Gondolatok a könnytárban

Most már érteni vélem, mit akart Attila azzal, hogy "örökkön háborog a tenger, örökkön kicsik a dolgok". Háborgok én is. Nincs egy saját épkézláb gondolatom. Minden gondolatom másé. Minden gondolatom más. Szintetizál, kritizál, analizál, atomizál, lokalizál, néha vulgarizál. Mindezzel nem lenne semmi baj, ha a rám bízott, rám maradt gondolatok termékenyek, kreatívak lennének, de ha legalábbis lehetne belőlük tanulni, okulni, épülni valamit. Szokták mondani, élelmes ember szarból is tud várat építeni. Vagy átminősíti a szart. Nekem ez nem megy. A szar az szar.
Egyszer pedig már arról is írtam, hogy igazán, van abban valami perverzió, amikor az ember mást sem csinál, csak mások sekélyes gondolataiban turkál - mert ezt kívánja meg a munkája.

Mivel méregtelenítsek hát.

Elmentem vidékre tegnap. Rájöttem, hogy évek óta hihetetlenül hiányzik a víz közelsége. Előző életemben nyilván kacsa voltam. Esetleg sirály. Mindenképpen olyan állat, ami több oldalról, több nézőpontból is szemlélheti a vizet.

Sokan hülyének néznek emiatt, de ha tehetem, sokszor csak ülök és nézem a vizet. És hallgatom. És elcsendesülök. A mindennapok elektronikus zajai már kikezdték az agyamat, mint a múltkor a kocsiban az abroncsot az elkopott fék. Súrlódik, kínlódik, fémesen csikorog az agyam. Én magam is, ahogy próbálok átzummolni a napi konfliktusokon.

Szeretnék egyedül lenni és hallgatni magamat.

Orfűn találkoztam a Nagy Bandóval. Árult egy standnál. Állítólag ebből él, kijár a fesztiválokra meg a harkányi fürdőbe, árulja az ő és a lánya könyveit meg a dvd-it. A szívbetegségéből gyógyulva költözött a mecseki faluba. Valahogy emblematikusnak érzem, hogy ez az ember is a keleti régióból (Deszk, Szeged) sodródott ide.

A Nagy Bandó egyébként nem tűnt városi embernek, elég szakadt is volt. Viszont rengetegen álltak a standnál, ő pedig szakadatlanul beszélt. Elgondolkodtam, milyen élete lehet egy ilyen fővárosból szabadult hajdani közéletinek, aki - mondjuk úgy - életmódot váltott. Hajlamos vagyok azt gondolni: jó. Ücsörög a tóparton, írogat, eljár a kultúrházba csevegni, ha emberek közé vágyik. Faszobrászkodik, fotózik, télen fát vág, énekel... mindezt - gondolom én romantikusan, minden irigységemmel - távol mindenféle idegesítő álintellektualitástól.
Én tényleg, csak túl szeretném élni ezt a pár évet.

Az erdőben tegnap szedtünk egy csomó medvehagymát is. Állítólag - úgy látszott rajtam - hónapok óta a medvehagyma az első dolog, ami igazán lekötött. Szedtem, vágtam, raktároztam, fagyasztottam, elkészítettem, tele volt vele a lakás. Hagymaillat egész álló nap...

Érdekes ellentmondás: a szociális beágyazottságom mintha meghaladná a toleranciaszintemet. És közben meg mégsem. Ki érti ezt. Hát én.

Időtolvaj

Magam is meglepődtem, hogy képes vagyok a tolvajlásra, mert még ha nem is súlyos dolgokról van szó, nem vagyok egy fifikás tolvajalkat. Ma időt loptam, ami kifejezetten jól esett, mivel a tavaszi szünet rövidsége egy cseppet sem tett boldoggá, és az az effektív három nap, amit halálközeli állapotban töltöttem, még a pihenésre sem volt elég, nemhogy rekreációra.

Rájöttem megint, hogy az olyan tevékenységek tudnak igazán hasznosak lenni, amik tartalmasak és kikapcsolódást nyújtanak egyúttal. Szerencsésnek mondhatja magát az, akinek ilyen hobbija van. Még szerencsésebb az, akinek ilyen munkája. Én pedig sokkal tartozom magamnak.

Ma az első óra után (ami Kosztolányi pályaképével telt volna, de ehelyett inkább a szünidei élmények zajos felelevenítésével telt, és ami fontos, engem egyik téma sem érdekelt igazán) némi átszervezést követően átmentem az egyetemre, hogy meghallgassak egy habilitációs előadást (a jelöltet szakmai körökben KKÁ monogrammal ismerik). Erre egyrészt meghívást kaptam T-től, aki itt közel s távol az egyetlen ember, akivel az igazi szakmámról tudok beszélgetni. (Az igazi szakmám. Könyörgöm, úgy hangzik ez, mint egy bulvárkönyv. Az igazi Gofri. Akit senki sem ismer… haha.) Másrészt pedig érkezett Szegedről egypár kedvenc exkolléga, a vártnál kevesebb, a vártnál kevésbé kedvenc, de azért pont kielégítő létszámú.

Mielőtt az esemény elkezdődött, szinte teljesen véletlenül telefonvégre került néhány régi jóbarát. Megtudtam, hogy amikor nemsokára Londonba megyek, a közeli Readingben reneszánsz konferencia lesz, ahol felbukkanhatnak régebbi életem tartalmas szereplői és témái. Hát persze, hogy elmegyek. Megtudtam azt is, hogy a legjobb barátnőm (aki velem szinte egyidőben hagyta ott Suncityt) visszaköltözik Szegedre…

Amúgy pedig szeretek visszajárni az egyetemre (bármelyikre), mert valószínűleg az a típus maradok, aki örökre egyetemista… ezért aztán a kampusz puszta fizikális megtapasztalása is fizikai örömöt okoz. És pillanatok alatt fel tudnak idéződni régi, kedves dolgok, szagok, érzetek. Nem, nem sznobizmusból, csupán azért, mert az egyetemen vagy annak közelében töltött idestova kilenc év szellemileg az életem egyik legtermékenyebb időszaka volt.

KKÁ habilitációja az efféle procedúráknak megfelelően simán, zökkenőmentesen zajlott. Igazából mindig őszintén elcsodálkozom, mert a tudományos ranglétra magasabb szintjein sokat várok. Az előadás a „’Beidegződéseink’ lebontása (kizökkentése? lerombolása?) a színházban” fantázianevet viselte. Gyakorlatilag azokról a szinte automatikus nézői attitűdökről (már kritikai rendszerekben elvárásrendszerről) szólt, amit a szerzőkkel, darabokkal, műfajokkal, kulturális szimbólumokkal kapcsolatban táplálunk – illetve arról, hogy mindezt hogyan bontják le, rombolják le bennünk bizonyos színházi előadások, s hogy ennek az eredménye a felháborodás, az öröm, vagy az újdonság varázsa lehet. Kb. két percbe telt, amikor rájöttem, hogy semmi másról nincs szó, csak a száz meg százféleképpen értelmezhető alternativitásról, és annak különböző formáiról a játékmódban, a díszletben, a rendezésben vagy a dramaturgiában. Hát, hé.

Egyébként a képanyagot tekintve elég informatív fél óra volt, sok olyan előadásról láttam képeket, amiket eddig nem ismertem. És persze az is lehet, hogy a habilitációs rend egy ilyen viszonylag egyszerű, összegző munkát kíván meg. Vagy az ember már gyakorlatilag minden muníciót ellő a kisdoktoriban. Nem tudom…

Az ún. tantermi előadás (a habil. procedúra másik prezentációja) pedig a klasszikusdarabok historizáló, aktualizáló, illetve stilizáló rendezéseiről szólt – szintén egyfajta színháztörténeti zanza a rekonstruáló, modernizáló ill. avantgarde rendezői törekvésekről. Poel, Craig, Mejerhold, na meg Zsótér – KKÁ ismerős referenciái. Ó jesz, bólogatott a fejünk, de – félek kimondani – azt hiszem, igazán senki nem izgult fel.

