Vakáció

Nagyon furcsa vakációra menni úgy, ha az ember még soha nem volt (vagy már nagyon régen nem volt) olyan vakáción, ahol nem kell semmit sem csinálni, de tényleg semmit.
Elmondom mi van. Megérkezel, csodálkozol, hogy ez most mi, hogy ilyen olcsó(n rendelted meg annak idején májusban, talán kicsit beborozva és bátran, nem mérlegelve különösebben), hogy a feneked alá tolnak mindent, hogy rengeteg kaját ehetsz napi kétszer, hogy nincsen semmi kényszer, nem kell senkiről gondoskodni, csak a saját boldogságodról, nincs időbeosztás, munkamorál, kötelesség és kényszer. Nem is találod a helyed több órán keresztül egyébként, ülsz a medencében (mert van), és arról dumálsz, hogy "jó, de most akkor mit csináljunk"? Aztán elmúlik, nyugi... mert elég gyorsan megjönnek az ötletek, hogy mit lehetne csinálni...

Ez a Tolna megye amúgy elég furcsa, nincs sehol semmi kitáblázva, az egész mintha egy nagy kukoricaföld lenne, meg szőlő, és a közepén itt-ott vannak falvak, valamint rengeteg kúria, amiket az elnagyolt térkép okán nagyon nehéz megtalálni. Főleg, ha két napig zuhog, és csak gyalogos utak vannak, amiknek nem vágsz neki. Kár egyébként, majd máskor. Biztos türelem sem volt hozzá.
Látnivalónak így maradt a Tengelic park, ami önmagában is nagyon szép, vadregényes, főleg esőben és ködben.

Paks meg egyébként például pocsék, a kedvenc jelenetem az volt, amikor rám üvöltött két sofőr, hogy álljak már a vonalra, mert sosem fog zöldre váltani a lámpa. Zöldre váltó lámpa, vonalra állással. Tegeződő sofőrök nagy autókkal. Mondjuk a legjobb Paksban az olcsó ajándékbolt volt, ahol a nőci 30 percig beszélgetett velünk, gondolom, a kutya se nyitotta rá az ajtót hetek óta.... Paks és a turizmus, hajj....
Megtudtam viszont a netről mindent a biskói komptragédiáról, aminek Pakson emlékmű állíttatott, és amiről eddig soha nem hallottam. Persze sok minden van, amiről soha életemben nem hallottam, de Pakssal kapcsolatban ez volt most a nagy tudás. Az atomerőművet majd máskor nézem meg...

Mindenképpen tanulságosak ezek a vakációk, főleg nekem, aki gyáva vagyok, és nem merek semmibe meggondolatlanul belevágni, nem mondom, így is aggódtam sokszor fölösleges és hülye dolgokért, és sokat járt a munkán az eszem, ha nem három napig maradtam volna, hanem tovább, biztos ezt is ki tudtam volna kúrálni, de kezdetnek ez is megteszi.

Most pedig nézzetek képeket a Tengelic parkról és a tóról.

Never Before I've Met Your Kind

A tanév utolsó heteit egy nagyon makacs betegséggel küszködtem végig, lehet mondani, hogy év végi betegség, tanárbetegség, eleresztem magam-betegség, megengedhetem magamnak-betegség, mindenesetre elég az hozzá, hogy az utolsó ballagási banketten már csak kókadoztam, becsíptem egy búzasörtől, éjjel pedig valószínűleg lázas voltam, mert arra ébredtem, hogy ömlik rólam a víz.
Mindez akkor volt, amikor végül is nem jutottunk el a Péterfy Bori-koncertre a Fishingre (mert nem volt jegy), de a kókadozás fényében talán ez nem is olyan nagy baj. Az viszont annál inkább, hogy az Ördögkatlanon sem lesz Bori, úgyhogy ki kell várni megint valami decemberi időpontot vagy valamit ki kell találni, hogy lássam...
Lesz viszont a nyáron Irie Maffia Villányban ingyen (fröccsfesztivál), és voltam remek Maszkura koncerten is (ingyen).
A betegség még nem múlt el, pedig már voltam orvosnál, tartottunk kalapkúrát is külhonba szakadt baráttal (én tényleg nem gondoltam, hogy ennyi pálinkát meg lehet inni úgy, hogy az ember még csak nem is másnapos, na jó, hozzájött a fejenként kb. 3-4 liter víz is, meg a zsíroskenyér, és semmi egyéb kísérő), de még mindig köhögök.
Versenyt köhögünk itthon, mert M. allergiás, M. pedig elkapta tőlünk a köhögést, de őt végül is nem vittük orvoshoz, mert jól van.

