Jónás könyve

Miközben itthon pihegek végre, azon gondolkodom, mitől is romlott el ennyire a világ körülöttünk. Április már végül is az év dereka majdnem, az új kezdet már a távoli múlt, a vég pedig a távoli jövő. Az ember az év derekát tapossa - már majdnem. Az ember fárad, nehezednek a hátán a súlyok.

Tegnap elalvás előtt gondolatban a le(fel?)mondási beszédemet fogalmaztam. Napok óta nem tudok csak úgy egyszerűen elaludni. Kényszerítenem kell magam, hogy másra gondoljak, ne az aktuális teendőkre. Az új módszerem, hogy a levegővételemre koncentrálok. Be-ki-be-ki, számold, nyugi, alvás.
Úgy képzeltem, hogy kiállok a munkatársaim elé, és finoman, diplomatikusan (mert úgy jobban sért) elküldöm a picsába mindazokat, akiknek baja van velem. Aztán elaludtam.

A belső konfliktusaim egyébként végül is jelezhetik azt is, hogy 100%-osan integrálódtam egy közösségbe. Mint valaki, akinek vannak utálói és kedvelői. Hívei és ellenzői. Elvbarátai és elvellenségei. Akik persze gyakran összekeverik a munkát és az emberi viszonyokat, a munkavállalót és a magánembert, a publikus és a privát szférát.

Nem titok, pár hete írtam egy posztot egy másik blogba a nemzeti ünnep kapcsán az aggályaimról és a kétségeimről. A poszt kikerült egy közösségi oldal üzenőfalára, onnan pedig az iskolai pletykaanyuknál kötött ki. Azóta is beszédtéma ez, sőt, már az érintett műsorszervezővel is le kellett ülnöm tisztázni, hogy hol húzódik a tárgyilagos, de markáns vélemény és a személyeskedés közötti határvonal. Az ominózus írást is megkapta tőlem, bár valószínűleg sosem fogom megtudni, ki mit értett ebből az egészből - a mundér becsületének vélelmezett veszélyeztetésén kívül.

A közösséggel való konfliktusaim elgondolkodtatóak, de nem azért, mert bánt az a sok "galiba", amit okoztam. Ha bánt valami, az a közeg fogadóképtelensége és a kisiklott, elbaszott értékrendek.
Olyan emberek közt töltöm a napjaimat, akik, még ha anyagilag nem is, de gondolkodásmódjukban szeretik magukat valami idealizált művelt-polgári középosztályhoz sorolni. Ez az a réteg, akik tudják, mi a jómodor és az udvariasság, hogy mik a viselkedési normák, hogyan kell felelősségvállalás és vélemény-nyilvánítás nélkül, óvatosan nyilatkozni. Úgy, hogy ne bántsunk meg lehetőleg senkit. Alapfokú pszichológia viszont, hogy a visszafojtott indulatok és a boldogtalanság keveréke termeli ki azt a sunyi magatartásformát, amit leginkább a másik háta mögött való sutyorgás, a tényszerű információk elferdítése vagy elhallgatása és az objektívnek beállított, de alapvetően rosszindulatú mítoszgyártás jellemez.

Egy hete a Jónás könyvét tanítom. Lassan haldoklom és beledöglök a babitsi problémafelvetés megértésébe. Újabb és újabb rétegeket ismerek fel, és szíven ütnek nagyon.
Nem túlzok, amikor azt mondom, harmincöt fiatalból hármat érdekel az a kérdéskör, hogy a döntéseinket és a cselekvést vajon külső kényszerítő körülmények vagy valamiféle belső értékrend/mérce kell-e hogy meghatározza. Hogy a kilátástalan helyzetekben értelmetlennek látszó cselekvések, mint például a beszéd, értelmet nyernek-e önmaguktól -- hogy a beszéd és a cselekvés szándékának értelme vajon magában a tettben van-e, vagy valamifajta idealisztikus külső célban.

Nem csodálkozom az érdeklődők arányán, hiszen ez a problematika a felnőttek körében is hasonlóan érdektelen. Hiszen a pragmatikus célmeghatározásban, a minimális erőfeszítés - maximális eredmény elképzelésrendszerében a próféta szavait elnyeli a tenger morajlása.
Ha én lennék Babits, ebbe valószínűleg beleőrülnék. Ő gégerákos lett, de így sem tudok elhallgattatódni, nekem pedig vigyáznom kell, mert a gondolkodás bizonyos típusai, még ha nem is csapnak át kifejezett öntépésbe, fizikai tüneteket produkálnak. Szeretek, szeretnek, nem mennék még máshova.

Szükségem van arra a cetre.
Úgyhogy most elmegyek színházba, és megnézem a Vihart, ami -- véletlen? -- szintén a pozíciófeladás, a tudás és a belenyugvás összefüggéseiről (is) szól. Utána pedig megírom, hogy beszéljek, beszéljek, szakadatlanul koptassam a pofám.