Ami egyébként az előadót illeti, annak idején sokáig küzdöttem a szövegeivel, de a személyiségével is. De mára… a pasi határozottan klasszicizálódott. Lehet, hogy lassan unalomba fullad. Meglepő módon értettem minden szavát. Furcsa módon az elméletekben tobzódó, azokkal virtuóz módon trükköző retorika helyett ma inkább Színházi Kalauzt szerkeszt. És lehet, hogy én is elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne ijedjek meg minden tudós (vagy tudóskodó?) szemüvegtől. Meglepődtem azon is (nem tudtam), hogy a korábbi intézet, ahol dolgozott, kvázi teljes létszámban áttette székhelyét a Károli Gáspár Református Egyetemre. Igen, ilyen is van. Igen, ott is van színháztudomány tanszék. Igen, van, aki az ott dolgozók közül több munkahelyet tart fenn. Hát, mindig megtud az ember valamit.

A programnak fél egykor lett vége. Hirtelen meg is rémültem, hogy mit kezdek a hirtelen rám szakadt szabadidővel és a napsütéses délutánnal. Egy óra szabadidő. Egyedüli idő. Azt hiszem, kb. három éve nem voltam egyedül… pár percnél tovább.

Hazamentem, és elbeszélgettem a Diócicával. Állati egy óra volt.

Néha elhiszem, hogy hiányzom. Valaki lebaszott, hogy eltűntem. Én is mindig lebaszom magam, mert tényleg, igazán eltűntem, megfosztom a világot magamtól. Aztán péntekre a Fringe fesztiválra kaptam meghívást egy bohócrevüre. Jövő héten egy könyvbemutatóra, a hó végén pedig egy egész hét Krétakörre. Bár szörnyen nehéz, de majd valahogy megint lopok egy kis időt. Miközben itt ülök az ANK előtti téren várva a kósza neten napon, még el is hiszem, hogy sikerülhet. Legkésőbb holnap reggelig.

Az már egészen biztos...

... hogy legalább két olyan könyvet el fogok vinni, amit ebben az évben az istennek sem tudok elolvasni, bármennyire is szeretnék. Az egyik Ungváritól a Labirintusok, a másik pedig a Rousseau Vallomások, de erősen gondolkodom Leni Riefenstahl életrajzán és A Mester és Margarétán is.

Kaptam pöttöm elemes olvasólámpát a nyuszitól, úgyhogy akármilyen lyukban kötök is ki majd, senki és semmi nem fog tudni megállítani.

Az igazgatónő engedélyezte a három hét szabadságomat szeptemberben, na, ettől kezdve aztán nem tudok megálljt parancsolni a kérdéseknek, mert mindenki erősen irigykedik aggódik, hogy hogyan fogja majd pótolni pótolhatatlan hiányomat. Gondolom, azt is hiába fogom majd mondani, hogy senkitől nem várok el semmiféle pótlást, a tanévet úgy is tudom majd teljesíteni, hogy kimarad az első 2-3 hét.

Le van szarva.
A gyereknek végre megvettem az Orbán János Dénest, oldalanként olvassuk, ez élete első könyve, most azzal rohangál és sokat röhög közben.

Jónás könyve

Miközben itthon pihegek végre, azon gondolkodom, mitől is romlott el ennyire a világ körülöttünk. Április már végül is az év dereka majdnem, az új kezdet már a távoli múlt, a vég pedig a távoli jövő. Az ember az év derekát tapossa - már majdnem. Az ember fárad, nehezednek a hátán a súlyok.

Tegnap elalvás előtt gondolatban a le(fel?)mondási beszédemet fogalmaztam. Napok óta nem tudok csak úgy egyszerűen elaludni. Kényszerítenem kell magam, hogy másra gondoljak, ne az aktuális teendőkre. Az új módszerem, hogy a levegővételemre koncentrálok. Be-ki-be-ki, számold, nyugi, alvás.
Úgy képzeltem, hogy kiállok a munkatársaim elé, és finoman, diplomatikusan (mert úgy jobban sért) elküldöm a picsába mindazokat, akiknek baja van velem. Aztán elaludtam.

