolyan zsótérosan. Itt a fesztiválon a kiszuperált Park moziban volt az előadás, az első része a szabadban (á lá kertmozi, a régi helyiek biztos tudják), a másik rész pedig bent. Elég prominens társaságban néztük végig, ott volt Kulka, Haumann Péter és neje, "Lelkes Emese", meg egy csomó másik színész, de nem ez a lényeg.


A Chicagót Zsótér egy csapat zenész-színész egyetemistával csinálta meg, akik egyszerűen szuperek, minden hangszeren játszanak, és eget repesztően tudnak énekelni (Szintetár-Bereczki is ott voltak, de nem remélem, hogy leesett nekik, ideje nyugdíjba vonulniuk - korengedmény eltörlése ide vagy oda). A rendezést három fő szimbólumrendszer határozta meg: 1. a kőkorszaki szakik, azaz Flintstone-ék 2. a magyar néptánc 3. a mjuzikel-giccs. Azaz értsük jól, színes szaki-jelmezben nyomták végig, a dalokra néptáncelemekkel ropták, miközben előadták az autentikus Broadway-musicalt, persze némileg háziasított hangszereléseben (bőgő, bass, billentyű, hegedű, klarinét, szordínós trombita, ritmusgitár, fuvola). És minden szerepet, és minden hangszert ők játszottak, felváltva, ugrálva. A dialógok is a helyükön voltak, na de lássuk a truvájokat.

Velmát és Roxie-t két tagbaszakadt, szőrös faszi játszotta (a diszkusszión jöttek itt a gender elmélettel meg tudom is én, Zsótér meg mondta simán, hogy ez a nő két bunkó faszi és kész), Billy Flynnt egy nagyon dögös csaj, aki a Flintstones-ben a tigris (mondjuk), Mama Mortont pedig egy basszus hangú hapsi szintén, aki kicsit hasonlított Klaus Maria Brandauerre. (Bocs, hogy nem mondom a színészek nevét, a HOPPArt honlapján meg lehet nézni őket.)

Lényeg a lényeg, zseniálisan működött a humor, ült a harsány rokokó is, csak mondjuk másfél óra után már kissé csömöre volt az embernek (kb. úgy, mint amikor túl sok tejszínhabot eszel a sütire). Tény, hogy a musicalek bizonyos fajtáinak is nagy barátja vagyok, a Chicago filmet sokszor láttam, és ez pedig egy nagy tarkón baszás nemcsak a műfajnak, de ennek a homogén Broadway-utánzásnak is, ami, valljuk be, szánalmas eredményeket tud hozni az Operettben meg a Madáchban is. (Oké, Londonban is mindig szinte ugyanolyan, de ott legalább tudnak táncolni meg énekelni.) Azt sem tagadhatjuk, hogy a dolog iróniája hordoz némi Moulin Rouge-hatást, de működik, és ez a lényeg.

Tényleg, arra lennék kíváncsi, hogy a Szinetár meg a Bereczki vágta-e, hogy ők most itt el lettek küldve a hóra...

small shirt solution

Nem tudom, miért gondolja ez a gyépés tehén -- aki egyébként, ahogy elnéztem ma, teljesen jó nő lehetne, ha nem lenne ez a szigorú, gőgös pillantása a szemüvege fölött meg a fellengzős szólamai -- hogy úgy tud effektív közösséget összekovácsolni, hogy minél nagyobb marhaságokat talál ki, de a fontos dolgokban pedig teljes az impotencia.

Mert hogy most például elrendelte a törzsidő betartását (8-tól 15 háig), holott már egyetlen gyerek sincs az intézményben, sőt, minden épkézláb embernek kb. egy órájába telik a rendrakás meg egy másik másfélbe az összes adminisztratív teendő, vagy ha nem is, hát lehetne tökre fakultatív, hogy ki mit mikor csinál meg, csak kész legyen, ugye... De nem.
Na most ennek következtében a hátralévő napokban mindenki literszám fogja inni a kávét (hacsak nem a dugi pálinkát), láncdohányzik majd unalmában, az iskolaudvar pedig tele lesz a sehova le nem rakható, amúgy korábban shiftben összeegyeztetett, de így most hirtelen felügyelet nélkül maradt kiskorúakkal (sajátokkal persze), úgyhogy akár szervezhetünk napközit is. De persze semmilyen munka nem fog hamarabb elkészülni, boldogabb meg pláne nem lesz senki, mert mi ez már megint, ha nem a dolgozókkal szembeni nagyfokú bizalmatlanság, vagy, ami még bosszantóbb, annak az egyébként unalomig mantrázott látszanak a fenntartása, hogy (hogyaszongya, fejhangon:) itt minőségi munka folyik!! És tényleg, lám, ügybuzgón a munkahelyünkön töltjük az időt.

Na de az smafu persze, hogy mondjuk az érettségi-bizottságoknak kifizessék a korábbi években eddig mindig biztosított menüt a szomszéd étteremben (elnökök included); ez persze "költségtakarékossági döntés" (gondolom), úgyhogy egy hétig reggel héttől este hatig melegszendvicsen fogunk élni (állítólag); csak mondjuk azt nem tudom, hogy ez az elnökökre nézvést mennyire elegáns kétöring szempontból... Mert én még csak-csak megeszem a Feri bá melegszendvicsét (hoppá, ezek szerint berendelte a büfést?), de eléggé kisinges megoldás ez akkor, ha vendégül látunk másokat is.
Na persze nem tudom, lehet, hogy ők kapnak menüt, de akkor ki fogja őket átkísérni, háá, lehet, hogy a vezetőség magának előirányozta az ebédet? A hivatalos indoklás fényében mindez mindenesetre logikusnak tűnik, hiszen azért nem mehetünk ebédelni, "nehogy megakadjon a bizottsági munka"... persze azt nem ártott volna átgondolni, hogy ne 42-45 főt osszanak be egy napra, de gáncegál....
Hát, pedig én takarékoskodó vagyok, például halálosan idegesít, ha valaki nem ússza le a kifizetett uszodabérletét, de égne a pofám, ha vezetőként nem etetném a dolgozó népemet. De! A tanári kirándulás költségei idén először persze nem jöttek ki a közös pénzből, rá kell fizetni mindenkinek, ui. aki nem jön (figyelem, zsarolás!), az az adott napot le kell, hogy dolgozza a nyáron.

Na? Maga alatt vágja a fát vagy maga alatt?

Brezsnyeva

A második a háromból egy mono-darab volt, Csákányi Eszterrel. Brezsnyev lányát játssza Peter Pavlav darabjában, a Dolcsaja vitában, aminek a magyar változatát Parti Nagy Lajos írta meg, de az volt a jó, hogy egyáltalán nem lehetett tudni, hogy végződik a szöveg és hol kezdődik az előadás...
Az egész reality show keretet kapott, vagyis egy öltönyös fickó meghívta a "Hol van már a tavalyi hó?" című retroműsorába Galina Brezsnyevát, akivel aztán mindenféléről beszélget, miközben az iszik, mint a gödény, flörtöl és háborog.

Nem az jött be, hogy a sztori mennyire eredeti vagy sem, vagy hogy a nyelvezet mennyire jól működik (egyébként szerintem nem is annyira volt tipikusan PNL-os), hanem hogy hiába feltételeztem, hogy ez az egész meg van írva, sosem tudtam, mi fog következni. Csákányi például annyit iszik, hogy egészen elképzelhetetlen volt, hogy szünet nélkül végig tudja nyomni, és volt is egy rész, ahol kisétált a showból, és beadtak valami videót - na most szerintem ez a szünet mindig ott van, ahol éppen rájön a szünetelhetnék. Például.
És az mondjuk teljesen zseniális volt, ahogyan "visszatekert" egyes részeket, és kérte, hogy játsszák el újra, mert ez nem jó, vagy ahogy osztotta és okította a műsorvezető fiút, mert hogy ez nem is csak a szerepről szólt, hanem a két színészről, és sosem láttam még ennyire szépen egymásba játszani egyetlen előadásban sem a fikció meg a félig fikció két síkját.

