Bulvarizálódás

Verebes István Ornél című regényét olvasom.

És még mindig olvasom, mert kitartó vagyok, meg arra szocializáltak, hogy fiam, ha valamit elkezdesz, azt illik be is fejezni, így nevelkedtem, nincs mit tenni. Úgyhogy udvariasságból és tisztelettudatból olvasom még mindig - nem a könyv vagy a szerző iránti tisztelet ez, hanem a Nagy Egész mítoszának tisztelete, azaz hogy legyen minden feladat kerek, legyen kezdő- és végpontja, ámen.

Igazából valami könnyed, szórakoztató intellektusra vágytam, érthető módon, hiszen József Attilával, Kölcseyvel, Adyval, Bánkkal és Radnótival teltek az utóbbi hetek - ezek szomorú költészetek, bánatos értelmezési hagyományok, unott diákok számára. Emberi mélység, lélekbugyrok, meditáció, bűn és bűnhődés, halál és átok, utolsó utak, elmúlás. Ebbe egy magamfajta melankóliára hajlamos némber pláne elfárad. Már gondoltam arra, javasolni fogom a T. minisztériumban, hogy vidámítsák a tananyagot egy kicsikét. Nem csoda, ha senkit nem érdekel az irodalom, ha az ifjúság nem olvas egy kanyi betűt sem - írnám a hivatalos levélben - ha elődeink tankönyves interpretációiból csak a bánat ömlik. Az egyszeri oktató pedig profanizálni kényszerül, de ez nem könnyű feladat. Pofa kell, hogy szemberöhögjük Radnóti halálmenetét és József Attila mélyzuhanásait, mert hát hiszen ők sem tették.

Summa summárum, levettem a polcról Ornélt. A 105-ik oldalon tartok. Jobban is választhattam volna, de hát már mindegy, hajt a kötelességtudat és az illendőség, hogy a mű teljes ismeretében posztuláljam a problémáimat. Igen, hiányzik belőlem az a bölcsész lezserség, ami megengedi, sőt, megköveteli, hogy úgy hányjak karaktert karakterre a papíron (monitoron), hogy a könyvbe épp hogy belelapoztam.

Szóval az Ornél nagyon merész és korszerűen abszurd akar lenni, de az a helyzet, hogy sajnos nem megy neki. A sorokat olvasva megcsap az Örkény és Parti Nagy iránti tiszetelet, tán rajongás, de hát ha az olvasó erre éhezik, olvasson Örkényt és Parti Nagyot. Vagy mindkettőt, egymás után.

Az Ornél posztmodern és hétköznapi is akar lenni egyszerre, olyan nyelvezetet használ, amit a kabarék és paródiák közönsége kedvel igazán, azt a szókincset és fordulatokat, amiket nehéz elrontani és máshogy érteni, ami megfelelően direkt ahhoz, hogy bizonyos közönség gurgulázva röhögjön, és ahhoz, hogy egy másik közönség egyáltalán ne találja viccesnek. Olyasfajta nyelvi humor ez, ami nem elég mély ahhoz, hogy a rádöbbenés és szórakozás kettős hatását váltsa ki, hogy ironikusan szembesítsen; ez a humor egész egyszerűen nem működik. Olvasom, olvasom, már századik oldala, és n e m  t ö r t é n i k  s e m m i.
Csalódott vagyok. Egy kiábrándult olvasó. Egyrészt, mert oda a szórakozásom és a megdöbbenésem, nem elégül ki az iróniaéhségem, másrészt pedig mert, mint afféle önreflexív lélek, keresem a hibát magamban. Hogy hogyhogy nem értem. Hogyhogy nem röhögök. Hogyhogy nem fog meg a kor- és emberrajz, és hogyhogy nem érzem, hogy na most aztán lerántották a leplet a király mezítelen hátsójáról, sőt mi több, férfiasságáról!
Pedig aztán van itt orális és anális utalás elég.
Lássuk csak a korrajzot.

