Az írás és én - 2

HARMADIK RÉSZ
 
Az elmélet és a gyakorlat viszonyáról olvasok a színházzal kapcsolatban. A könyv szerint a különböző elméletek arra szolgálnak, hogy igazolják a gyakorlat létjogosultságát, és egyúttal mindig valamiféle gyakorlatból fakadnak (ld. minden színházi gondolkodó -- mondja a könyv -- valamiféle látott színházi tapasztalat alapján ragad tollat/írógépet/klaviatúrát, hogy szavakba öntse az előadással kapcsolatos gondolatait). [Megjegyzés: tekintsünk el most attól, hogy az elmélet 'művelését' is tekinthetjük gyakorlatnak... a színházi kontextusban ez a kettő most elég világosan elkülöníthető.
 
Aztán a szerző felteszi azt a kérdést, hogy vajon mindez magával hozza-e azt, hogy a színházi gyakorlatokra is bármilyen módon hathatnak a különféle elméletek. Nyilván -- mondja --, hiszen manapság már szekundér szövegekből is íródhatnak színdarabok, ill. különféle elméleti megfontolások is válhatnak előadások tárgyává (ld. nagy kedvencemet, Tasnádi Nézőművészeti főiskoláját.)
 
Bennem azért ezzel az egésszel kapcsolatban vannak kételyek. Először is nem tudom, mit takar az elmélet kifejezés. A szerző ide sorolja az összes, színháztörténetben fellelhető elméleti megfogalmazású színházzal kapcsolatos írást -- legyen az deskriptív, preskriptív vagy mondjuk profétikus. Nem vagyok benne biztos, hogy Artaud víziói, Brecht koncepciója, Arisztotelész szabályrendszere (ami különben is töredékes) vagy Phillip Sidney költészettana egy kalap alá vehető. Mindegyik önmagában is éppen eléggé problémás. A Meldolesi-féle Brecht-kötetből kiderül például, hogy a mester, amikor rendezett, egyáltalán nem vette komolyan a saját elméletét, sokszor használt összefüggéstelenül és következetlenül szinonímákat az V-effektre, és jól elküldött mindenkit a fenébe, aki az elméleteit dörgölte az orra alá. Az ő esetében tehát a gyakorlat és az elmélet mutat némi ellentmondást.
 
De olyan 'elméletről' is tudunk, ami valószínűsíthetően külső nyomásra született, és a célja például konkrétan az volt, hogy elfogadtassa a színészetet, mint mesterséget és/vagy művészetet, hogy a tevékenységet a perifériáról valahogyan a fősodorba segítse.
 
Világos tehát, hogy nemcsak maga a színház és a benne résztvevők, de a tevékenységgel kapcsolatos szövegek (a megszövegezett színház) is különféle ideológiai meg politikai játszmák eredménye, sőt, színtere is. (És persze így van ez minden más társadalmi gyakorlattal is.) Ha ezt nem vesszük figyelembe, bedőlünk az első benyomásainknak. Elhisszük például, hogy bizonyos szövegek híven reprezentálják bizonyos korok színházait, és ezek a színházak egy az egyben képesek leképezni nekünk az akkori valóságot. Mindeközben elfelejtődnek vagy ki sem derülnek olyan tények, amik árnyalhatnák a (köz)vetített képet.
 
A színházszociológia szerint a színház lényege természetéből adódóan a folyamatos elbizonytalanítás és kérdésfeltevés, a jelentés elbizonytalanítása, a színházról szóló írások nagy része azonban éppenhogy bizonyos referenciákat igyekszik lefixálni. Így születnek aztán például a nem ismert játékmódokkal kapcsolatos módszertani spekulációk, rekonstruálási törekvések, halott színházak. 
 
Sok olyan színész van, aki a jelek szerint belesimul a rendszerbe, tökéletesen illik a korban róla (és a színházáról) kialakított képbe. De ha közelebbről megnézzük, azt találjuk, hogy vannak bizonyos démoni, oda nem illő, különc, különleges jellegzetességek, amik miatt mégiscsak azt gondolhatjuk, hogy deviáns, marginális, oda nem illő, rendszeridegen, különleges, vagyis más. A színész- és színháztörténetek részének tekinthető szövegek többsége kipurgálta ezeket a be nem illeszthető információdarabkákat, vagy megpróbálta beleilleszteni abba a homogén képbe, amit az adott kor színházáról/színészéről alkotott. Van, hogy adott jelenségek, színészek, darabok inkompatibilitásuk okán egyszerűen eltűntek a süllyesztőben.
 
