Kolléga gyerekét tanítani elég kellemetlen tud lenni. Persze vannak üdítő kivételek, például a mi iskolánkban is előfordult, hogy valaki olyan diszkréten tudta ezt intézni, hogy kb. az utolsó évben derült ki, hogy a gyerek oda jár.
A problémák tárháza egészen változatos: ha rossz tanuló, és a szülő nem belátó, akkor az a baj, ha eminens, akkor meg az tud kellemetlen lenni. Utóbbi egyébként szerintem rosszabb, vagy legalább is nekem ezzel vannak fárasztóbb tapasztalataim. De ez biztos az én befogadókészségem és toleranciám függvénye is. Nem szokott érdekelni, ki kinek az anyja, apja, gyereke, unokanagykabátja, mindenkinek szuverén önjoga megszerettetni vagy megutáltatni magát velem. (Én is ezt várom el, ezért aztán szinte soha nem is beszélek a puccos családomról.)
A nehezebben tanulók általában azért kerülnek oda, mert a kolléga-szülő jó kezekben akarja őket tudni, és (amennyiben normális), legtöbbször hálás a barátságos bánásmódért, a segítségért, a tanácsokért. Mi ugyanis egy nagyon jó iskola vagyunk. Sok-sok olyan példát tudnék mondani, amikor, bár pl. egyest adtam, nem volt ebből faggatózás, konfliktus, a számonkérés (még kimondani is rémes!) legapróbb jele sem. A gyereknek volt ciki, kijavította és kész.
Az az eset, amikor a kolléga-szülő nem tudja békén hagyni sem a gyereket, sem a tanárait, sok mindenből adódhat, de minden eredő közül szerintem a legkárosabb a teljesítménykényszer és a magány. Ebben a tanévben nagyon pedáns kolléga nagyon jó tanuló gyerekét tanítottam, és azt hiszem, egy darabig most nem akarok pedagógusgyereket látni. De kollégát se, legalább néhány hónapig.
Az elején még mindenki puhatolózik, óvatosan méregeti a helyzetet, a gyerek komfortját, vagy hogy a szaktanár elejt-e egy-két megjegyzést (persze pont az ő gyerekről) a tanáriban.
De nem ejt. Anyut már ismeri, a gyereket meg önjogán szeretné megismerni, ahogy már mondtam.
Aztán anyu nem sokáig bírja, kb. egy hét múlva kiderül, hogy már az sem véletlen, hogy te lettél a szaktanár, és eszedbe jut, hogy hát persze, az írásbeli felvételin is külön oda kellett figyelni, sőt, mintha bele is lett volna nyúlva abba a dolgozatba. Na, nem azért, mert rezgett a léc, hanem mert a max pont az mégis csak max pont. Ne bízzunk semmit a véletlenre.
Ezután pár nappal már azt is tudod, hogy a gyerek nagyon introvertált (vö. szünetben kacarászik a többiekkel), nincsenek barátai (vö. végigpofázza a tanórákat a mellette ülő lányokkal), nagyon stresszes és ez kihat a teljesítményére is. Egy idő után jönnek a keresetlen kérdések és megjegyzések: holnap miből is írtok? csak mert muszáj Katikával otthon együtt tanulni, mert olyan stresszes... mondtam neki, hogy nem túl jól fogalmaz, szerintem nem tud magyarul, azt még gyakorolni kéne, de mondta, hogy te nem vagy olyan szigorú, mint én... mert hát múltkor is azt történt az osztályomban, hogy.... és itt végeláthatatlanul jönnek a történetek arról, hogy Katika milyen remekül megírja a másik osztálynak szánt dolgozatokat, pedig azok magasabb osztályok, nem is érti, mi olyan nehéz ezen; és hogy különben is, Katika minden feladatsort letesztel, amit anyu készít, ő a kontrollcsoport...
Az ilyen helyzetekben a rutinos kollégák elkezdik anyut kerülni a tanáriban. Nem szabad felvenni a szemkontaktust, meg kell tanulni gyorsan témát váltani vagy más elfoglaltságot találni az iskola egy távoli sarkában. Igen ám, de tántoríthatatlan anyáknak még mindig ott a messenger! Szóval célszerű kifejleszteni azt a képességet is, hogyan lehet a mobiltelefon értesítőcsíkja alapján eldönteni, hogy melyik üzenetet NEM szabad megnyitni, csak esetleg másnap reggel. Fiatal és tisztelettudó kollégák (némi suttogós motiválás hatására balról) négy év alatt egészen csodásan ki tudják fejleszteni a nemet mondás hasznos skilljét, és az érettségi évében már csípőből mondanak nemet anyunak, aki a lyukasórájukat az órarendből kinézve váratlan (és persze díjmentes) szaktárgyi korrepetálást szervez Katikának, mert adott kolléga épp ráér. Ő ezt bárkinek megtenné, meg is teszi, miért ne várhatná el.