Gondolj bele, hogy csak a fekáliák erjedésének is hányféle zefírjét ismerjük zöldellő mezők széleiről, vonatszerelvények félhomályos végéből, vagy nyári hőségben az utcákra lélegző csatornákból. A kisvárosok sötét sikátoraiban gyűlő megannyi különféle széklet megülepedett kupacainak kipárolgása például egészen más hangulatú, mint a falusi ámbitusok körül terjengő zsenge disznóganéjszag könnyed légiessége. Amiképpen máshogy hat az emésztőgödrökben megszappanosodott családi ürülékek patinája is, főleg amikor azokat szippantó kocsikból keskeny folyókba, csillogó tengerszemekbe csorgatják, hogy aztán azokból - szövetségben a rothadó hínárral - ismerős elegyű mocsárgáz támadjon ránk kíméletlenül. Végül ne felejtsd ki az elfekvőben haldokló nagyszülők alatt bűzölgő utolsó ürítések kegyetlen fanyarságát sem, amelyek nemcsak múltat, de a jövőt is idéznek. Szülőföldünk legkülönfélébb terein bódítja hazánk fiait a Pannon Szarszag számtalan változata, amelyekből nemzeti öntudatunk, ha reményt nem is, de legalább felismeréseket meríthetnek.

Sajnálatos, hogy az ORNÉLodnál később születettek már hiába szimatolnak bele az innen-onnan előtörő, bonyolult légáramlatokba. [...] Ők az ismeretlen bűzöket már a közelmúlt társadalomkutatásának feladatkörébe utalják. [...] A fiatalok orrára tehát nem számíthatsz. Ahhoz, hogy lelküket is megérintse egy-egy régi-régi bűz, élni kellett eredeti forrásának környezetében.

Ahogy a kiemelt részek mutatják, érezhető a metaforika kimunkáltsága. Van itt Ady-féle tiszta nagybetűs szimbólum, a múlt és a jövendő romantikus összevetése, a korabeli, szemmel látható (bocsánat, orral szaglászható) hitelességre való hivatkozás és a fiatalságban való írói bizalmatlanság. Csak az olvassa könyvemet, ki... legalább annyira nyakig. Vagy még jobban. Nesze neked képzelet, nesze neked fantázia szabadsága.

Bátor rész. Ugyanúgy, ahogy az első száz oldalban a továbbiakban is gyakorta előfordul a 'nyald ki a seggem', a 'kurva', a 'szar' és más testtermékek és -tájak sűrű emlegetése ugyanúgy, ahogy az olyan és hasonló fura szókapcsolatok, mint 'fancsali indulat', 'zabolátlan tudatkettősség', 'esővert kabátszövetek kipárolgásai', 'tétovaság milliós láncolata' és a többi. Hiába, mitől lesz író az író; az eredeti szókapcsolatoktól, a merész, szókimondó képektől és a lezser laza, mégis elegánsan humoros stílustól. Mint például a tulajdonnevekben. Pöstyén Pisti, Tincs Gitta, Pilisi Manyi, Leveleki Gyuri, Fedor Laca, és hát a főhős, Benede Kornél, azaz ORNÉL. Így, irritálóan csupa nagybetűvel, még akkor is, ha ragos alakban szerepel, hiszen mégis csak ő a főhős, és a nagy betűk ordítóan tolják a pofámba a tényt, hogy ez az ORNÉL egy béna, kisstílű alak, és nehogy komolyan vegyem az ő média általi felemelkedését, helló, mert hát ez egy groteszk, egy budapesti Csicsikov szerencsétlenkedése, akinek még a neve is béna és a gúny tárgya. Vegyem észre, hogy ahogy Nemecseket a kis kezdőbetűvel nagy hőssé emelte Molnár Ferenc, úgy ORNÉLt a csupa nagy betűvel kis nímanddá degradálta az ő szerzője, Verebes. Köszi, hogy szólok, így legalább világos.

Persze az is lehet, hogy azért kell ez az arcbatolós arcoskodás, mert hogy nem értem. Hiszen a korszellem, ugye. Meg a média világa, ugye. Meg a pesties összekacsingatás. Egyik sem érintett még meg soha. Nem vagyok se pesti gyerek, se felülről/kívülről szemlélődő médiaszemélyiség, ráadásul a hetvenes évek végén születtem. Úgyhogy a Pannon Szarszag részese is csak hátsó, nem pedig orr irányból lehetek. Ez meg már gogoli dilemma.