Hát őket kellene megkeresni. 

Az írás és én

ELSŐ RÉSZ 
 
Nehéz kevésbé közhelyesen megfogalmazni, mit értek azon, hogy egy szövegnek karaktere van. Amikor nem az találódik ki először részletesen, hogy miről fog szólni, hogy kapcsolódnak egymásba az érvek, hogy színezi ki a gondolatot a képiség -- hanem születik arról egy elképzelés, hogy milyen is lesz az írás karaktere.
        Általában minden írás valamilyen ütősnek gondolt központi elem köré épül. Ez az origó. A legelső fázisban nagyjából csakis ez az, ami megvan; az a mágnes, ami aztán szépen lassan bevonzza a fogalmazásmódot, a stílust, a metaforákat és minden más részletet. Mindez akkor sikerül jól, amikor nem izgat az, hogy ki hogyan fogja szétcincálni a gondolatmenetet, ki hogyan fog lovagolni a szavakon, ki hogyan találja meg az argumentációban a betemetetlen hézagokat és az elvarratlan szálakat... mert ezek persze mindig vannak. Ahogy telik az idő, úgy fedezi fel az ember egyre inkább azt, hogy a szöveg hálója még mindig lyukas itt-ott, még mindig felfeslik az a szövet, még mindig akadnak közhelyek, pontatlanságok, lekerekítetlen sarkok, élek, ficamok.
        Javítok, de el kell ismerni, az is én vagyok, én voltam. Valaki, aki akkor én voltam, és aki akkor a lehető legtökéletesebbnek vagy talán legmegmunkáltabbnak gondolta el azt, amit a kezéből kiadott. Általában később sincs szégyellnivalóm, csak mindig úgy érzem, lehetne még több, lehetne bővebb, hosszabb, kifejtettebb -- és érdekes, nem is mindig az információtöbblet adja ezt az érzést/észrevételt, hanem talán a kor, az érettség. Az, hogy más összefüggéseket fedezek fel. Hogy rátalálok a csapdákra, a buktatókra, a hézagokra és legszívesebben begyömködném azokat.
 
MÁSODIK RÉSZ
 
Foucault szerint az őrültség történetével foglalkozva szükségszerűen figyelembe kell vennünk azokat a tényeket, hogy
1) az első közkórházak megépítéséig a bolondok (vagy a bolondnak tituláltak) a társadalom szerves részét képezték, koherensen együtt léteztek a nem-bolondokkal, ilyen módon nem is létezett valódi distinkció
2) a nem-definiálás okán a bolondok rendezetlen, össze-vissza, halandzsának minősülő beszédük révén minősültek annak, nem a kategorizálás miatt -- ezt a beszédet azonban nem vetették alá semmiféle vizsgálatnak, azaz a bolond-beszédnek nem volt metanarratívája
3) kb. a 18. századtól kezdve a bolond már elkülönített szubjektum, a beszéde (és az elméje) a vizsgálat tárgyát képezi; a tanulmányozás pedig olyan tartalmat és jelentést ad ennek a beszédnek, ami valószínűleg soha nem volt.
 
 
A bolondság abnormálissá kategorizálása szükségszerűen magával hozta azt, hogy az normális-normatív intézményes rendszerekhez képest a bolondok (valamint szavaik és cselekedeteik) elzárásra, hermetizálásra kerültek, történetüket elhallgatták, átírták vagy a normálishoz-normatívhoz képest fogalmazták meg.
 
Miért olyan érdekes a bolond, az őrült? Honnan az a közkeletű vélekedés, hogy a bolond a világról mindig valamiféle érvényes igazságot, manipulációtól mentes tudást közöl?
Hogy jön mindehhez, hogy a színészetet a középkori és XVII. századi források többsége az őrülethez viszonyítja? És hogy kapcsolható mindez a 'túlszabályozott' színház- és színésztörténetekhez?