Mert, hát igen, az érettségi éve a legkeményebb. Bár a gyermek mindent százegy százalékra teljesít, anyu ezt a fénytörésben kb. nyolvan százaléknak látja. A napok tervezéssel, pontszámlálással és közben közös készüléssel telnek. A kemény hajtásban minden perc számít, ezért a kimerült gyermek biztonyos tanórákat csak mérsékelten látogat (nem tudott felkelni, egész éjjel tanult, de igazolást nem hoztam, jó? majd később felhívom az orvosát), pláne azokat, amelyekből otthon is bőséges segítségre számíthat. Lassan-lassan gyanút fogsz, hogy nem csak ő számíthat segítségre, de az osztály egy szűk szegmense is, Katika jóbarátai, akik (némi palacsintasütéssel elcsábítva) megnyugodva élvezhetik ki a jótékony, otthonos légkörben történő önzetlen felkészítést. Ami közben persze bizonyára minden irányban óvatlanul áramlik az információ.
Az érettségi közeleg, az izgatott szülő megpróbálja az osztályfőnöki teendőket is átvenni (persze csak a segítőkészség), a vizsga napján pedig a vizsgaterem nyitva felejtett ajtajában toporog, hogy a felkészülési idő megkezdése előtt búcsúzóul még biztosan le tudja olvasni gyermeke szájáról a kihúzott tételek számát. Priceless.
Aztán hála istennek, ennek is vége, minden szuperül megy, megvannak a jó eredmények, még töriből is max. pontot kapott, pedig biztosAK VOLTUNK benne, hogy levonsz majd 4-5 pontot, Laci, mert nem tudta az évszámokat (de szerencsére nem így lett, az ne adta volna a jóisten így a végére). Az egyetemi pontszám is megvan, nem, mégsem mérnöki, bár nagyon sok pontja van, tudom, hogy eredetileg az volt, nem is külföld, mert az is volt, de még csak nem is másik város, inkább tétéká, egyszak, az a biztos, még azt is mondta, hogy lehet, hogy tanár lesz, és akkor nyilván szövődhet ez az amúgy is szoros és egészségtelen szimbiózis, termtud tanárokból mindig hiány van, üres állás mindig lesz, a jobb gimnáziumokban is, addigra talán a fizetéseket is megemelik.
Már azt hinnéd, hogy ez a vége, de nem, mert eljön a bankett, ahol felszabadultan és vidáman beszélgetsz a gyerekekkel, végre lement róluk a stressz, mit bánod te, szidhatnak bárkit, téged is, bár téged nem szidnak, szeretnek, megy a kötetlen csevej, te is elsütsz néhány jó sztorit, persze diszkréten, csak ahogy illik ebben a félig diák, félig nemdiák helyzetben. Örülsz, hogy lassan belátják, az iskolába nem kell belehalni, ez csak egy állomás a sok közül.
Az ilyen dumálások szorosabbá, barátibbá teszik a kapcsolatokat ezen a ponton, meg lehet nyílni, ami jól esik mindenkinek.
Kivéve persze annak, akinek, mint kiderül, egyáltalán nincs szüksége ilyen bizalmas beszélgetésekre, megnyílásra meg történetekre (amikből néha az is kiderül, hogy a tanárok is emberek) -- HISZEN már mindent tud, négy éve volt arra, hogy végigszkrollozza otthon a tanárok Facebookját, megnézze az összes képet mindenki gyerekéről, házastársáról, kiscicájáról. Nem a saját profiljáról, á, neki nincs Facebookja, a gyerekeknek manapság már nincs, ott nyomul az összes szülő. És tanár.
Ez egy másfajta intim közeg, mondhatni, családi program, ahol keresztnéven emlegetődnek a tanárok, megvan az összes sztori mindenki hülyeségeiről, óvatlanul az iskolában intézett szerelmi életéről, betegségeiről - tanulókról és szülőkről alkotott vélemények, ételallergiák, nyaralási helyszínek és még sok minden más.
Ki tudja, mindez miért, talán azért, mert a megszerzett információk birtokában vonzóbbnak és érdekesebbnek lehet tűnni.
Vagy azért, mert már egyiküknek sincs olyan élete, ahol ki lehet kapcsolni a teljesítményt, az iskolát, a környezetet vagy egymást, hogy végre maguk, önmaguk lehessenek. Mert nincs olyan, hogy önmaguk. Lehet, hogy valaha volt, de már nincs.
Szóval figyelni kell, mit beszél az ember, amikor valaki ártatlan arccal közelebb húz egy széket, hogy odaüljön.