Szépen felavattak közben doktornak, az is nagyon jó volt, igazi gyerekes-családos ünneplés volt pizzával és fára mászással, eddig még soha nem realizálódott bennem, mennyire vidám dolog az, amikor sok gyerek egyszerre mászik fára, vagy amikor az embert megölelgetik az ember barátjának a nagyra nőtt gyerekei, vagy amikor nem is csak engem ölelgetnek meg, hanem mindenkit, aki hozzám tartozik. Valahogy olyan természetes ez, mégis csak Szegeden kéne élni, főleg, hogy Á. is végre kisbabát vár, és ez akkora öröm, mert a baráti hármasunkból most akkor ketten nagynénik leszünk. Az avatás nagyon érdekes volt egyébként, Harry Potter-setting, felesküdtünk, hogy a hazánkat és a tudományt fogjuk szolgálni a tudásunkkal, és ez elég megható volt, mondjuk én eddig is így éreztem. Nagyon szép kék hengerben adták az oklevelet latinul, a bizottság pedig elmondta hogy doktorrá fogad, és ennek eddig sosem éreztem a jelentőségét (vö. PhD-gyár), de most mégis. Mert én belül tudom, hogy én ezért megdolgoztam.
A főnök is gratulált egyébként most először, sőt, átnyomtatták már a nevem 1-2 helyen mindenféle névsorokban, viszont nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy X kolléga felesége is doktori iskolába megy, mert hogy legyen még egy papírja, hát baszki, ha nem lennének tudományos ambícióim, biztos nem csináltam volna végig, főleg úgy, hogy egy kanyit sem emelkedik a fizetésem.

Amióta nincs iskola, próbálok leállni a robotüzemmódról, aki ismer, tudja, hogy ez nekem nem egyszerű, mert folyton azon kapom magam, hogy a kötelességeken jár az eszem, holott, amióta csak vissza tudok emlékezni, ez az első olyan nyár, hogy magam határozhatom meg, mit szeretnék.
Nem kell ugyanis disszertációt írni. 
A napjaim tehát (ó, de nagyképű, ez még csak egy nap volt) úgy telnek, hogy felkelek, bevásárolok, főzök valamit a fiúknak, kicsit németezünk és zongorázunk M.-mel (amibe bele van számítva a hisztije, mert nyilván semmit sem akar csinálni). Esetleg olvasok, mert recenzióra készülök egy könyvből, elkezdtem összeszedni a cikkeket, olvasnivalókat az Ördögkatlanos pódiumbeszélgetésre, amire immár doktorként meghívtak, valamint egy tanulmányhoz, amit nyáron írok meg. Filmeket nézek, egyelőre lazán (még gyűjtöm a bátorságot a keményebb mozikhoz, úgymint Nymphomaniac 1-2 és Blue is the Warmest Color, nem, nem a szex miatt, hanem mert a drámához még kellene kicsit aludnom). Edzek, németre viszem a kölyköt (amit viszonylag lelkesen csinál, elég nagy büszkeségemre), filmeket töltök le nekik is, illetve közösen művelődünk a 80-as, 90-es évek mozikultúrájából - és vannak restanciáim is, pl. a Hobbit eddig megjelent összes részei. Hamarosan folytatom a blogarchiválást is.
Dolgozni, úgy tűnik, nem fogok, ami miatt olykor rámtör a lelkifurdalás, de egyrészt meg van tiltva most, másrészt tanév közben, be kell látnom, rengeteg szemét, túlélési munkát végzek azért, hogy biztosíthassam a luxustudós létet (meg sok minden mást).

Hétvégére kicsit elutazunk, eltölthetek néhány napot végre a Balatonnál is (tervem, hogy egynél azért többször látom az idén nyáron). Találkozni fogok anyámékkal is, akik lassan adagolnak engem maguknak: bár eljöttek a védésemre, és végigvillogták velem a Dunántúlt a tavasszal, az életem néhány fontos epizódjával még csak most fognak szembesülni, nem mintha én nem akartam volna, csak bénák és érzéketlenek. Vagy nem veszik észre, hogy lassan 36 leszek....