A belső konfliktusaim egyébként végül is jelezhetik azt is, hogy 100%-osan integrálódtam egy közösségbe. Mint valaki, akinek vannak utálói és kedvelői. Hívei és ellenzői. Elvbarátai és elvellenségei. Akik persze gyakran összekeverik a munkát és az emberi viszonyokat, a munkavállalót és a magánembert, a publikus és a privát szférát.

Nem titok, pár hete írtam egy posztot egy másik blogba a nemzeti ünnep kapcsán az aggályaimról és a kétségeimről. A poszt kikerült egy közösségi oldal üzenőfalára, onnan pedig az iskolai pletykaanyuknál kötött ki. Azóta is beszédtéma ez, sőt, már az érintett műsorszervezővel is le kellett ülnöm tisztázni, hogy hol húzódik a tárgyilagos, de markáns vélemény és a személyeskedés közötti határvonal. Az ominózus írást is megkapta tőlem, bár valószínűleg sosem fogom megtudni, ki mit értett ebből az egészből - a mundér becsületének vélelmezett veszélyeztetésén kívül.

A közösséggel való konfliktusaim elgondolkodtatóak, de nem azért, mert bánt az a sok "galiba", amit okoztam. Ha bánt valami, az a közeg fogadóképtelensége és a kisiklott, elbaszott értékrendek.
Olyan emberek közt töltöm a napjaimat, akik, még ha anyagilag nem is, de gondolkodásmódjukban szeretik magukat valami idealizált művelt-polgári középosztályhoz sorolni. Ez az a réteg, akik tudják, mi a jómodor és az udvariasság, hogy mik a viselkedési normák, hogyan kell felelősségvállalás és vélemény-nyilvánítás nélkül, óvatosan nyilatkozni. Úgy, hogy ne bántsunk meg lehetőleg senkit. Alapfokú pszichológia viszont, hogy a visszafojtott indulatok és a boldogtalanság keveréke termeli ki azt a sunyi magatartásformát, amit leginkább a másik háta mögött való sutyorgás, a tényszerű információk elferdítése vagy elhallgatása és az objektívnek beállított, de alapvetően rosszindulatú mítoszgyártás jellemez.

Egy hete a Jónás könyvét tanítom. Lassan haldoklom és beledöglök a babitsi problémafelvetés megértésébe. Újabb és újabb rétegeket ismerek fel, és szíven ütnek nagyon.
Nem túlzok, amikor azt mondom, harmincöt fiatalból hármat érdekel az a kérdéskör, hogy a döntéseinket és a cselekvést vajon külső kényszerítő körülmények vagy valamiféle belső értékrend/mérce kell-e hogy meghatározza. Hogy a kilátástalan helyzetekben értelmetlennek látszó cselekvések, mint például a beszéd, értelmet nyernek-e önmaguktól -- hogy a beszéd és a cselekvés szándékának értelme vajon magában a tettben van-e, vagy valamifajta idealisztikus külső célban.

Nem csodálkozom az érdeklődők arányán, hiszen ez a problematika a felnőttek körében is hasonlóan érdektelen. Hiszen a pragmatikus célmeghatározásban, a minimális erőfeszítés - maximális eredmény elképzelésrendszerében a próféta szavait elnyeli a tenger morajlása.
Ha én lennék Babits, ebbe valószínűleg beleőrülnék. Ő gégerákos lett, de így sem tudok elhallgattatódni, nekem pedig vigyáznom kell, mert a gondolkodás bizonyos típusai, még ha nem is csapnak át kifejezett öntépésbe, fizikai tüneteket produkálnak. Szeretek, szeretnek, nem mennék még máshova.

Szükségem van arra a cetre.
Úgyhogy most elmegyek színházba, és megnézem a Vihart, ami -- véletlen? -- szintén a pozíciófeladás, a tudás és a belenyugvás összefüggéseiről (is) szól. Utána pedig megírom, hogy beszéljek, beszéljek, szakadatlanul koptassam a pofám.

Reggeli

- Mikor jössz haza?
- Későn. Este hétkor.
- Miért?
- Ma van nálunk az igazgatóválasztás. Megszavazzuk, ki lesz az igazgató.
- És ha te?? Lehet, hogy te leszel?
- Én nem lehetek. Nem adtam be a pályázatot.
- Még szerencse!! Ne is legyél. Az igazgatók nagyon sokáig dolgoznak, estig. Ők zárják be az egész iskolát.

Hazugsággyár

Figyelem! A következő bejegyzés munkával kapcsolatos, nyomokban cinizmust, iróniát, sőt, szarkazmust és kritikát is tartalmaz, ezért a szerző szándéka ellenére sértheti egyesek jóérzését, illúzióihoz és idealisztikus világképéhez való jogát.


Igazgatóválasztás van minálunk.

Ez legeslegelsősorban egy csomó adminisztratív teendőt jelent, például nekem, mert most átmenetileg (egy évre kisfőnök) lettem. Ez a pozíció megfosztott az édes félrevonulás lehetőségétől, és előtérbe tolt engem olyan helyzetekben, amikben nem kívántam volna előtérben lenni. Nem, nem azért nem kívántam volna, mert nincs véleményem vagy mert nem vagyok felelősségvállaló típus. Éppen ellenkezőleg!

Ez a döntés (amire akkoriban még nem volt lehetőségem nemet mondani, na nem mintha ez mentség lenne persze) sokakban az édes megnyugvás érzetét keltette, másokban az irigységét - ez utóbbiak szerintem nem tudják mit beszélnek (egyébként nem beszélnek), de mindegy.

Négy igazgatói pályázathoz kellett kérdéseket intézni egy határidőre, majd ugyanazokat a pályázatokat értékelni egy másikra, jövő héten egy harmadik határidőben mindezt kiértékeljük, aztán szavazás. Mindenki úgy tesz, mintha mindez számítana. Ha nem történik meg ugyanis az egyeztetés egyeztetésének az egyeztetése, akkor ugye sérül(het) a nyilvánosság és a demokratikus elvek.

Egy szó, mint száz, ezekben a mikroközösségekben nagyon szépen nyilvánvalóvá válnak a rendszer hibái ahogy az is, mennyire nem tudunk bánni a demokratikus jogainkkal még olyan egyszerű szinteken sem, mint a véleménynyilvánítás.
Az általam írandó beszámolóhoz például szükségem lett volna a csapatom véleményére. A csapatom tagjai azonban nem nyilvánítottak véleményt, vagy azért, mert képtelenek voltak értelmezni a(z amúgy elég könnyen érthető, és valljuk be, eléggé átlagos szinvonalúnak és semmitmondónak tartható) pályázati szövegeket, vagy mert - ahogy mondta is egyikük - ő majd a titkos (!) szavazatával. Azaz addig ne várjak semmit, hiába is a közösség nevében kellene értékelést írnom, írjak csak valami semmitmondót és átlagosat, nem számít.

Hát nem is számít, persze. Ahogy a vélemény szabadsága sem. Hallom, ahogy azt várja valaki, hogy bárcsak lenne már vége, mindegy is, milyen eredménnyel. Vagy hallom, ahogy bizonyos körök már elkezdték (persze fű alatti) kampányolni a saját pártfogoltjuk mellett. Klikkek alakultak, furkálás és alattomos aláásás kezdődött.

Minderre mondhatnám, hogy természetes. Talán az is.
Nem ez zavar, hanem a jelenségben rejlő alattomosság. A látszólagos véleménytelenség, ami hiúságon, érdekeken alapuló elképzeléseket takar, de ha felelősségvállalásra kerül sor, elnémulnak a szájak. Senki sem fordul arccal a feladat felé.
Így történik, hogy a kollektíva nevében megírt értékelés valójában az én tapasztalatlan véleményem. Az enyém, aki képzetlen vagyok oktatáspolitikában, iskolastruktúrában, vezetésben, sőt, viszonylag tapasztalatlan vagyok a közoktatásban, pláne, ami egy szakképző intézményt illet. Nem tagadom, nem szégyellem - nem is biztos, hogy ennél képzettebb leszek valaha. Nem szándékom, a feladataim és az ambícióim mások.

Elindult a hazugságlavina tehát, én is löktem egyet rajta. Nem biztos, hogy számít, talán már ezt a kört is lefutották. De igazán ez sem vigasztal. Legalább nicht vor dem Kind...

Repríz

itt ülök és írok egy posztot, mert semmi másnak nem látom értelmét, csak az írásnak

erre már egészen korán rájöttem, lehettem vagy 8 éves, és már akkor is mindig és mindenhova csak írtam

a tejesdobozra, az asztallapra, a falra, a matekfüzet hátuljába

nyomokat hagytam, mintha ez valakinek fontos lenne

és már tudom, fontos is volt, nekem volt fontos, másnak nem

nekem volt öröm, másnak meg mindegy volt


most is itt ülök, írok, mert azt gondolom, fontos nekem

és tudom, hogy másnak meg nem fontos

elfelejtettem írni - de az is lehet, hogy sosem tudtam

vagy tudtam, talán mégis tudtam írni,

csak megijedtem egyszer és álmomban elhatároztam, hogy nem írok többet.

már nem emlékszem.


A legtöbb időmet ostobákkal töltöm, feleslegesen egyébként, akik nem buták, csak ostobák, mert nem tudják, ki vagyok, vagy azt, hogy mi a fontos, vagy hogy mit kéne tenni magukkal, másokkal, a világgal körülöttük, és én, a megmondó-kisiparos, próbálom nekik megmondani, elmondani, velük közölni, kommunikálni, átitatni vele a szürkeállományukat, de nem tudom, mert üveges szemmel néznek rám, és nem is látnak, nem csak engem nem látnak, de semmit és senkit sem. Kövérek, vagy soványak, de izzadtak, és folyton csak ülnek, néznek a semmibe, támasztják a fejüket, és még a legyet is lusták elhessegetni az orruk hegyéről.

Én pedig arra gondolok, istenem, miért nem vagyok legalább kettőből, és az egyik énemben lehetne egy kifogyhatatlan elem meg rajta acéling, a képén meg átlátszó teflon, égés-, hő-, por-, és vízálló, és cédéről nyomná a türelmes lényeget, magyarázatokkal fűszerezve, és még az utolsó zárójeles rész is mindig értelmes, összefüggő és okos, ámde könnyen érthető lenne. Ez az énem megbírkózna az intellektuális gőggel, az odamondogatással, türelmesen és bölcsen tűrne mindent és mindenkit, aki nála jobb, szebb, kipihentebb, aktuálisan boldogabb vagy annak akar látszani. Csípőből riposztolna kínos kérdésekre és szólna hozzá kellemetlen vagy titkos témákhoz, mindig tudná, hogy mi a helyes, megfelelő és igazságos döntés vagy reakció.

És akkor a másik énem lehetne szabadabb, lazább, lelkesebb, jobban aludna, kevesebbet lenne mérges, ingerült, türelmetlen, vagy nagyon elkeseredett, többet udvarolna, többet simogatna, többet csókolna, és élhetne úgy és annak, ami magasabb hőfokon égeti, boldogságosabban élteti, és végre soha senki nem kérdezné többet tőle, hogy "mondd, mit vársz te az élettől?!", mert a mércéje a jóérzés lenne.

És megírhatná végre a történetet, ami a legszebb, legemberibb és legkülönlegesebb, ami valaha élő emberrel megesett ezen a bolygón.
(Íródott: 2008. április)
---
Régen még akkor is tudtam mit mondani, amikor nem.