Munkaméreg

A héten már körülbelül háromszor kaptam célzást arra, hogy nem töltök elég időt a munkahelyemen. Még mielőtt félreértés esnék, a célzás félreértelmezésének jogát fenntartom, ráadásul belátom, hogy ez a bejegyzés sem született, születhetett volna talán, ha egy jól célzott tökönrúgás kíséretében megkérdezem az illetőt, hogy mi a nyavalya baja is van velem...

Lényeg a lényeg, a tököm televan már ezzel a köcsög, kisstílű mentalitással, ami a magyar munkahelyek túlnyomó többségét jellemzi (és akkor most lehet köpködni a demagógia miatt), hogy a munkának egyszerűen nem a minőségét, hanem a mennyiségét nézik, jelesül nem akkor vagy fasza, ha megfelelős hatásfokkal és maradandóan, értelemmel, józan belátással és a körülményeket mérlegelve lelkiismeretesen teszed a dolgod, hanem akkor, ha még este hétkor is a munkahelyeden rohadsz. Na nem.

Be kellene már látni, hogy a munkahelyére az ember -- jó esetben -- nem azért jár be, mert szeretne egy olyan helyet, ahol folyamatosan baszogatják és a kötelességére emlékeztetik. A munkáját az ember azért vállalja és végzi, mert 1) pénzt kell keresni 2) alapvetően szeret hasznosnak és alkotónak mutatkozni, szeret letenni valamit az asztalra, ami esetleg maradandó, de legalábbis az adott időintervallumban értékes és értékelhető. Figyelem, ez itt most nem fontossági sorrend volt! És mondom, ez az ideális eset.
Én kijelentem, én szeretem a munkám, annak ellenére, hogy sohasem tagadtam abbéli véleményemet, hogy a magyar közoktatás egy fos, valamint azt, hogy ez a munkahely, ez a pozíció csak parkolópálya, mert másra vágyom.
Még mindig jobb ezt így bevallani, mint úgy tenni, mintha én lennék az közoktatásban az isten ostora, a felkent uralkodó, aki felsőbbrendűségi előjogokat oszt ki magának a magasságostól és a munkáltatójától kapott hatalmánál fogva. Nem.

Szeretem a munkámat, és még azt is ki merem jelenteni, hogy a fenntartásokkal és a végesség tudatával együtt is jobban és lelkiismeretesebben elvégzem, mint sokan mások, akiknek viszont életében eszébe sem fog jutni soha, hogy talán váltaniuk kéne, ha nem akarják letapadt gennycsomóként végezni.

Az én munkám, ugyebár, rugalmas munkaidejű. Ez azt jelenti, hogy heti leosztásban simán kijön a nyolc óra, azaz a heti negyven óra, sőt. Elvileg minden tanórához ugyanannyi felkészülési időt számítunk (eredetileg ez volt ugyebár a kötelező óraszám alapja), mindez azt jelenti, hogy máris 46 óránál tartok. Tudjuk, a heti negyven órás munkahét irányadó, de ez nagyjából sehol, semmilyen munkahelyen nem valósul meg.

Tudom persze, hogy a felkészülés például már nem olyan divatos dolog, hiszen például van, akinek mindegy, napi négyszer vagy hatszor mondja-e el ugyanazt... Azt is tudom, hogy a tanítás sokak számára tanárközpontú - azaz ki a faszt érdekel, kik ülnek szemben, leadom az anyagot, és kész. Hát igen, (a mi pályánkon is) van az a fajta munkamorál, ami darabra hajt, meg van az a fajta, ami minőségre. Az utóbbiba az ember igenis belefáradt - az előbbibe nem, mert az utóbbi erőfeszítéseket is tesz, az előbbi meg nagyjából csak tépi a száját.
Igen, ismerek olyat, aki pénteken is ugyanolyan vehemenciával és nemtörődömséggel dudorászik, mint hétfőn reggel. Nem irigylem, nem is vetem meg, egyszerűen azt gondolom róla, hogy reakcióképtelen és érzéketlen a körülötte folyó dolgokra, mert olyan egyszerűen nem létezik, hogy az ember kétszer ugyanúgy kel fel reggel.

Na, de vissza az eredeti felvetéshez.
Fogalmam sincs mennyi időbe fog telni a hazában még az, hogy a munkavállalókról elhiggyék azt, hogy elvégzik a tetves munkájukat. Fogalmam sincs, mikor következik el az az idő, amikor a felettesi pozíció nem a dirigálás és a szívatás előjogával lesz egyenlő, hanem a dolgokra való rálátással, emberismerettel és koordináló szereppel. Nem tudom, mikor fognak az intézményszerű munkahelyek besúgórendszerből közösséggé (vissza?)alakulni.
A helyzet szar - ez kurvára nem nagy újdonság. Mindenki boldogul, ahogy tud, ahogy idejéből, erejéből meg a lehetőségeiből telik. Van, aki jól házasodik, van, aki több műszakot vállal, és van, aki jobban osztja be, amije van. De ez a legteljesebb mértékben szuverén magánügy, senkinek semmi köze hozzá.
Tudom, a főállású munkáltatótól engedélyt kell kérni más irányú állás- vagy munkavállalásra. Részemről egyáltalán nem helyeslem, hogy az esti és/vagy hétvégi elfoglaltságaimat egy másik ember írásos engedélyétől kell függővé tennem. De hát ez van, ez a szabály, elfogadom. Elfogadom azt is, hogy ez egy olyan munkahely, ahol nem egyszer, nem kétszer fordul az elő, hogy a különféle programok délutánba, estébe, hétvégébe nyúlnak. Hogy vannak több napos elfoglaltságok, ottalvós osztálykirándulások, diáknapok és rendezvények. Nincs is ezzel bajom.

A bajom a vég nélküli idegtépéssel van, a végeláthatatlan és fölösleges értekezéssel, megbeszélésekkel, amik mindig a "csak legyünk rajta túl" attitűdjével körüllengve csakis és kizárólag az adminisztrációs kötelezettségekről szólnak. Ez az egy értelmük van. Hogy legyen még több papír, még több írásos nyom, hogy csináltunk valamit. Hogy dolgoztunk. Hogy bizonyítsuk, hogy dolgoztunk. Már megint ez a bizonyítás, mintha folytonos kényszerben élnénk, mert senki nem hisz nekünk, csak mi hiszünk magunknak, hogy most megint jó sokat dolgoztunk.

És a bajom még azzal van, hogy egy adott munkahelyen az azonos beosztásban lévők igenis egyenrangúak. A vezetői döntéshozatal és feladatkiosztás szintjén az nem munkajogi kategória, hogy "van gyereke" meg hogy "de hát családja van", hogy "egyedül van, ráér, senkije sincs" vagy hogy "van elég baja"... Annál is inkább, mert a családi/szociális körülmények, élethelyzetek bevallása és bevállalása megintcsak az egyéni szuverén szabadsága.
Van gyereknap és van táppénz a gyerekkel - jól van. A állam meg a munkahely 'honorálja', ha valakinek gyereke van, illetve bocsánat, ha valaki gyereket szült! Azt nem honorálja, ha idős vagy beteg hozzátartozója van, aki ápolásra szorul, azt sem, ha háziállatot tart, de azt sem, ha netán egyedül él, és nehezen gondoskodik magáról.

Igenis fontos és szükséges a magánélet és a munkahelyi létezés szétválasztása. A vállalt kötelességek teljesítése mellett meg kell, hogy tudjuk húzni a vonalat.
Még egyszer mondom, mindenki úgy boldogul, ahogy tud, a saját fontossági listája alapján. És van, akinek a minőség vagy a lelkesültség van a lista alján, van akinek a saját gyereke, van, akinek meg a fölösleges udvariassági gesztusok, a mártírszerep és a seggnyalás. Értékrend! bazmeg. Értékrend!
Hát ez van, feleim.

[A posztot kultúráltra és illedelmesre terveztem. Ennek meg nem valósítása a kudarcaim számát növeli...]