Robinzonék

Robinzonék elmentek szabadságra. Mást se tettek naphosszat, csak felkelés után nézték a napot vagy a felhőket, vagy a felhős napot, esetleg a napos felhőket. Utána sétáltak, úsztak, szennykajákat ettek és nézték a fáklyák fényét. Ha az eszközök megkoptak, unalmas délelőttökön újakat csináltak. Tutajt, íjat, lándzsát, nyílvesszőt.
A szigeten nem volt sok civilizációs nyom, csak az égen a távolban úszó kóbor műholdak. De az nem volt baj.
        Aztán véget ért a szabadság, de hát ez a világ rendje, és különben is, némely kis Robinzonoknak már nagyon kezdett hiányozni a civilizáció...
Missz Robinzon azonban most nagyon bánatos, mert újra az autóröhögést autóköhögést hallgathatja a szúnyogzümmögés helyett. És most úgy tűnik, hogy örökre.
 

Karácsony, karácsony, karácsonyok

Fogalmam sincs, hogy vág neki valaki, akinek nincs miért várni rá. Vagy nem tudom, mit tesz az előkészületképpen, aki számára ez az év legfontosabb eseménye.
        Én egyik kategóriába sem tartozom, a saját karácsonyomat a helyén kezelem - mármint ott, ahol szerintem a helye van. Ünnep, aminek fontos az előkészülete, a lebonyolítása is, de erre nincsenek előre lefixált receptek és értelmetlenek a kötelező rituálék.
        Nem kedvelem például a lakodalmas sütés-főzést, káposzta, halászlé, mákosguba, ezerféle sütemény, bejgli, mert ilyenkor a kaja fele megmarad, vagy még tavasszal is a maradékot esszük, holott már mindenki halálra unja. Másik következmény a túlzabálás, amitől mindenki egyfolytában csak rosszul van. Nem kedvelem a sok piálást sem, a kötelező karácsonyi koccintásokat, "csakmégeztkóstoldmegeket", utálom a karácsonyi közös éneklést, HA ahhoz a feleknek nincs kedve, nem szeretem, ha klakkban-frakkban kell lenni, idegesítenek az émelygős karácsonyi home-videózások és a fotózkodáshoz való sorbanállás. Bosszant, ha karácsonykor nem lehet problémákról beszélni "mert ez nem illik", vagy ha valaki fáradtabb és szomorúbb éppen, akkor az ciki.
        Karácsonykor a nők általában rabszolgák; az anyák-nagymamák a kiszolgálószemélyzet, a mosogatólányok és a szállásadók egyszemélyben. Pakolgatják a temérdek kaját az egyik edényből a másikba, idegbajt kapnak a második napon lehullott karácsonyi tüskék miatt, stb. A pasik pedig bontják ki az újabb és újabb üveg piát, sztoriznak, villognak a vendégek előtt, és hangosan és látványosan nevelik a gyereket, aki az egész helyzettől teljesen meg van kergülve.
        Már sokféle karácsonyt átéltem, és azt látom, az enyém szerencsére más, mint azok. Nincs tömeg, nincs rokoninvázió, nincsenek kellemetlen és kényszeres ajándékok, és nem kell belefulladni a kajába. Mindenki azt teszi és azt eszi, amihez kedve van. Nem kell kisestélyit húzni (nincs is nekem olyanom), a gyerekeknek nem kell kisöltöny meg kisnyakkendő (már egész bébiméretben is lehet kapni!), és senki nem valami utolsó előtti pillanatban megvásárolt felesleges szarságot kap, hanem olyasmit, amit hosszas kifigyelés és megfigyelés alapján esetleg vágyik. Ha ez nem derül ki, akkor pedig meglepetést.
        Hányszor, de hányszor hallottam gyerekkoromban ezt a "nem tudok neked mit venni"-t. Pedig mindig volt olyasmi, amire vágytam - legfőképp arra, hogy valakit érdekeljen az, hogy én mire vágyom.
        A rokonságban lévő kisgyerekek sokszor sok marhaságot kapnak. Az idei felhozatal: gyerek digitális fényképezőgép (lila, gumibevonatú), feliratos focimez, DVD. Amit én adok ezeknek a gyerekeknek (játék, igazi, összerakhatós, kreatív), az unalmas, és hamar a peremre kerül a tévé, a videó vagy a Playstation miatt. Volt már olyan, hogy inkább oda sem adtam. Hiszen jómódú rokonságról van szó, igazán, minden megvan, ami kell, tévé, medence, pénz, paripa, fegyver. És sok-sok házivideó meg fotók. Kérdezősködésemre, miszerint van-e pl. Legó, az a válasz, hogy van, két doboznyi (erre én a nálunk tapasztalható hordó méretű dobozt, évek munkájával gyűjtögetett többmillió apró alkatrészt, Legó-űrállomást, várakat, mini-hadseregeket kezdtem vizionálni), de hamar kiderült, hogy ez valójában két, félig teli cipősdoboz. Playmobil pedig nincs, mert "az gyerekeknek való". Kérdem, hát ti mik vagytok? Hát persze, hogy gyerekek, de nem picik, akinek ez való. (Nyilván egy nagycsoportos már nagynak számít...)
