Akik szerény személyem miatt -- vagy a tanáros izék miatt -- olvassák
a blogot, azokat szeretném megnyugtatni, hogy már nem sok színházról
fogok írni, csak erről meg még majd a Bandy-lányokról -- ami meg a tanítást illeti, még van bő egy évük kábé --...
De most mindenképp meg kell írnom, hogy láttam a Zsótér-féle Chicagót,
és ahhoz képest, amilyen pozícióból délelőtt elkezdtem ezt a posztot
(csak abbahagytam, mert a gyét be kellett vinnem a munkahelyemre, és
inkább vele dzsengáztam, mint hogy blogoltam volna), már meghallgattam az előadásról szóló szakmai beszélgetést, és megtudtam azt is, hogy a Vidnyánszky (akit én sose láttam, csak tudom, hogy őt akarják az Alföldi helyére ültetni) délután kirohant a szakmai beszélgetésről (az, hogy ezekről mit gondolok, más téma és túl messzire vezetne).
Zsótért a kritikusai elég jól elkalapálták itt, de profi módon állta, és nagyon cool
volt, amolyan zsótérosan. Itt a fesztiválon a kiszuperált Park moziban
volt az előadás, az első része a szabadban (á lá kertmozi, a régi
helyiek biztos tudják), a másik rész pedig bent. Elég prominens
társaságban néztük végig, ott volt Kulka, Haumann Péter és neje, "Lelkes Emese", meg egy csomó másik színész, de nem ez a lényeg.
A Chicagót Zsótér egy csapat zenész-színész egyetemistával
csinálta meg, akik egyszerűen szuperek, minden hangszeren játszanak, és
eget repesztően tudnak énekelni (Szintetár-Bereczki is ott voltak, de
nem remélem, hogy leesett nekik, ideje nyugdíjba vonulniuk -
korengedmény eltörlése ide vagy oda). A rendezést három fő
szimbólumrendszer határozta meg: 1. a kőkorszaki szakik, azaz
Flintstone-ék 2. a magyar néptánc 3. a mjuzikel-giccs. Azaz értsük jól,
színes szaki-jelmezben nyomták végig, a dalokra néptáncelemekkel ropták,
miközben előadták az autentikus Broadway-musicalt, persze némileg
háziasított hangszereléseben (bőgő, bass, billentyű, hegedű, klarinét,
szordínós trombita, ritmusgitár, fuvola). És minden szerepet, és minden
hangszert ők játszottak, felváltva, ugrálva. A dialógok is a helyükön
voltak, na de lássuk a truvájokat.
Velmát és Roxie-t két tagbaszakadt, szőrös faszi játszotta (a
diszkusszión jöttek itt a gender elmélettel meg tudom is én, Zsótér meg
mondta simán, hogy ez a nő két bunkó faszi és kész), Billy Flynnt egy
nagyon dögös csaj, aki a Flintstones-ben a tigris (mondjuk), Mama
Mortont pedig egy basszus hangú hapsi szintén, aki kicsit hasonlított
Klaus Maria Brandauerre. (Bocs, hogy nem mondom a színészek nevét, a HOPPArt honlapján meg lehet nézni őket.)
Lényeg a lényeg, zseniálisan működött a humor, ült a harsány rokokó
is, csak mondjuk másfél óra után már kissé csömöre volt az embernek (kb.
úgy, mint amikor túl sok tejszínhabot eszel a sütire). Tény, hogy a
musicalek bizonyos fajtáinak is nagy barátja vagyok, a Chicago filmet
sokszor láttam, és ez pedig egy nagy tarkón baszás nemcsak a műfajnak,
de ennek a homogén Broadway-utánzásnak is, ami, valljuk be, szánalmas
eredményeket tud hozni az Operettben meg a Madáchban is. (Oké, Londonban
is mindig szinte ugyanolyan, de ott legalább tudnak táncolni meg
énekelni.) Azt sem tagadhatjuk, hogy a dolog iróniája hordoz némi Moulin Rouge-hatást, de működik, és ez a lényeg.
Tényleg, arra lennék kíváncsi, hogy a Szinetár meg a Bereczki vágta-e, hogy ők most itt el lettek küldve a hóra...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése