Singas Project: This is Theatre Honey

A Singas új lemezére több mint egy évet vártunk, és még most sem vagyok benne biztos, hogy legális úton meg tudnám szerezni.

Emlékszem, az első albumot (Merry Go Round) egy pécsi klubban vettük át a pult alatt. A másodikat (Yolife) na jó, boltban vettem. A harmadik meg illegális példány. Egyelőre. Mihelyst nem egy univerzumot kell átkutatni azért, hogy hozzájussak, veszek egyet, mert nagyon tetszik a dizájn is.

Igen, a Singas valami olyan összművészetet produkál, amiben a zene csak egy az alkotóelemek közül. Videóművészet, grafika, muzsika, az egyéniség varázsa - nagyjából ebből áll össze a produktum.

A This is Theatre Honey (Ez színház, bébi) már a címével felhívja a figyelmet arra a végletekig vitt performativitásra, ami a zenekar, de különösen az énekes sajátja. Ettől nem lehet eltekinteni, különben a zene is és a megjelenés is meglehetősen mesterkéltnek fog hatni. Más szóval a mesterkéltség, a szofisztikáltság stíluselem, olyan adalék, amivel, bár leginkább dzsessz-zenekarnak titulálják őket, a banda - egyébként bevallottam - erős szálakkal kötődik az alternatív zenei irányzatokhoz. Az alternatív hangzásra és zenei világra jó példa a nem popos de nem is dzsesszes énekstílus és a prózai szövegmondás keverése, a sok elektronika, a disszonáns futamok és a nem hagyományos zenei szerkesztés. Mindez persze nem kategorizálás, hiszen ugyanezek a jegyek akár a free jazz vagy a fusion, esetleg a crossover műfajába és besorolhatnák a zenekart.

A nem besorolhatóság jelen esetben érték. És bár igaz, hogy az előző két lemez poposabb-dzsesszesebb (mondhatnánk, hallgathatóbb és könnyebben megszerethető) volt, a This is Theatre Honey mégis, pont a sokszínűsége miatt talán a legkimunkáltabb album eddig. Megtalálhatóak rajta például a jellegzetesen Singasos-hangzású dalok (Broken Sunglasses), a pszichedelikus eszméletvesztések (Barfly) és a klasszikus jazz hagyományaihoz való kötődés is (Cry me). Ez a legutóbbi jellegzetesség, mármint a hagyományos dzsesszhez való kreatív viszony talán az egyik legizgalmasabb módszere, vonása a zenekarnak. A korábbi lemezen már hallhattunk Dinah Washington-betétet, itt pedig a Cry me a river c. (Ella Fitzgerald előadásában népszerűvé lett) Arthur Hamilton-szerzemény repríze szinte semmit nem tart meg az eredetinek, csak a szöveg egy részét, és remek, kreatív újradramatizálása a dalnak; az elvárható melankolikus blues hangulatban indul, majd átcsap egy természetesebb, naturalisztikusabb zenei-recitatív őrjöngésbe.

A lemezen a korábbiaknál több a hangszeres rész, főként a szaxofon-elektromos zongora páros hangzása dominál, ami felerősíti a szintén Singas-specifikus retrós-klubos hangzást és hangulatot.

Lenny Kravitz mondta egyszer, hogy csak olyan zenét érdemes hallgatni, ami elsőre nem tetszik. A This is Theatre Honey elsőre nehezen emészthető, remek lemez, csak kitartóaknak ajánlom.
Pontosan és találóan olyan (ahogy olvasom) mint egy "wall street-i bankár fején egy zöldre festett hajtincs".