        Egyszerű, elhajítható ajándékok tömkelege, ami mindenről szól, csak nem a kreativitásról, az alkotás-összerakás, vagy a közös játék öröméről. Az ilyen gyerekek játékszobájában (mert az is van, hogy ne a saját szobában legyen a kupleráj) DVD, tévé, Playstation-konzol, és számítógép van. Semmi olyan, ami apró, szétpakolható vagy borogatható. Nincs is soha rendetlenség, hiszen a Cartoon Networkot nézni (amit a minap programoztam ki a mi tévénkből két hét próbaidő után) játék közben nem lehet vagy nem érdemes...
        Azon gondolkodom, mit tanulnak meg az ilyen gyerekek a karácsonyról. Azt biztos nem, hogy milyen érzés hetek óta bütykölni, rajzolni, ragasztani, alkotni, festeni és készülni a kis meglepetésekkel. És azt sem, hogy az ilyen apróságoknak mekkora értéke is van valójában. És azt sem, hogy az általuk készített kis vackok szülők általi bontogatásakor érzett izgalom legalább olyan jó érzés, mint amikor ők bontogatnak.
        Én a szüleimnek évek óta nem veszek semmit. Rájöttem, nincs szükségük semmire, amit meg mondjuk nagy gonddal keresgélek-válogatok, abban sem érzik a meglepetés szándékát. És így felesleges. Pedig szerintem hazugság az, hogy az ember nem vár és nem szeretne semmit. Ha szeret, ha szeretik, akkor várja a meglepetést, akkor is, ha az egy vacsora, egy külön program, egy dal, vagy egy ajándék. Ne értsétek félre, nemcsak karácsonykor, hanem mindig várja.
        Sokféle karácsony van, és tudjátok, ilyentájt igazán örülök annak, hogy egyáltalán nem vagyok vagyonos. Örülök, hogy sokallom a 4000 forintot a fára, mert így jobban megbecsülöm. És hogy már november végén, december elején megveszem, amit szeretnék adni, mert tudom, hogy hó vége felé egyre kevésbé lesz pénzem. A sors érdekes fordulatai révén a családom minden de minden tagja viszont módosabb. Házuk van, kocsijuk, de legalábbis sok pénzük, szép ruháik, de valami mégis hiányzik. Nem, nem mondhatnám, hogy a szeretet, hanem valami, ami miatt nem túl szívesen lennék ott kisgyerek, de még talált cica sem. Mégis ez az a valami, ami miatt úgy érezhetik, nekem nem elég fontos a karácsony, hiszen nem veszek fel szép ruhát, és bejglit sem sütök. Nincs itthon drága pia, csak mondjuk sör, és nem utazom szinte sehova, mert örülök, hogy végre itthon lehetek az enyéimmel. Sajnálom kicsit őket; sajnálom a húgomat, aki, bár középvezető, és félmilliót keres, mégis sír a telefonba, mert úgy érzi, szétesett a család, és ennek többek között én vagyok az oka. Sajnálom az öcsémet, aki senkiért egy centit nem hajlandó odébb tolni a ceruzát, és zsebből ki tud fizetni egy 200 ezres öltönygarnitúrát. Sajnálom apámat, akinek másfél évente van új autója, egyre hiperszuperebb (én persze sosem veszem észre a különbséget magamtól). Sajnálom még a nagymamámat is, aki megkér, hogy adjak le a kedvéért pár kilót, mert akkor csinosabb lennék. És hiába mondom szegénynek, hogy a plusz kilók nem a zugzabálásból adódnak, hanem mert ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam, és sajnálom a befektetendő energia sokszorosát arra, hogy ne legyek ilyen, ha egyszer ilyen vagyok. Nézem, nézem a karácsonyi fotókat a nagy, zöld-piros házban a csillogó ruhájú, tökéletes frizurájú, otthonra kisminkelt emberekkel, és arra gondolok, atyavilág, hogy én milyen egyszerű vagyok. Vajon hogyan lettem és hogy lehetek ilyen hihetetlenül és érthetetlenül egyszerű?

