Fülbedugós generáció

Múltkor busszal mentem suliba, és olyankor vagy olvasok valamit, vagy, ha sok a cuccom, ami általában sok, zenét hallgatok. A buszon szinte mindig találkozom diákjaimmal, akik mosollyal nyugtázzák, hogy az én fülem is be van dugva, az én szemem is karikás és szűk, az én arcom is gyűrött - szóval hogy én is emberből vagyok kora reggel is.
        Egyik nap, mikor leszálltam a buszról mintegy tíz-tizenkét megálló múlva, egy idősebb kollégám kocogtatta meg a vállam, mire persze kivettem a fülhallgatót, és beszédbe elegyedtem vele. Azt kérdezte, "te is ebbe a fülbedugós generációba tartozol", mert hogy szerinte "ezekkel" nem lehet beszélgetni, nem lehet hozzájuk szólni, és egyáltalán. Mondtam neki, hogy "igen", és hogy szerintem ez nem generáció, azaz nem korfüggő. És hogy igenis szót lehet velük érteni, mert igazán tisztelet kérdése az, hogy kiveszem-e vagy benthagyom, amikor. A kolléga hangjában volt némi lenézés, amit egyébként persze általában érzékelni szoktam az idősebbek részéről (múltkor például megkérdőjelezték, hogy ennyi idős koromban, mint én, vajon lehet-e fáradt a munkától, az iskolától az ember) csak azért, mert én még nem olyan régóta, és egyébként is, én még csak ennyi meg ennyi. Persze egyébként az előéletemről senki nem tud semmit, hiszen adott iskolában most kezdtem a második évet csupán, és a születésnapomat sem tudják, nem is kell, hogy tudják...
        Szóval igen, a fülbedugós generációhoz tartozom. De a fülbedugás megközelítése szerintem általában azon a téves alapálláson nyugszik, hogy aki fülbedug, az semennyire sem érdeklődik a körülötte lévő világ iránt, sőt, elutasítja azt az emberi kapcsolatokkal és a kommunikációval együtt. Pedig a fülbedugás konnotációja maga a ZENE, ami fontos. A zene kell az életben maradáshoz, nemcsak reggel, hanem mindig. Úgyhogy sose feledjétek, hogy a bedugott fül a zenét jelenti, ezen túlmenően pedig a magunkba gondolást, az elmélyülést, a befelé koncentrálást, mely képesség szerintem tanulható, és fontos is elsajátítani. Az általános iskolai zenetanárom pl. azt mondta, zenét hallgatni aláfestésként vétek, azt csak odafigyelve lehet, azaz csak akkor, ha rákoncentrálsz minden egyes hangra. És én sosem feledem, hogy egyetemista korom legjavában egyik legfontosabb társam a zene volt, amit a végtelen vonatutakon hallgattam, és aminek minden egyes hangját-hibáját felismertem és tudtam. És ez az odafigyelés, összpontosítás nemhogy kárára, sokkal inkább hasznára válik az embernek, mert a zene a fülön keresztül egyenesen a lélekbe hatol. Én magam azt tartom, hogy amelyik gyerek, fiatal nem érdeklődik a zene iránt, azzal valami baj van - és az szinte mindegy, hogy milyen fajta zenéről beszélünk.
        Arra is jól emlékszem, hogy egyszer Szegeden egy elit gimnázium állásinterjúján vettem részt. Kétlépcsős meghallgatás volt, először az igazgató, majd a munkaközösség képviselői előtt kellett "vizsgáznom". Az igazgató egyik kérdése az volt, mit tennék csókolózó párokkal az iskola folyosóján. Szerinte a jó megoldás az azonnali szétfeszítés lett volna, míg én helyzettől és alkalomtól tettem függővé a dolgot. A másik tesztkérdése az volt, mi a véleményem az iskolai fülbedugásról, amire én azt a választ adtam, hogy engem szünetben (!) ez nem zavarna. Ő úgy vélte, a fülbedugás elvonja a figyelmet a külvilágról, ami károsan hat egy fejlődő személyiségre. (Egyébként nem vettek fel állásba ebbe az iskolába, aminek nagyon-nagyon örültem.)
        Mert néha kifejezetten hasznos, ha el tudom terelni a figyelmem a körülményekről. És a gyerek és ifjúkoromat tekintve higgyétek el, hogy tudom, mit beszélek. A reggeli büdös buszozás pedig szintén kifejezetten ez a helyzet. És még azt sem szégyellem, ha megbámulnak azért, ahogy hallom a zenét.