De legalább lenne egy olyan főnökség, érted, aki empatikus intézkedésekkel, szimpatikus hozzáállással kompenzálja a felülről jövő hülyeséget, kedéllyel hat a hangulatra, és nem ugyanazt a valódi szellemi attitűdnek álcázott ostobaságot pumpálja lefelé, mint a felsőbb körök.
Na de nem is erről akartam írni, hanem hogy összeült a doktori tanács, megalakult a bizottságom, nemsokára úgy kiveszem tehát a tanulmányi szabadságot, mint a sicc, még akkor is, ha mindnyájan tudjuk, hogy az egész csak egy kedélyes beszélgetés lesz, miközben majd úgy teszünk, mintha értenénk, hogy mit mond a másik. Ez a jobbik eset, rossz esetben azt próbáljuk majd felidézni, hogy ki honnan ismeri a másikat (vagy honnan kellene, ha éppen nem ismeri). Azt pedig jóindulatúan elhallgatjuk, hogy le sem szarjuk a másikat, sem a személyét, sem az eredményeit, a gondolatait és az ambícióit. Kölcsönösen.
De hát ez az én kib. dacolásom ezzel a rosszkedvű téllel, ezzel a süppedéssel, ezzel az általános elkeseredéssel. Ahogy oldalról oldalra összeáll valami. Rohadtul nem érdekel, mi lesz azután. Teljesen tisztában vagyok a szellemi erőfeszítések gyakorlatiatlanságával, haszontalanságával és a szobafilosz szánalmasságával is. Most az van, hogy mindenhol szar, mindenkinek. De nekem nem az, mert nem vagyok hajlandó lefolyni sem a közoktatás lefolyóján, de az egyetemeken zajló smúzolás sem érdekel. Lehet, hogy ki kell jelenteni, hogy az outsiderség a lehető legjobb megoldás. Still, you have to say something.
Érdekes módon a gyerekek is megnyugodtak, amikor ma három év után, többszöri nekifutásra, megint adtam egy közönyös szaktanárit (három évenként adok kb. egyet, higgadt vagyok, és igazán nehéz ezt elérni nálam) -- mellesleg a diák beleegyezésével. A stratégia pillanatnyilag jól működik. Csak én számítok. A rendszer meg kapja be.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése