Lassú ősz

Lélekben rákészültem, és esküszöm, nem is depiztem, de valahogy nehezen indul be ez az ősz. Na, nem az időjárásról beszélek, hanem a történésekről; a lassú pedig itt most nem az a nyugodt, kellemes, andalító kényelem, hanem a vánszorgás, tétlenség, tétovaság és irritáció. Zavar, mert ha én munkára szánom magam, akkor legyen és működjön minden azonnal. Akkor haladjunk, csináljuk, legyünk hatékonyak és agilisek.

De hát nem.
Tétovaság van.
Emberek lézengenek az iskolában tanácstalanul, pótvizsgázó diákok bizonytalankodnak, akikkel kötelező egy kicsit jópofizni, de hát ezzel korántsem megy el az ember munkaideje. Azon tanakodom, mit dolgoznak a többiek. Látok néhány embert iszonyatos papírhalmok mögött fejcsóválva, de az a meggyőződésem, hogy csak játsszák az eszüket.
Jó, nem mondom, hogy nincsenek bosszantó dolgok egyébként. Rögtön megtudtunk néhány dolgot, ami a nyár-érzés komfortjának utolsó emlékét is porrá zúzta, például hogy személyre szóló tanmeneteket kell csinálni, és aszerint haladni. Szerény véleményem szerint ez lehetetlen, mert nem gyárban vagyunk, ahol minden csavar egyforma, és igen, van olyan, hogy valamit kétszer kell elmagyarázni, sőt, olyan is van, hogy (urambocsá!) beszélgetésbe torkollik egy óra. Jujj!
Nem lesz továbbá csoportbontás magyar nyelvből, azaz 30 fős osztályokkal kell mondatot elemeztetni, és lehetőleg leellenőrizni, hogy ki mire jutott. Vagy retorikai feladatokat megoldani. Vagy kommunikációs helyzetgyakorlatokat. Éljen a magyar nyelv, éljen a kompetenciafejlesztési akcióterv (ami azt célozná, hogy a diákok megtanulják mondjuk az anyanyelvi alapkészségeket, ez 30 fős osztályokban biztos remekül kivitelezhető).
Az óráimat sorra veszik el, mert a szakértőnek jelentkezett kolléga szeptembertől még 22, de január 1-től (!!) csak 18 órában taníthat: képzeljük el a helyzetet, hogy jan. 1-jén gyorsan átveszem a csoportját, megismerem őket, tanítok gyorsan valamit (vagy nem), majd lezárom a jegyeket. Én, aki sose láttam őket.

Zúzunk tovább a pályázatokkal, 4-5 fős angoltanári gárdánk kapott 60 oldal lefordítandót, amit persze ingyen fogunk megcsinálni. Mert erre a pénzosztásnál nem gondoltak, hogy majd kell fizetni fordítókat. Vagy nem jutott eszükbe, vagy szándékosan nem akartak. Valakik elutazták a pénzt. Az igazgatóhelyettes pedig nem érti, hogy más iskolákban (ez olyan misztikus utópia nála kb., mint a messzi-messzi galaxis) miért tudnak a nyelvtanárok korlátlanul és lelkesen részt venni a külföldi kapcsolatok szervezésében, mi meg miért nem.
Ja igen, a projektvezető, aki óriási órakedvezményeket kapott a pályázat miatt, persze német szakos. Ő sajnos nem tudja lefordítani az angol szöveget, és általában tolmácsot is vinnie kellett magával mindig.

De nemcsak a közoktatásban van kupleráj, kérem, hanem az egyetemen is. Jövő héten elvileg indul a félév, de még nincsenek szerződések, órarend sincs, a kurzusleírásokat sem kérték be (én önszorgalomból megcsináltam hétvégén mondjuk), és a Kari Tanács ül azon a kérvényen, miszerint engedélyezzenek még oktatókat (akár külsőst), mert nincs elég tanár az elsős órákra. Érted, mindenkit felvettek, mert hajrá, de tanár, na, az nincs.