Na de mind a fentiek egyáltalán nem érdekesek annyira, mint életünk első never before három napos miniszabija, hamarosan. (A poszt címe ebből a dalból van.)

A Shakespeare-titok

Befejeztem Jennifer Lee Carrell könyvét, A Shakespeare-titok címűt, ami tulajdonképpen egy koramodern kort érintő A Da Vinci-kód. A cselekménye körülbelül annyi, hogy egy volt anglista, azóta színházi rendezővé előlépett nőre (Kate) kap a régi professzorától egy brosst, és ezzel számtalan kaland veszi kezdetét. A cél Shakespeare elveszett darabjának, a Cardeniónak a megtalálása, mellékszálként pedig annak kiderítése, hogy létezett-e egyáltalán Shakespeare. (Végül is nézőpont kérdése, hogy melyik a fő, és melyik a mellékszál.)

A regény nem volt különösebben jó, bár talán azért éreztem ezt, mert más misztikus krimik olykor fordulatosabbak. Viszont ami érdekessé tette mindezt, az a rengeteg információ, hiszen a szerző igazából tényleg irodalomprofesszor, a könyv utószavában pedig felsorolja mindazokat a helyeket, archívumokat, könyvtárakat, ahol a kutatás miatt megfordult.

A regény egyik érdekes témája tehát a Cardenio, amit Shakespeare, és szerzőtársa, John Fletcher elveszett darabjának tartanak (Shakespeare-nek több elveszett, de hivatkozott műve van, ezekről általában az ún. Stationers' Registerből tudunk, ami azokat a darabokat, műveket sorolta fel, amik kiadását engedélyezte a korabeli szerzői "jogrendszer"). A szöveg maga nincs meg, ám E. K. Chambers fontos színháztörténeti munkája (a könyvben is szerepel!), a négy kötetes The Elizabethan Stage (1923) hivatkozik rá. A történet sem ismert, de a főhőse valószínűleg Cervanes Don Quijotéjának az egyik mellékszereplője, aki abba őrül bele, hogy az igaz szerelmét elszereti tőle az egyik barátja.
A regény ennek a darabnak a történetét köti össze egy Jakab-kori históriával, illetve szerelmi három(vagy sok-?)szöggel, amit egyébként elég nehéz kibogozni, és számomra nem is volt annyira érdekes.

Ami Shakespeare szerzőségét illeti, a Shakespeare-tudósok és fanok több táborra oszthatók. A Stratfordiánusok szerint a stratfordi Shakespeare (aki tényleg létezett) a darabok szerzője, punktum. Aki ezt nem hiszi, azaz az anti-Stratfordiánusok több elképzelést is dédelgetnek arról, hogy ki lehet a valódi szerző, a kételkedésük okai pedig többek között a Stratford - London távolság, valamint hogy a kesztyűkészítő John Shakespeare fia, William, képtelen lett volna ennyi világirodalmi tudást, nyelvi kompetenciát, költészettant, ikonográfiai ismereteket, dramaturgiai készségeket, stb. elsajátítani rövid élete alatt. Ehhez hozzájön az, hogy elég kevés az életrajzi adat, különösen az 1585-92-es évek között időszakról (a tudomány ezt "the lost years"-nek hívja), ami után egyszer csak hirtelen özönleni kezdtek a darabok. Shakespeare egyik darabja sem maradt fent kéziratos formában, összesen 6 db állítólagos aláírást ismerünk tőle, mindegyiket jogi dokumentumokról, illetve a Sir Thomas More című darab fennmaradt három oldaláról gondolják még azt, hogy esetleg ő írhatta.
A darabok ún. quarto formában maradtak fenn (ezek 1-1 darab kiadását jelentik), illetve 1623-ban jelent meg az Első Folió kiadás, ami 36 színdarabot tartalmaz (azért első, mert készültek későbbi kiadások is). Ezt John Heminges és Henry Condell színészek gyűjtötték össze és szerkesztették, előszavát pedig Ben Jonson írta. Ezen található a híres, félig kopasz kleopátrahajú portré is. (A vers a regényben is szóba kerül annak kapcsán, hogy hogy is nézhetett ki William, Jonson egyik sora ugyanis így szól: "Reader, looke / Not on his picture, but his Booke".)
 A First Folióból állítólag 228 példány még mindig létezik (és persze számtalan másolat, például Stratford-upon-Avonban), a British Libraryben van kettő, a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárban pedig kb. 80. Mivel a világ egyik legdrágább könyve, időről időre megkísérelnek ellopni egyet-egyet. A regény krimi része ebből (is) táplálkozik.