Majré

Vannak karácsonyok, amikor semmi sem sikerül.
Odaég a vacsora, kemény a mézessüti, szétrobban a bejgli, ferde a fa. A gyereknek valamiért rossz kedve van, és csak másnap örül mindennek, amire egyébként egész évben vágyott. A családot elkapja valami ismeretlen eredetű vírus, és mindenki tüsszög és köhög. Rég nem látott, hallott rokonok bukkanak fel a telefonban meg az éterben, és szétdúlják a hangulatot a kelletlenkedésükkel. Nem esik a hó sem, csak valami beazonosíthatatlan állagú trutymó szivárog az égből, miközben minden csupa mocsok.
        A rokonok disszidálni készülnek és idegesek, a nagypapa beteg, és kórházba kell fuvarozni hetente hatszor. A barátok vagy fáradtak vagy boldogtalanok vagy nincsenek sehol sem. A húsz szétküldött képeslapra válaszképpen egy sem érkezik.
A bankszámla kiürült. Elfogyott a teamécses.
A macska éjjel megeszi a karácsonfáról az aranyhajat, amitől aztán hajnalban ötször körbehányja a lakást.
Az ember álmában őrült rokonok és dühödt html-kódok üldözik.
Felváltva ugyan, de valamikor valaki mindig bőg. Vagy élőben, vagy a telefonban.
Elfogyott a sör is, de különben meg már nem is esik jól.
        Mégis, vannak karácsonyok, amikor semmi sem sikerül, de tudjuk, hogy sehol máshol nem lennénk szívesebben, mint ott és akkor. Mert a maga esetlen tökéletlenségében is tökéletes. A hajnali álmatlan ébredésekkel, a hányós macskával, és a kidurrant karácsonyfadísszel együtt.
Mindenkinek ilyen tökéletlen karácsonyt kívánok. A hó is eleredt. És állítólag az az angyal a fa tetején én vagyok...
 

Túszdráma

A héten arra jöttem rá, hogy az iskola olyan így közvetlenül szünidő előtt (ami, pláne, karácsonyi), mint egy túszdráma élménye. Azaz az ember általában véve kényszerhelyzetben van, sokáig, akarata ellenére bele van erőltetve egy keretbe, ami számára minden szempontból kellemetlen, és árgus szemekkel több irányból felügyelik.
        
Aztán amikor végre kiszabadul, a fogvatartóval időközben kialakult érzelmi kötődés miatt egyszerűen nem tud működni a civil létben. Semmi sem sikerül, minden balul üt ki, minden és mindenki csak bosszúságot okoz; más szóval a keretek megszűnése miatt az ember a külvilágban nem találja a helyét, csak esik-kel és téblábol. "Az iskolában a nap első fele még oké volt, még hagyján, a nap többi része...! nagyon szar volt." Ez egy gyakran elhangzó mondat. 
Hát így.
 