Lektoráltam még egy előadásszöveget angolul, antik római irodalom témában. Komolyan, nem kell mindenkinek tudnia angolul, de itt szeretném leszögezni, hogy a nagydoktori cím ≠ nyelvtudás. Ezt be kell látni. És akkor nem fogok bosszankodni olyan angol szavakon, mint a dismove, a texeternal és a textinternal. (A magyarításokat a szerkesztőségbe várom.)

Slusszpoénnak pedig hadd szóljak a kilencedikes kísérleti irodalomkönyvről, amiből én hála isten, nem fogok tanítani, de ma belenéztem. Egy lecke két kicsi oldal. Igényesebb középiskolákban körberöhögik. Néhány gyöngyszemet kiemelnék:

• Rögtön az első fejezetnél (görög mitológia) egy Németh László-regényrészletet kell elolvasniuk a 14-15 éveseknek, majd 8-10 soros érvelő esszét írniuk az abban foglalt témáról. Ez a házi, punktum.
  Arról nincs szó, hogy hányadik században járunk, de arról se, hogy hogyan kell érvelő esszét írni, azt meg ki találta ki, hogy pont Németh László legyen a referencia a későbbi korok kultúrájához? (Én csak egy regényét olvastam például.)
  
• A görög eposzokban a megszólított múzsa általában Kalliopé, a "későbbi, keresztény korok költői Szűz Máriát hívják segítségül". (Későbbi korok? Keresztény korok? Mi van?)
   
• Aphrodité (!) nagyon sok képzőművészeti alkotás témája, pl. Botticelli: Vénusz (!!) születése. (Magyarázat nincs.)
  
• Minden fejezet végén van kötődés később kultúrák, korszakok referenciáihoz. Például:
  A Biblia isten szavának kinyilatkoztatása. A hívők abbéli örömét, hogy Isten szól hozzájuk, leginkább úgy érthetjük meg, ha kisebb hatalmú vezetők szónoklataira gondolunk. A nép mindig szereti, ha a vezérük szól hozzájuk. Nézzétek meg a digitális tananyagban A király beszéde c. film részletét, és.... blablabla. (Kortárs referencia a Biblia bevezető fejezetéhez, értem?!) 

És ja, az első fejezetben, amit megnéztem, nincsenek dátumok, szóval hogy kb. mikor volt az antikvitás, meg hogy volt olyan, hogy római mitológia, és az mi volt, az nem derül ki.
Hát így vagyunk. Boldog vagyok amiatt is, hogy ismét szoronghatok, hogy a főnököm hogy fog apró akadályokat gördíteni a tudományos ambícióm és céljaim útjába. De ezt már lehet, hogy csak bebeszélem magamnak.

Búcsú a nyártól

Kukk

Komolyan mondom, teljesen hülyék és kiábrándítóak az emberek.
De nem szólom le őket érte, mert emlékszem, én is sokszor voltam ilyen. Meg most is vagyok olykor.

A volt sógorom (aki még nem is volt, mert csak szeptemberben lesz) hülyébb hülyepicsa, mint bárki, akivel eddig találkoztam, egy fészbukos-kukkoló, és most, a válópert előhangjaként kitörölte az egész családot, akihez pedig elég szép érdekek emlékek fűzték korábban. Igen, anyagiak is.
Jó, becsajozott, persze, meg hát manapság így van ez, becsajoznak és bepasiznak ezek a fiatalok idő és házbontás előtt, de hát aki ezt publikálja, az szerintem minimum tapintatlan, de inkább bunkó. Ez a fészbukos törölgetés meg felettébb gyermeteg.

Előkerült aztán egy egyetemi barátném, akit nagyon szerettem, aztán -- mivel neki előbb lett ún. felnőtt élete, mint nekem (értsd: munkába állt, én meg még tanultam, mellette persze dolgoztam is, de mindegy) -- rövid úton lekoptatott, mert a tanár kollégáival jobban meg tudta beszélni a problémáit. (Igen, az ő problémáit.) Azt hiszem, olyan 10-12 év mínuszban vagyunk. Született két gyereke (ikrek), akik egy darabig lekötötték, ha jól számolom, kábé most jött el az önállósodásuk ideje, ezért a csaj kicsit unatkozhat, mert felbukkant, és írt egy üzit 10-12 év után. Elkérte a számomat. Azóta se hívott persze, de én meg tanakodom, hogy mi lehet a hirtelen felbukkanás oka, kevésbé pillangólelkű barátaim szerint az, hogy felléptem nyilvánosan itt-ott, írásban és szóban, szakmai-féle fórumokon, ami bizonyosok szemében már sztárság, és megindult benne az irigységpatak.
Nem tudom, mindig is tehetségesebbnek gondoltam saját magamnál, három szakot kezdett el, egyet fejezett be, és visszautasította az összes meghívást különféle ösztöndíjakra, ajánlatokra és stb. Mindig az önbizalomhiányra hivatkozott. Jó, én se vagyok nyomulós, agilis is csak kb. 50%-osan, de az esze/rálátása felét azért sokszor szívesen hozzácsaptam volna az enyémhez. Kiderült egyébként, hogy ő is hónapok (évek?) óta figyel a fészbukon, és most lecsapott. Ez mondjuk nem kiábrándító (ld. első mondat), inkább meglepő.

Lement a fesztiválhét, a Quimby-koncertből nem sokra emlékszem, csak a gyomorsavra meg a hányingerre, de a többi jó volt, bár a kapacitásom kisebb társaságot kellemesebben el tud viselni.
Viszont bizonyos szempontból jó ötletnek bizonyult egy hétig éjjel 1-kor tequilázni (de akkor már figyeltem a gyomorsavra!) és hajnali 2-kor feküdni, mert mintha kitisztult volna az agyam a szorongásoktól - a hazajövetel óta egyfolytában a cikkemen dolgozom (és megy is!), nem agyalok a pénzen és a problémákon, sőt, azon sem, hogy idén szeptembertől nem lesz három mellékállásom, csak egy, az is csak a végén fizet majd. Megbékéltem a gondolattal, hogy itthon ülök (nem) és olvasok (á, nem), és lesz időm az írásra (hááát, nem).
Most a héten még leugrom a Balcsira, és ha szakad, akkor is úszni fogok, aztán hazajövök, és hétfőn pókerarccal bemegyek dolgozni, és elkéretőzöm a főnöktől szeptember 5-re, mert meghívott a volt iskolám a 120 éves jubileumukra.
És közben 36 éves leszek.

 

Vakáció

Nagyon furcsa vakációra menni úgy, ha az ember még soha nem volt (vagy már nagyon régen nem volt) olyan vakáción, ahol nem kell semmit sem csinálni, de tényleg semmit.
Elmondom mi van. Megérkezel, csodálkozol, hogy ez most mi, hogy ilyen olcsó(n rendelted meg annak idején májusban, talán kicsit beborozva és bátran, nem mérlegelve különösebben), hogy a feneked alá tolnak mindent, hogy rengeteg kaját ehetsz napi kétszer, hogy nincsen semmi kényszer, nem kell senkiről gondoskodni, csak a saját boldogságodról, nincs időbeosztás, munkamorál, kötelesség és kényszer. Nem is találod a helyed több órán keresztül egyébként, ülsz a medencében (mert van), és arról dumálsz, hogy "jó, de most akkor mit csináljunk"? Aztán elmúlik, nyugi... mert elég gyorsan megjönnek az ötletek, hogy mit lehetne csinálni...

Ez a Tolna megye amúgy elég furcsa, nincs sehol semmi kitáblázva, az egész mintha egy nagy kukoricaföld lenne, meg szőlő, és a közepén itt-ott vannak falvak, valamint rengeteg kúria, amiket az elnagyolt térkép okán nagyon nehéz megtalálni. Főleg, ha két napig zuhog, és csak gyalogos utak vannak, amiknek nem vágsz neki. Kár egyébként, majd máskor. Biztos türelem sem volt hozzá.
Látnivalónak így maradt a Tengelic park, ami önmagában is nagyon szép, vadregényes, főleg esőben és ködben.

Paks meg egyébként például pocsék, a kedvenc jelenetem az volt, amikor rám üvöltött két sofőr, hogy álljak már a vonalra, mert sosem fog zöldre váltani a lámpa. Zöldre váltó lámpa, vonalra állással. Tegeződő sofőrök nagy autókkal. Mondjuk a legjobb Paksban az olcsó ajándékbolt volt, ahol a nőci 30 percig beszélgetett velünk, gondolom, a kutya se nyitotta rá az ajtót hetek óta.... Paks és a turizmus, hajj....
Megtudtam viszont a netről mindent a biskói komptragédiáról, aminek Pakson emlékmű állíttatott, és amiről eddig soha nem hallottam. Persze sok minden van, amiről soha életemben nem hallottam, de Pakssal kapcsolatban ez volt most a nagy tudás. Az atomerőművet majd máskor nézem meg...

Mindenképpen tanulságosak ezek a vakációk, főleg nekem, aki gyáva vagyok, és nem merek semmibe meggondolatlanul belevágni, nem mondom, így is aggódtam sokszor fölösleges és hülye dolgokért, és sokat járt a munkán az eszem, ha nem három napig maradtam volna, hanem tovább, biztos ezt is ki tudtam volna kúrálni, de kezdetnek ez is megteszi.

Most pedig nézzetek képeket a Tengelic parkról és a tóról.

Never Before I've Met Your Kind

A tanév utolsó heteit egy nagyon makacs betegséggel küszködtem végig, lehet mondani, hogy év végi betegség, tanárbetegség, eleresztem magam-betegség, megengedhetem magamnak-betegség, mindenesetre elég az hozzá, hogy az utolsó ballagási banketten már csak kókadoztam, becsíptem egy búzasörtől, éjjel pedig valószínűleg lázas voltam, mert arra ébredtem, hogy ömlik rólam a víz.
Mindez akkor volt, amikor végül is nem jutottunk el a Péterfy Bori-koncertre a Fishingre (mert nem volt jegy), de a kókadozás fényében talán ez nem is olyan nagy baj. Az viszont annál inkább, hogy az Ördögkatlanon sem lesz Bori, úgyhogy ki kell várni megint valami decemberi időpontot vagy valamit ki kell találni, hogy lássam...
Lesz viszont a nyáron Irie Maffia Villányban ingyen (fröccsfesztivál), és voltam remek Maszkura koncerten is (ingyen).
A betegség még nem múlt el, pedig már voltam orvosnál, tartottunk kalapkúrát is külhonba szakadt baráttal (én tényleg nem gondoltam, hogy ennyi pálinkát meg lehet inni úgy, hogy az ember még csak nem is másnapos, na jó, hozzájött a fejenként kb. 3-4 liter víz is, meg a zsíroskenyér, és semmi egyéb kísérő), de még mindig köhögök.
Versenyt köhögünk itthon, mert M. allergiás, M. pedig elkapta tőlünk a köhögést, de őt végül is nem vittük orvoshoz, mert jól van.

Szépen felavattak közben doktornak, az is nagyon jó volt, igazi gyerekes-családos ünneplés volt pizzával és fára mászással, eddig még soha nem realizálódott bennem, mennyire vidám dolog az, amikor sok gyerek egyszerre mászik fára, vagy amikor az embert megölelgetik az ember barátjának a nagyra nőtt gyerekei, vagy amikor nem is csak engem ölelgetnek meg, hanem mindenkit, aki hozzám tartozik. Valahogy olyan természetes ez, mégis csak Szegeden kéne élni, főleg, hogy Á. is végre kisbabát vár, és ez akkora öröm, mert a baráti hármasunkból most akkor ketten nagynénik leszünk. Az avatás nagyon érdekes volt egyébként, Harry Potter-setting, felesküdtünk, hogy a hazánkat és a tudományt fogjuk szolgálni a tudásunkkal, és ez elég megható volt, mondjuk én eddig is így éreztem. Nagyon szép kék hengerben adták az oklevelet latinul, a bizottság pedig elmondta hogy doktorrá fogad, és ennek eddig sosem éreztem a jelentőségét (vö. PhD-gyár), de most mégis. Mert én belül tudom, hogy én ezért megdolgoztam.
A főnök is gratulált egyébként most először, sőt, átnyomtatták már a nevem 1-2 helyen mindenféle névsorokban, viszont nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy X kolléga felesége is doktori iskolába megy, mert hogy legyen még egy papírja, hát baszki, ha nem lennének tudományos ambícióim, biztos nem csináltam volna végig, főleg úgy, hogy egy kanyit sem emelkedik a fizetésem.

Amióta nincs iskola, próbálok leállni a robotüzemmódról, aki ismer, tudja, hogy ez nekem nem egyszerű, mert folyton azon kapom magam, hogy a kötelességeken jár az eszem, holott, amióta csak vissza tudok emlékezni, ez az első olyan nyár, hogy magam határozhatom meg, mit szeretnék.
Nem kell ugyanis disszertációt írni. 
A napjaim tehát (ó, de nagyképű, ez még csak egy nap volt) úgy telnek, hogy felkelek, bevásárolok, főzök valamit a fiúknak, kicsit németezünk és zongorázunk M.-mel (amibe bele van számítva a hisztije, mert nyilván semmit sem akar csinálni). Esetleg olvasok, mert recenzióra készülök egy könyvből, elkezdtem összeszedni a cikkeket, olvasnivalókat az Ördögkatlanos pódiumbeszélgetésre, amire immár doktorként meghívtak, valamint egy tanulmányhoz, amit nyáron írok meg. Filmeket nézek, egyelőre lazán (még gyűjtöm a bátorságot a keményebb mozikhoz, úgymint Nymphomaniac 1-2 és Blue is the Warmest Color, nem, nem a szex miatt, hanem mert a drámához még kellene kicsit aludnom). Edzek, németre viszem a kölyköt (amit viszonylag lelkesen csinál, elég nagy büszkeségemre), filmeket töltök le nekik is, illetve közösen művelődünk a 80-as, 90-es évek mozikultúrájából - és vannak restanciáim is, pl. a Hobbit eddig megjelent összes részei. Hamarosan folytatom a blogarchiválást is.
Dolgozni, úgy tűnik, nem fogok, ami miatt olykor rámtör a lelkifurdalás, de egyrészt meg van tiltva most, másrészt tanév közben, be kell látnom, rengeteg szemét, túlélési munkát végzek azért, hogy biztosíthassam a luxustudós létet (meg sok minden mást).

Hétvégére kicsit elutazunk, eltölthetek néhány napot végre a Balatonnál is (tervem, hogy egynél azért többször látom az idén nyáron). Találkozni fogok anyámékkal is, akik lassan adagolnak engem maguknak: bár eljöttek a védésemre, és végigvillogták velem a Dunántúlt a tavasszal, az életem néhány fontos epizódjával még csak most fognak szembesülni, nem mintha én nem akartam volna, csak bénák és érzéketlenek. Vagy nem veszik észre, hogy lassan 36 leszek....

Na de mind a fentiek egyáltalán nem érdekesek annyira, mint életünk első never before három napos miniszabija, hamarosan. (A poszt címe ebből a dalból van.)

A Shakespeare-titok

Befejeztem Jennifer Lee Carrell könyvét, A Shakespeare-titok címűt, ami tulajdonképpen egy koramodern kort érintő A Da Vinci-kód. A cselekménye körülbelül annyi, hogy egy volt anglista, azóta színházi rendezővé előlépett nőre (Kate) kap a régi professzorától egy brosst, és ezzel számtalan kaland veszi kezdetét. A cél Shakespeare elveszett darabjának, a Cardeniónak a megtalálása, mellékszálként pedig annak kiderítése, hogy létezett-e egyáltalán Shakespeare. (Végül is nézőpont kérdése, hogy melyik a fő, és melyik a mellékszál.)

A regény nem volt különösebben jó, bár talán azért éreztem ezt, mert más misztikus krimik olykor fordulatosabbak. Viszont ami érdekessé tette mindezt, az a rengeteg információ, hiszen a szerző igazából tényleg irodalomprofesszor, a könyv utószavában pedig felsorolja mindazokat a helyeket, archívumokat, könyvtárakat, ahol a kutatás miatt megfordult.

A regény egyik érdekes témája tehát a Cardenio, amit Shakespeare, és szerzőtársa, John Fletcher elveszett darabjának tartanak (Shakespeare-nek több elveszett, de hivatkozott műve van, ezekről általában az ún. Stationers' Registerből tudunk, ami azokat a darabokat, műveket sorolta fel, amik kiadását engedélyezte a korabeli szerzői "jogrendszer"). A szöveg maga nincs meg, ám E. K. Chambers fontos színháztörténeti munkája (a könyvben is szerepel!), a négy kötetes The Elizabethan Stage (1923) hivatkozik rá. A történet sem ismert, de a főhőse valószínűleg Cervanes Don Quijotéjának az egyik mellékszereplője, aki abba őrül bele, hogy az igaz szerelmét elszereti tőle az egyik barátja.
A regény ennek a darabnak a történetét köti össze egy Jakab-kori históriával, illetve szerelmi három(vagy sok-?)szöggel, amit egyébként elég nehéz kibogozni, és számomra nem is volt annyira érdekes.

Ami Shakespeare szerzőségét illeti, a Shakespeare-tudósok és fanok több táborra oszthatók. A Stratfordiánusok szerint a stratfordi Shakespeare (aki tényleg létezett) a darabok szerzője, punktum. Aki ezt nem hiszi, azaz az anti-Stratfordiánusok több elképzelést is dédelgetnek arról, hogy ki lehet a valódi szerző, a kételkedésük okai pedig többek között a Stratford - London távolság, valamint hogy a kesztyűkészítő John Shakespeare fia, William, képtelen lett volna ennyi világirodalmi tudást, nyelvi kompetenciát, költészettant, ikonográfiai ismereteket, dramaturgiai készségeket, stb. elsajátítani rövid élete alatt. Ehhez hozzájön az, hogy elég kevés az életrajzi adat, különösen az 1585-92-es évek között időszakról (a tudomány ezt "the lost years"-nek hívja), ami után egyszer csak hirtelen özönleni kezdtek a darabok. Shakespeare egyik darabja sem maradt fent kéziratos formában, összesen 6 db állítólagos aláírást ismerünk tőle, mindegyiket jogi dokumentumokról, illetve a Sir Thomas More című darab fennmaradt három oldaláról gondolják még azt, hogy esetleg ő írhatta.
A darabok ún. quarto formában maradtak fenn (ezek 1-1 darab kiadását jelentik), illetve 1623-ban jelent meg az Első Folió kiadás, ami 36 színdarabot tartalmaz (azért első, mert készültek későbbi kiadások is). Ezt John Heminges és Henry Condell színészek gyűjtötték össze és szerkesztették, előszavát pedig Ben Jonson írta. Ezen található a híres, félig kopasz kleopátrahajú portré is. (A vers a regényben is szóba kerül annak kapcsán, hogy hogy is nézhetett ki William, Jonson egyik sora ugyanis így szól: "Reader, looke / Not on his picture, but his Booke".)
 A First Folióból állítólag 228 példány még mindig létezik (és persze számtalan másolat, például Stratford-upon-Avonban), a British Libraryben van kettő, a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárban pedig kb. 80. Mivel a világ egyik legdrágább könyve, időről időre megkísérelnek ellopni egyet-egyet. A regény krimi része ebből (is) táplálkozik.

Tehát ami a szerzőséget illeti, az alternatív szerzőjelöltek száma kb. 80, a legismertebbek Francis Bacon, Christopher Marlowe, William Stanley, Derby hatodik earl-je, illetve Edward de Vere, Oxford tizenhetedik earl-je. Utóbbiról készült az Anonymus című film 2011-ben. Pro és kontra is rengeteg érvet fel lehetne sorolni, a Shakespeare-hívők szerint a korabeli referenciák, valamint a stratfordi Holy Trinity Church-beli sírfelirat (amit, mikor ott voltam, nem tudtam megnézni) meggyőzően bizonyítják, hogy Shakespeare volt a színpadi művek szerzője.