Mondjuk abban is van valami, persze, hogy a Csákányi már megint részeges tramplit játszik, amit nagyon jól tud, és mi ebben az új, na de van az a rész, amikor be akarja bizonyítani, hogy ő igenis művész, és előadja egy ember (egy nő) életét ötven másodpercben, miközben a színpad egyik végéből a másikba ér. Na, az igazán, de igazán szép.
A többi pedig inkább színészleckéztetés meg színvonalas röhögtetés, mindkettőnek nagyon élvezhető.

Felnőtt mese: egy darab valóság

Egy közgazdasági szakközépiskolában összejátszanak a biznisz és a pedagógia szempontjai. Sőt, a mai pénz- és profitorientált "marketinges" világban az előbbi gyakran felülírja az utóbbit. Mi is szép szorgalmasan gyűjtjük az új elsősöket, az igazgatónő felszólított mindenkit, hogy "hozzon még egy embert" a szakképzésekre is, mert különben alacsony marad a létszám, álláshelyek szűnhetnek meg, összevonhatnak bennünket. Ennek az érvelésnek persze az lett a vége, hogy tulajdonképpen a közgazdász-tanárok mentik meg a mi bőrünket is, hiszen a humán tudományok marketing szempontból teljesen értéktelenek.

Ezt a fajta értékítéletet egyébként régóta érzem, gyakorlatilag azóta, hogy betettem a lábam ebbe az iskolába. Azt ne firtassuk, rossz döntés volt-e, akkor nem volt az, állás kellett, és valószínűleg sehol máshol nem alkalmaztak volna irodalomtanárként abban az időszakban. Mégis, egyre többször eszembe jut, hogy jó lenne úgy dolgozni, hogy az ember megkapja a megfelelő elismerést annak a területnek az ismeretéért, amibe beleásta magát, és ami -- ezt kimondhatjuk -- nem mérhető anyagiakkal, nincs benne profit meg hatékonysági mutató.

Mindezt azért mondom el előzetesen, mert ma erőt vettem magamon, és meghallgattam a tizenegyedik évfolyamosok üzleti prezentációit, egy huzamban tizenkettőt. Ez nálunk kiemelt rendezvény minden évben, exkluzív és feddhetetlenül profi zsűrivel, afféle üzleti verseny, ahol a diákok a 10 héten át létrehozott fiktív cégükkel szállnak versenybe. Ennek a folyamatnak része a marketingstratégia, az üzletpolitika, logó és szlogen, reklám, a zsűritagokkal való kapcsolattartás, meghívó, stb. stb., majd egy negyed órás prezentáció, aminek egyik tétje a jövő évi szakmai vásáron (szintén kiemelt rendezvény) való részvétel, meg hát az erkölcsi elismerés.

Bár ódzkodok az ilyesmitől, most mégis végighallgattam, mert hozzám közel álló gyerekek prezentáltak, akik ugyan az utóbbi hetekben rendszeresen az őrületbe kergettek a "cégezéssel", de azért... szóval nekik fontos volt, na.
Ami az értelmezői pozíciómat illeti, a prezentációk anyagából kb. 50%-ot értettem, szakmailag teljesen inkompetens vagyok, egy szimpla customer, aki fogékony a kreativitásra meg talán a reklámra. De nem értek a SWOT analízishez (bár a harmadik után leesett), a BCG mátrixhoz, a mérleghez pláne és egyáltalán, örülök, mert remek könyvelőm van.
Szóval az értékelési szempontjaim az előadásmódra, a talpraesettségre, a meggyőző erőre, a "komolyságra" korlátozódtak, ami alapján felállítottam magamban egy sorrendet...

...majd persze teljesen mások kapták az elismerést.