Tehát ami a szerzőséget illeti, az alternatív szerzőjelöltek száma kb. 80, a legismertebbek Francis Bacon, Christopher Marlowe, William Stanley, Derby hatodik earl-je, illetve Edward de Vere, Oxford tizenhetedik earl-je. Utóbbiról készült az Anonymus című film 2011-ben. Pro és kontra is rengeteg érvet fel lehetne sorolni, a Shakespeare-hívők szerint a korabeli referenciák, valamint a stratfordi Holy Trinity Church-beli sírfelirat (amit, mikor ott voltam, nem tudtam megnézni) meggyőzően bizonyítják, hogy Shakespeare volt a színpadi művek szerzője.

A szerzőség vita egyébként a 19. században indult, és több neves szépirodalmi szerző is állást foglalt. Számomra ez volt a regény legérdekesebb vonatkozása, mert elég keveset tudtam erről. Néhány példa: Delia Bacon a század közepén Francis Bacon és Walter Raleigh szerzősége mellett érvelt. Előadásokat tartott, elveszett kéziratok után kutatott, sírokat akart felnyitni. Hatására a 19. században neves írók és színészek közreműködésével bírósági pereket tartottak, amelyek azt voltak hivatottak eldönteni, hogy Shakespeare-e a Shakespeare-darabok szerzője. A 19. század végén és a 20. század elején merült fel a többi jelölt neve, Marlowe-é és Edward de Vere-é. Marlowe kapcsán felmerül, hogy nem halt meg 1593-ban, hanem Spanyolországba menekítették, hogy megmentsék az ateizmusa miatti börtöntől illetve halálbüntetéstől, és innen szervezte meg darabjai kiadását Londonban. Aki de Vere-ről többet akar hallani, látni, nézze meg a fent említett filmet. Tény, hogy Oxford grófja literátor volt a javából, verseket és darabokat is írt, a film szerint egyenesen I. Erzsébet törvénytelen fia és volt szeretője.

A regény a csoportos szerzőség mellett áll ki, azaz azt mondja, hogy több jelölt állt össze és alkotott azért, hogy létrejöjjön a shakespeare-i életmű, de Jennifer Lee Carrell csoportosítása nem felel meg a hivatalosan publikált kombinációk egyikének sem, saját verziója van.
A lényeghez tartozik még egyébként, hogy a hivatásos, akadémikus Shakespeare-kutatás általában Stratfordiánus. Részemről (ó, poszt-strukturalizmus és színháztudomány) totál nem érdekel, ki írta a darabokat.

Egyperces

Múltkor valaki egy blogban arról írt, hogy lehet, hogy lehetne szigorúbb, következetesebb szülő, de hát....
.... én meg most pont azt gondolom, hogy bárcsak lennék annyira ráhagyós, legyintős és laza, mint amilyen nem vagyok, mit érdekeljen engem, hogy mi lesz, majd lesz valami, mindenki (még ha ifjú is) a maga szerencséjének a kovácsa, mindenki a saját hibájából tanul a legjobban és egyéb közhelyek, szóval de jó lenne bedobni az ultraliberális gyeplőt a lovak közé, és uzsgyi.

Mert nincs nekem arra energiám, hogy osztályozzak, javítsak, zárjak, feleltessek, könyörgő szülőkkel telefonáljak, diáksirámokat hallgassak, elkésett beszámolókat, dolgozatokat fogadjak el türelmesen, közben elvégezzem a munkát, ami pénzt hoz, meg azt is, amitől normális tudok maradni, meg feldolgozzak lelkileg egy öngyilkossági kísérletet (diák 1), egy extra mennyiségű igazolatlan hiányzást, ami valószínűleg családi pótlék megvonással jár majd egy nagyon csóró családnál (diák 2), a sok elveszített bukót (diák x), meg azokat, akik még nem adták fel a reményt, de meg fognak bukni, csak még nem tudják. Az éjszakai sportprogramot, amit nyilván ilyenkor szerveznek pont. A ránk erőszakolt tantestületi közös ebédelést az utolsó munkanapon (jún. 30., hétfő), amit nem lehet kiváltani, mert "elindul egy lavina"....
A tanulmányíráshoz kiszabott betarthatatlan határidőt, ami nem az, csak nekem.
A kocsit, ami cirka 100 ezer ebben a másfél hónapban már.
Meg még a fentieket, azaz hogy jó legyen a bizonyítvány, helyén legyen a fizikum, legyen edzés, kirándulás, családi program, sütemény, boldog legyen a macska, süssek néha süteményt, bevásároljak, mindenki értse meg, hogy mi a fontos, és az legyen az ebéd, amit mindenki szeret. Pedig, érted, nem is vagyok terror alatt, sőt, egyedül sem vagyok.
És akkor arról még nem is szóltam, hogy a Brand New Heavies jön a Veszprémfesztre, ahol persze iszonyatosak a jegyárak.

[Volt egy cím ide a fejemben, de elfelejtettem...]

Nem akar véget érni ez a kib. hónap már....
Bár nem is tudom, mit akarok, mert ha véget ér, akkor kezdődik a következő, ami meg tele lesz vizsgával.
Mindig azt hiszem, hogy miután már nincs több 12-es órám, könnyebb lesz, de nem, az első héten gyakorlatilag annyira elfáradtam, mintha 40 órát tanítottam volna.
Fura ez a munkaelosztás, azokat hívják be többet érettségire ügyelni, akik megbízhatóak és precízek. Tehát ha egy tetű lennék, aki enged puskázni, plusz elfelejt adminisztrálni, akkor megúsztam volna némi folyosóügyelettel, így meg mehettek háromszor első ügyelőnek negyed nyolcra, ami gyakorlatilag kb. dupla annyi munkaidő, mint amennyi a szerződésben van. Amikor meg nem ügyelni mentem hajnalban, akkor történetesen nulladik órám volt. Mert még így is van kettő.

A diákok a halálukon vannak szintén, ami félig bosszant, félig elszomorít. Viszonylag ép lélekkel túlestek a szakmai prezentációs programokon, ami miatt kollégák ugrottak egymás torkának már a végén.... én nem ugrottam senki torkának, pedig néha nem ártana, mert akkor nem lennék tiszta ideg itt-ott a kanyarban. Az én osztályom (kilencedikesek) produkált egy remek osztálykirándulást a hónap elején, de azóta gyakorlatilag nem hajlandóak tanulni, hiába óriási a bukásveszély. Valami naiv csodálkozással néznek a jegyeikre, és nem tudom, miben reménykednek/mit remélnek, amikor őszintén megkérdezik, hogy de most mi a baj. Van, aki végül is már iskolába se nagyon jár.
Közben meg a párhuzamos osztályban tanítókat már behívták raportra, hogy hányas osztálylétszámot kell tartani - engem még nem mert a főnök szerintem. Úgy általában elmondható, hogy elég keveset mer velem kekeckedni. Csak nehogy elkiabáljam. Amíg nem kerülök vele beszélő viszonyban, addig jó, már végül is az se érdekel, hogy nem gratulált.
Egy mondatváltásunk azért mégis volt, jelesül a nyári gyakorlat kapcsán, mert van ugye egy kismama az osztályban, aki magántanuló, hát megkérdeztem, hogy teljesítse ezt a két hetet. Azt mondta, járjon be, amennyit tud, mert mit szólnak majd az osztálytársai (hát semmit, szeretik, te kretén). Hát, fogalmam sincs, egy két hónapos gyerek mellett mennyit tud majd a lány az iskolában tölteni, de éljen a rendszer, miszerint a szakközépiskolák kötelező (!) nyári gyakorlatának programját csesztek kidolgozni a magántanulókra, viszont ez a tanév teljesítésének és az érettséginek is a kötelező feltétele. Az önkéntes munka mellett, értitek.....

Kijavítottam az emelt szintű érettségi dolgozatokat, a középszintűeket még nem, de már járnak a diákok a nyakamra, a pontszámot persze nem mondhatom meg. Most részvéttel nézem őket, a szóbelin meg majd megint dühöngök, mert nem fognak semmit tanulni, miután megtudják, hogy írásban is megvan a kettes. Ami az emelt szinten illeti, persze egyrészt le lettem cseszve, hogy három napra elmegyek vizsgáztatni, másrészt arról nem szól a fáma, hogy a diri meg a helyettes is mennyi plusz melót csinál külön pénzért, miközben a munkaköri kötelességüket képtelenek rendesen (időben) ellátni és megoldani.

Ma pedig megkeresett egy diák, aki közölte velem, hogy leadja az emelt közgázt, ellenben felveszi az emelt magyart (OMG), mondtam neki, hogy remélem, tudja, hogy az életével játszik. Hát ez van, már én is egyre kevésbé disztingválok, mert engem sem kímél senki, és ennek a diáknak már tavaly is azzal jöttek, hogy aki "ilyen okos", az menjek közgázra. Értitek, tehát más szakokra, mást tanulni nem kell okosnak lenni. És na EZ az, ami igazán felkúrja az agyamat, mert akik szembe vannak itt állítva, azok a törtető, gátlástalan, de nem túl okos közgazdászok, és azok, akik normálisan, befogadóan, segítően gondolkodnak a tanításról, gyerekekről, és az egyéni motivációkat támogatják. Nem magamról beszélek feltétlenül, hiszen nem tanítok annyira régóta, és mindig is voltak fontosabb ambícióim, mint a középiskola. De hogy érzelmileg zsaroljunk egy fiatalt, akinek tervei vannak a saját jövőjével, és még esze is van, az messze felháborít.

Ami másik, ami felháborít, a munkaidő nyilvántartása papíralapon. Egyrészt vezetünk elektronikus naplót, másrészt javítani jobb itthon. Harmadrészt kapják be. Az indok minderre ráadásul az, hogy ha (!!) jön egy ellenőrzés a hivataltól, akkor a kezükbe lehet nyomni a jelenléti ívet. Nem értem, hogy amikor a szabályok meg az etika ilyen lazán kezelődik, miért pont ez az, ami aggodalmat okoz. Mert ebben nyilván mindenki hazudik, mindenki beírja a megfelelő óraszámot, aztán lelép. Előtte, közben, utána. Nem tehetek róla, de nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a főnök szabadidejében ezt olvasgatja.
De nem ez érdekel leginkább egyébként, hanem a fontoskodó fennhéjázás bosszant, amit egyre erősebbnek és agresszívabbnak érzek.

Aztán voltam egy elég középszerű előadáson, amiben csak az volt jó, hogy végre megismertem ennek a trilógiának az egyik részét, a rossz meg az, hogy írnom kellett a dologról. (Iparosmunka lett.) Viszont megint megállapítottam, hogy kortárs drámát igenis olvasni kell, kár, hogy olyan drága a könyv, és kár, hogy online még nem hozzáférhető elég sok minden.

Hát ezek történtek. Hónap végéig határidős vagyok egy tanulmánnyal, egy másik összefoglalójával, nyakamon a vizsgák, nevetséges a munkahelyem, az egyetem elcsábított megint kvázi ingyenmunkára, és mindeközben elég borzasztóan érzem magam éppen. De, de, de mindjárt itt a nyár....

Pech gehabt

Az úgy kezdődött, hogy a tavaszi szünet utáni első munkanapon belém jöttek a kereszteződésben. Én megálltam elsőbbséget adni, a csaj nem figyelt, és nekem jött az autójával. Kiszálltunk, fogta a fejét, totálisan pánikba esett, és amilyen hülye vagyok, megsajnáltam. Rögtön betétlapot kértem persze (mint tapasztalt ütköző), de ő előbb felhívta a férjét, aki persze ahelyett, hogy megnyugtatta volna, azonnal lecseszte, és ahogy hallottam, rám akarta volna terelni a felelősséget is. Végül velem is beszélt a pasi, és érdeklődött, nem intézhetnénk-e el készpénzben a dolgot, meg hogy mekkora a kár.
Hát, mondom, fogalmam sincs.
Odajött taxival, közben én is telefonáltam kettőt, és belementem az ajánlatba, amit valószínűleg egyébként rosszul tettem.
A feleség még mindig pánikolt, én siettem a munkába, valamint élénken élt bennem a múltkori Hondás eset, amikor majdnem fél évig vacakolt velem egy pali, akinek én húztam meg az autóját (van róla egy poszt is valahol, majd ha meglelem, ideteszem a linket). Szóval elfogadtam a pénzt, és mentünk a dolgunkra.

