Van egy pont

Ha még egyetlen sor novellaelemzést el kell olvasnom, valószínűleg betűket fogok pisilni reggel. Azon gondolkodom, hogy nem kellene ezen gondolkodnom - mármint azon, hogy nem sikerülhet mindenkit bevezetni a szövegek rejtelmeibe. Hogy nem sikerülhet mindenkivel megértetni, hogy a legnagyobb dolog a világon az, amikor a gondolatainkat felismerjük, kibontjuk, aztán szavakba önthetjük, bármilyen formában.

Sőt, azon sem szabad fennakadnom, ha erre tulajdonképpen egyetlen embert sem sikerül rávezetnem.

A heti egy órás extra emelt magyaron liberális oktatáspolitikát folytattam. Amolyan platóni akadémiát - mondhatnám, ha nem lennék túl szerény. Se dolgozat, se felelés, se "kötelező" tananyag, csak csupa olyan téma, amit a közös érdeklődés felvet. Múltkor például a rockzene/szövegek, mert valaki azt mondta, szerinte ez viszi tovább manapság a közéleti költészetet, nem a poéták.

Erre a magyarórámra soha senki nem készül. Soha nem csinálják meg a nem kötelező, csak ajánlott, érdeklődésre számot tartó feladatokat. "Közéleti" dalszöveget is a nyolcból velem együtt ketten hoztunk. Van olyan óra is, hogy csak én beszélek - mindig arról, ami éppen eszembe jut. Jónás Tamásról, a verselemzés értelméről, a hazafiságról, a politikáról, közbeszédről.

Erre az órára jövőre már senki sem szeretne járni. Azon gondolkodom, hogy biztosan nem szabad ezt kudarcként megélnem. Hogy nézzem a pozitív oldalát. Hogy higgyek abban, hogy ez az irány jó, és majd megtalálja a megfelelő követőit, ahogy engem is megtalált.
Egy bizonyos szemszögből egyébként engem is fáraszt az árral szemben való tempózás. Nagy dolgokat szeretnék, amik talán nem is nagy dolgok, de fontosnak tarthatók.

Azon gondolkodom, a fiatalok a fogalmazásaikban miért nem használnak határozott névelőt. Talán mert a legtöbbjükben nem fogalmazódik meg az a/az (iránti igény), csakis az egy. Az egy a sok közül. Nagyon-nagyon sajnálom.

Van egy pont, ahol meg kell állni. A pontot a következő pillanat át fogja helyezni, úgyhogy a megállás is relatívvá válhat. Van egy pont, amin túl nem kell, nem szeretném elmagyarázni, mi szükség van a tudásra vagy hogy miért kirekesztőek bizonyos fajta gondolkodásmódok. Hogy miért veszélyes mondjuk erőszakra erőszakkal reagálni.

Az is lehet, hogy csak elfáradtam. És valahogy érzem az idő múlását is. Sajnálom minden hiábavalónak érzett dologgal eltöltött percet. Hiányzik az intimitás, az egyedüllét, a bezárkózás is.
Tegnap azon gondolkodtam, honnan fogom felismerni a pillanatot, hogy ha esetleg már segítség kell ahhoz, hogy kitessékeljem a magát túlságosan is bepaszírozó, általam túlságosan is beengedett külvilágot - azt a részét, amelyik nem tetszik.
Mert lehet, hogy ez már az.