A szerzőség vita egyébként a 19. században indult, és több neves szépirodalmi szerző is állást foglalt. Számomra ez volt a regény legérdekesebb vonatkozása, mert elég keveset tudtam erről. Néhány példa: Delia Bacon a század közepén Francis Bacon és Walter Raleigh szerzősége mellett érvelt. Előadásokat tartott, elveszett kéziratok után kutatott, sírokat akart felnyitni. Hatására a 19. században neves írók és színészek közreműködésével bírósági pereket tartottak, amelyek azt voltak hivatottak eldönteni, hogy Shakespeare-e a Shakespeare-darabok szerzője. A 19. század végén és a 20. század elején merült fel a többi jelölt neve, Marlowe-é és Edward de Vere-é. Marlowe kapcsán felmerül, hogy nem halt meg 1593-ban, hanem Spanyolországba menekítették, hogy megmentsék az ateizmusa miatti börtöntől illetve halálbüntetéstől, és innen szervezte meg darabjai kiadását Londonban. Aki de Vere-ről többet akar hallani, látni, nézze meg a fent említett filmet. Tény, hogy Oxford grófja literátor volt a javából, verseket és darabokat is írt, a film szerint egyenesen I. Erzsébet törvénytelen fia és volt szeretője.

A regény a csoportos szerzőség mellett áll ki, azaz azt mondja, hogy több jelölt állt össze és alkotott azért, hogy létrejöjjön a shakespeare-i életmű, de Jennifer Lee Carrell csoportosítása nem felel meg a hivatalosan publikált kombinációk egyikének sem, saját verziója van.
A lényeghez tartozik még egyébként, hogy a hivatásos, akadémikus Shakespeare-kutatás általában Stratfordiánus. Részemről (ó, poszt-strukturalizmus és színháztudomány) totál nem érdekel, ki írta a darabokat.

Egyperces

Múltkor valaki egy blogban arról írt, hogy lehet, hogy lehetne szigorúbb, következetesebb szülő, de hát....
.... én meg most pont azt gondolom, hogy bárcsak lennék annyira ráhagyós, legyintős és laza, mint amilyen nem vagyok, mit érdekeljen engem, hogy mi lesz, majd lesz valami, mindenki (még ha ifjú is) a maga szerencséjének a kovácsa, mindenki a saját hibájából tanul a legjobban és egyéb közhelyek, szóval de jó lenne bedobni az ultraliberális gyeplőt a lovak közé, és uzsgyi.

Mert nincs nekem arra energiám, hogy osztályozzak, javítsak, zárjak, feleltessek, könyörgő szülőkkel telefonáljak, diáksirámokat hallgassak, elkésett beszámolókat, dolgozatokat fogadjak el türelmesen, közben elvégezzem a munkát, ami pénzt hoz, meg azt is, amitől normális tudok maradni, meg feldolgozzak lelkileg egy öngyilkossági kísérletet (diák 1), egy extra mennyiségű igazolatlan hiányzást, ami valószínűleg családi pótlék megvonással jár majd egy nagyon csóró családnál (diák 2), a sok elveszített bukót (diák x), meg azokat, akik még nem adták fel a reményt, de meg fognak bukni, csak még nem tudják. Az éjszakai sportprogramot, amit nyilván ilyenkor szerveznek pont. A ránk erőszakolt tantestületi közös ebédelést az utolsó munkanapon (jún. 30., hétfő), amit nem lehet kiváltani, mert "elindul egy lavina"....
A tanulmányíráshoz kiszabott betarthatatlan határidőt, ami nem az, csak nekem.
A kocsit, ami cirka 100 ezer ebben a másfél hónapban már.
Meg még a fentieket, azaz hogy jó legyen a bizonyítvány, helyén legyen a fizikum, legyen edzés, kirándulás, családi program, sütemény, boldog legyen a macska, süssek néha süteményt, bevásároljak, mindenki értse meg, hogy mi a fontos, és az legyen az ebéd, amit mindenki szeret. Pedig, érted, nem is vagyok terror alatt, sőt, egyedül sem vagyok.
És akkor arról még nem is szóltam, hogy a Brand New Heavies jön a Veszprémfesztre, ahol persze iszonyatosak a jegyárak.