Őszi

A legutóbbi posztot szeptember végén írtam, úgyhogy pont passzol ez a cím most. 

(Kíváncsiságból csekkoltam egyébként, mióta blogolok, és a legrégebbi bejegyzés, amit találtam, 2006 májusi. A legrégebbi azonban nem ez, mert amikor figyelmeztetés nélkül befuccsolt a freeblog, az első akkori ingyenes blogszolgáltató, akkor a bloggerek mindenféle trükkökkel próbálták megmenteni a régebbi szövegeiket, de csak néhányat sikerült. Nekem például az egész londoni blogom elveszett - a fotókkal együtt - amiket az ösztöndíjam alatt írtam.)

Gondolkodtam, miért nem írok ide többet, és a válasz mindig ugyanaz: időhiány, kiégés. Ezen a bejegyzésen is napok, hetek óta agyalok már, hogy ide kellene ülni írni valamit, de aztán visszatart egy csomó minden; nem akarok panaszkodni, nem akarok mindig ugyanarról írni, más módokat kellene találni a ventillálásra.

A szünet jó volt, nem mondom, hogy nem. Mikor anno bejelentették, hogy elmarad, azt hittem, menten beugrom egy kukáskocsi alá, de aztán sikerült átdatáltatni a két és fél napos miniszabit, úgyhogy október utolsó péntekjén elegánsan leléptem a második óra után. Nem, persze alapból nincs ilyen jó dolgom, most majd hetekig pótolom az órákat pénteken, későn. 

Az elmúlt hónap megint nagyon kimerített, nem csak a munka miatt, hanem a folyamatos érzelmi készenlét okán is. Azért nem egyszerű dolgozni is, meg még társadalmi megmozdulást szervezni, abban részt venni, koordinálni, beszédeket szerkeszteni, meg úgy egyáltalán, kommunikálni ezt az egészet. Ciki kimondani, de két-három alkalom után ki is szálltam a francba. Mert hogy most (itt, Magyarországon) például az van, hogy az aktivizmusban szépen, és viszonylag gyorsan ki lehet égni. Látom magam körül azokat, akik még mindig tolják, és sajnálom őket. Egy darabig irigykedtem a végtelen energiájukra és az ellentmondást nem tűrő elveikre, de most már picit sajnálom őket, fáradtak, keserűek, idegesek. Itt a városban a művészeti szakközépiskola a főszervező, onnan pedig nem a főállású tanárok, hanem főleg a művésztanárok, akiknek egyrészt más jövedelmük és lehetőségük is van (persze nekünk is, sokunknak), másrészt csak részben köti őket ez a sok intézményesített sz*r. Mi, többiek próbálunk felzárkózni időben, energiában, lehetőségekben, de nehezen megy. Nekem legalábbis nagyon nehezen megy. Úgyhogy most ott tartok, hogy mindenben részt veszek, ahogy lehet, de nem szervezek, nem agitálok, tartok egy kis szünetet most.

Az egyéb dolgokban persze nem lehet szünetet tartani, de néhány naponta kiborulok a kilátástalanságon és a lehetőségek, előrelépés hiányán. (Meg persze az árakon.) Két hete komolyan elgondolkodtam azon, hogy elmegyek egyetemi oktatónak egy másik városba, mert még az életem végéig való ingázás is jobb annál, mint ami most van. (Ezt később revideáltam.) Elkeserít, hogy nincs plusz munka és pénz, aztán meg az, hogy mégis van, mert bestresszelek a határidőktől. Ez ellen úgy próbálok tenni, hogy megpróbálom szigorítani a napirendemet és rangsorolni. 

Ebben az egészben voltaképp nincs semmi meglepő, hozzászoktam magamhoz már, jóban vagyunk. Viszont ami sosem változik, az a környezet érzéketlenségén való meglepődésem. Hogy mennyire nem rezonálunk egymásra. Amikor délután, az óráim után nevelési értekezlet címén a túlfizetett (és folyamatosan a szemünkbe hazudó) oktatási igazgató előadását kell kötelezően hallgatnom a "kiemelkedően eredményes emberek hét szokásáról", akkor úgy érzem, ütni szeretnék. Hiszen színjáték az egész, és vérlázítónak találom, hogy egy ilyen sunyi alak magyarázza el nekem, hogy mitől lehetek sikeresebb a szakmai és a magánéletemben. Amikor pedig néhány idegesebb kolléga óvatosan szembesíti azzal (persze virágnyelven), hogy az első dolog az anyagi biztonság lenne, akkor harsányan közli, hogy nem értettük meg a lényeget. Egy olyan ember beszél nekem a win-win szituációk mámoráról, aki eleve olyan rendszert szolgál, amivel tényleg senki nem kerülhet ilyen nexusba. És ez még mind hagyján, de mélyen elkeserít, ahogy a közvetlen főnököm túlzóan hajbókol ennek az egésznek, holott tudom, hogy az egész helyzet az elvei ellen való. Nekem viszont nincs már kedvem ingyen dolgozni, ingyen ott ülni, ingyen jó képet vágni mindehhez. Nincs kedvem úgy tenni, mintha minden rendben volna, mert hát nincs.      

Elkeserít, hogy a többség tényleg mennyire nem ért semmit. Nem az ostoba kommentelőkről beszélek, még egyszer mondom, hanem arról, hogy mennyire elveszik a kapcsolat, és azok is, akik elvileg képesek lennének rá, bezárnak mások előtt és mások felé. Nem is mindig szándékos ez, mégis szomorú. Én például múltkor hazaugrottam, és kaptam az anyámtól egy fél kiló túrót, egy zacskó száraztésztát meg egy vödör tejfölt, mert azt hallotta, hogy drágállom a boltban a túrós csusza hozzávalóit. Majd közvetlenül utána elmesélte, hogy a banki tanácsadójával azon tanakodtak, mit kezdjen a pénzével, mert az emelt főorvosi fizetése mellett százalékosan a nyugdíját is havonta utalják, sőt, szintén százalékosan megkap minden emelést, kiegészítést és prémiumot. Az összeget is megemlítette. Hagyjuk is. (Az iskolából sem kell kilépnem, hogy kissé hasonló élményekben legyen részem.) Csak remélni tudom, hogy én nem vagyok ilyen, hogy nem az van, hogy másokban felnagyítva látom azt, amit magamban esetleg valamiért nem veszek észre.

Más nincs, próbálok befelé figyelni, sokat olvasni, és a hétvégén meghallgattam egy lemezt is. Meg három podcastot. Kalkulálom, hogy tudok júliusban elmenni az ESRA Shakespeare konferenciájára (120 euro) úgy, hogy közben kis időkre el is tudjak utazni, mert megbolondulok ebben a városban.

Trip (ha még nem láttátok volna az instán):

Dég

Dörgicse

Kornyi-tó