Az egész nem is érdemelne szót, hiszen ilyesmi előfordul. Csakhogy a komoly üzletemberekből álló szakmai zsűri (iparkamarai akárki, vállalkozók baranya megyei szövetségének akárkije, két budapesti marketinges, mit tudom én...) értékelése után a verdikt meglehetősen nevetségesnek tűnt. Először is kiemelték, hogy a prezentációt meg kell tanulni, nem szabad felolvasni, és hogy milyen fontos a jó kiállás.... majd az első és második helyet odaadták két motyogós, dadogós, felolvasós társaságnak... Az egyik Hupikék törpikés logót használó cégtől megkérdezték, vajon utánanéztek-e a szerzői jogvédelem kérdésének, mire a válasz nemleges volt.... Ők lettek a másodikak. (Azt már egy hozzáértő súgta meg közben, hogy a prezentációjuk tele volt szakmai hibával is...)

Félreértés ne essék, nem a gyerekeket hibáztatom, hanem a felkészítőjüket. Azt, aki nem tette szóvá a szakmai hibát. Aki nem készítette fel őket a várható kérdésekre, és aki hagyta, hogy mindenféle idióta rikító színnel csinálják meg a reklámanyagot. (Megjegyzem, a "vesztes" csapatoknak volt videója, rádióhirdetése, kisfilmje, facebook marketingje, stb., a nyerteseknek szórólap, max. honlap... miután a zsűri a facebook-marketing fontosságát is ecsetelte, felettébb érthetetlen, hogy olyanokat hozott ki elsőnek és másodiknak, akiknél ez fel sem merült.) Azt a felkészítőt hibáztatom, aki mindezek után büszkén kijelenti, hogy úgy érzi, beérett több hónap munkája (természetesen az övé!), és megérdemelt az eredmény. A másik brancsot felkészítő kollégának pedig együtt érzően megveregeti a vállát, és azt mondja "tudom, tudom, neked mindig haza kellett sietni a kisgyerekhez... de ha valami gondod volt, miért nem kérdeztél...?"

Fogalmam sincs, mi van a háttérben. Azt tudom, hogy egy csomó gyerek alapos munkába vetett hite ingott most meg, és hogy barátok ugrottak egymásnak a vélt vagy valós igazságtalanság miatt. (A sors fintora ui., hogy egy olyan konkurens csapat nyert, akinek rengeteg segítséget nyújtott az, aki végül lemaradt...)

Azt sem tudom, mit mérlegelt pontosan a zsűri, hiszen magamat értelmesnek gondolva úgy véltem, fel tudom mérni a felkészültséget. És fel nem foghattam, hogy -- az egyébként teljesen slampos és felületes értékelés után -- miért adtak az általuk dicsért és javasolt szempontoknak teljesen ellentmondó produkcióknak a helyezést.

A vezetés persze elégedett. Az igazgató és a privilegizált szaktanár fürdőzik a sikerben. Mindketten afféle "munka hősei", akik nem restek akár este hétig is bent ülni a munkahelyen, félredobva családot (egyik részről) és... ööööö.... a magánéletet (másik részről). (Ehhez képest mondjuk elég különös, hogy valahogy egyetlen, a fenti személyek felelősségét képező feladat sem készül el soha időben, amit a kollektíva nyög.)

Nem tudok vigasztalót mondani az általános elkeseredésre, csak hogy ezek felnőtt játszmák, ne hagyják belerángatni magukat. És hogy ez ma egy darabka valóság volt, sajnos. Lassan kiveszik belőlem a diplomácia, és legszívesebben előreszegett szarvakkal mennék a sok-sok igazságtalanság és becstelenség ellen (tegnap hallgattam az Alföldi-sajtótájékoztatót (szöveges változata itt) még mindig a hatása alatt vagyok...), ami nagyban, és lám, kicsiben is folyik.
És hogy nem, nem a nemtörődömség a megoldás, hanem a kitartó, hűvös, elszánt "csakazértis" profizmus.