Fülbedugós generáció

Múltkor busszal mentem suliba, és olyankor vagy olvasok valamit, vagy, ha sok a cuccom, ami általában sok, zenét hallgatok. A buszon szinte mindig találkozom diákjaimmal, akik mosollyal nyugtázzák, hogy az én fülem is be van dugva, az én szemem is karikás és szűk, az én arcom is gyűrött - szóval hogy én is emberből vagyok kora reggel is.
        Egyik nap, mikor leszálltam a buszról mintegy tíz-tizenkét megálló múlva, egy idősebb kollégám kocogtatta meg a vállam, mire persze kivettem a fülhallgatót, és beszédbe elegyedtem vele. Azt kérdezte, "te is ebbe a fülbedugós generációba tartozol", mert hogy szerinte "ezekkel" nem lehet beszélgetni, nem lehet hozzájuk szólni, és egyáltalán. Mondtam neki, hogy "igen", és hogy szerintem ez nem generáció, azaz nem korfüggő. És hogy igenis szót lehet velük érteni, mert igazán tisztelet kérdése az, hogy kiveszem-e vagy benthagyom, amikor. A kolléga hangjában volt némi lenézés, amit egyébként persze általában érzékelni szoktam az idősebbek részéről (múltkor például megkérdőjelezték, hogy ennyi idős koromban, mint én, vajon lehet-e fáradt a munkától, az iskolától az ember) csak azért, mert én még nem olyan régóta, és egyébként is, én még csak ennyi meg ennyi. Persze egyébként az előéletemről senki nem tud semmit, hiszen adott iskolában most kezdtem a második évet csupán, és a születésnapomat sem tudják, nem is kell, hogy tudják...
        Szóval igen, a fülbedugós generációhoz tartozom. De a fülbedugás megközelítése szerintem általában azon a téves alapálláson nyugszik, hogy aki fülbedug, az semennyire sem érdeklődik a körülötte lévő világ iránt, sőt, elutasítja azt az emberi kapcsolatokkal és a kommunikációval együtt. Pedig a fülbedugás konnotációja maga a ZENE, ami fontos. A zene kell az életben maradáshoz, nemcsak reggel, hanem mindig. Úgyhogy sose feledjétek, hogy a bedugott fül a zenét jelenti, ezen túlmenően pedig a magunkba gondolást, az elmélyülést, a befelé koncentrálást, mely képesség szerintem tanulható, és fontos is elsajátítani. Az általános iskolai zenetanárom pl. azt mondta, zenét hallgatni aláfestésként vétek, azt csak odafigyelve lehet, azaz csak akkor, ha rákoncentrálsz minden egyes hangra. És én sosem feledem, hogy egyetemista korom legjavában egyik legfontosabb társam a zene volt, amit a végtelen vonatutakon hallgattam, és aminek minden egyes hangját-hibáját felismertem és tudtam. És ez az odafigyelés, összpontosítás nemhogy kárára, sokkal inkább hasznára válik az embernek, mert a zene a fülön keresztül egyenesen a lélekbe hatol. Én magam azt tartom, hogy amelyik gyerek, fiatal nem érdeklődik a zene iránt, azzal valami baj van - és az szinte mindegy, hogy milyen fajta zenéről beszélünk.
        Arra is jól emlékszem, hogy egyszer Szegeden egy elit gimnázium állásinterjúján vettem részt. Kétlépcsős meghallgatás volt, először az igazgató, majd a munkaközösség képviselői előtt kellett "vizsgáznom". Az igazgató egyik kérdése az volt, mit tennék csókolózó párokkal az iskola folyosóján. Szerinte a jó megoldás az azonnali szétfeszítés lett volna, míg én helyzettől és alkalomtól tettem függővé a dolgot. A másik tesztkérdése az volt, mi a véleményem az iskolai fülbedugásról, amire én azt a választ adtam, hogy engem szünetben (!) ez nem zavarna. Ő úgy vélte, a fülbedugás elvonja a figyelmet a külvilágról, ami károsan hat egy fejlődő személyiségre. (Egyébként nem vettek fel állásba ebbe az iskolába, aminek nagyon-nagyon örültem.)
        Mert néha kifejezetten hasznos, ha el tudom terelni a figyelmem a körülményekről. És a gyerek és ifjúkoromat tekintve higgyétek el, hogy tudom, mit beszélek. A reggeli büdös buszozás pedig szintén kifejezetten ez a helyzet. És még azt sem szégyellem, ha megbámulnak azért, ahogy hallom a zenét.