Később kiderült, hogy a pénz persze nem elég, mert az egész hátsó lökhárítót le kellett cserélni, és a csontkovácsnál karosszérialakatosnál még nem is voltam, ám közben kiderült, hogy a kocsiban ki kell cserélni valami lengőszart is, úgyhogy eddig csak a fél fizetésemet hagytam ott, jövő héten jön a másik fele. Felhívtam a nőt, hogy kéne találkoznunk, mert nem elég amit adtak. Ígérte, hogy jövő héten visszahív, de előbb (OMG) beszélnie kell a férjével. Hát most kíváncsi vagyok, és közben azon tűnődöm, hogy mivel fenyegetőzhetnék, ha mégsem tudjuk elrendezni ezt a dolgot. Meg azon, hogy én most tényleg ekkora balek vagyok?! Tényleg. És hogy mekkora kib*szás, hogy amikor sikerül egy kicsit félretenni, rögtön jön a Nagy Pénzbehajtó, és az ember perkálhat, mint a köles.

A héten ballagás is volt, amin szépen cserben hagyott az osztályom, mert alig páran jöttek be a megbeszélt időben díszíteni, közülük is néhányan csak ücsörögtek és a telefonjukat pötyögtették, úgyhogy nevelési szándékkal válogatott bosszúállást tervezek (the revenger's tragedy). Kaptam viszont sok ajándékot a végzősöktől, akik helyesek voltak, ellenben ebben a két csonka hétben tanítani egyáltalán semmit nem lehet, úgyhogy meglesz ennek is a böjtje hamarosan.
Azért annak ellenére, hogy hosszasan csináltam a semmit a munkahelyemen, eléggé elfáradtam, valamint többször elvert a jég, az eső és a jégeső is. A főnök is lehordott, mert sok emelt szintű vizsgáztatást vállaltam, de mivel még mindig teljesen meg vagyok rökönyödve azon, hogy egyedül ő nem gratulált a doktori védésemhez, csak annyit mondtam, hogy bocsánat, de én ebből élek nyáron.

Szóval már egészen belenyugodtam, hogy a héten semmi sem sikerül, és csőből ömlik a balszerencse, aztán végül a négy darab megrendelt fotókönyv helyett hét érkezett - négy áráért. Úgyhogy talán vége.

My Holland

Húsvét-projekt az eindhoveni templomban.

Elektromos autótöltő.

Cipőfa Eindhovenben, nem tudjuk, miért, talán a tavaszi szünet miatt, talán az elnyűtt deszkás cipők...

Kávézó 1 (Eindhoven)

Emeletes tárolós bicikliparkoló (-mélygarázs), természetesen ingyenes

Fazonra nyírt kiskertek mindenhol

Kert, bicikli, kert, bicikli, kert, bicikli...

Biciklis körforgalom az úttest felett

Tulipánmező, ameddig a szem ellát (Keukenhof/Lisse)

Kávézó 2 (Hága)

Elektromosan tölthető futárautók

Bicikli X

May Peace Prevail On Earth (Hága)

A béke öröklángja a Béke Palotánál a Nemzetközi Bíróság épülete előtt. Sok ország nevét jegyzik itt, köztük egy csomó olyanét, ahol egyáltalán nincs béke, vagy amelyik komolyan hozzájárult ahhoz, hogy valahol ne legyen az. Szóval elszomorító élmény ott állni.

Északi-tenger, a nagy szerelem.

Sealife, Scheveningen, a medúzák. Láttam már szebb akváriumot, de a medúzákat ilyen szépen "kiállítva" még soha.

Csendes kocsi a holland vonatokon. Hallgass, olvass, dolgozz, kussolj.