Karácsony rush

Gyűlölöm ezt a névhúzós-ajándékozós mutatványt karácsonykor, még szerencse, hogy a munkahelyen nincs ilyen, kiakadok, ha olyanokat kell ajándékoznom, akikhez semmi közöm, személytelenségekre költeni meg különösen gyűlölök.

Eddig két karácsonyi alkalmon voltam, és egyiken sem ihattam semmi alkoholt (e hónapra nincs bérletem), viszont már most meglehetősen elfáradtam, mert ez egy idegbaj, hogy az ember még dolgozik is, de jól kell éreznie magát holmi "karácsonyi együttlétekkor". Az első mondjuk egy puccos étteremben volt, és a jó kaja kárpótolt azért, hogy kb. húsz év, mire feloldódom egy relatíve idegen társaságban (velük most voltam először). A második a szokásos munkahelyi, ahol a főnök életében először jól beszélt (röviden, sallangmentesen) egy nyugdíjba vonuló kolléga búcsúztatása alkalmával. El is érzékenyült, olyan volt, mint egy olvadozó jégszobor, amint éppen pattogzik szét a jég, és amikor azt mondta, "hát most még én is elérzékenyülök, pedig nem szabad", akkor hirtelen nagyon-nagyon megsajnáltam, és arra gondoltam, de jó lenne, ha valaki átölelné, mert lehet, hogy az a típusú nő, akit egy ölelés egészen meg tudna változtatni.
Tökre jó fejnek érzem magam, hogy az elmúlt időszakok előzményeit tekintve ilyeneket tudok gondolni.

Nem voltam demonstrálni sehol, amit egyébként bánok.
A diákok számomra most az antidepresszáns.

Tandíj

Nem tudom, mit gondoljak hirtelen erről a tandíj mizériáról.
Arra emlékszem, hogy amikor első éves voltam, és voltak a Bokros-féle tandíj elleni nagy tiltakozások (ami 3000 forint lett volna havonta!), nem mentem el demonstrálni, mert valahogy beláttam, hogy ez elviselhető, tán fontos is, pedig lövésem sem volt (és azóta sincs) a gazdasághoz. Azt a tandíjat nem kellett sokáig fizetni, de aztán jött a kemény divízió, hogy állami meg önköltséges. Fizettem egyébként tandíjat egy évig az angol szakon, amikor nem vettek fel, és előévfolyamra jártam, nem emlékszem, mennyi volt, de nem volt annyira kevés. Aztán felvettek - másodévre, államira.

Aztán azt is láttam, hogy tényleg vannak emberek, akik 9-10 évet töltenek az egyetemen, csak azért, hogy legyenek valahol. De olyat is, akinek nem volt pénze már hó közepén, mert a szülei nem tudtak neki segíteni (ahogy nekem tudtak). Felvettem a diákhitelt is, hogy könnyebb legyen, tavaly fejeztem be a törlesztést, 33 évesen. Már akkor fizetnem kellett, miután lediplomáztam, de még nem volt állásom, hanem a doktori programra jártam. Aztán kitalálták, hogy doktoranduszok is vehetnek fel hitelt, de ezen a ponton nem emlékszem, mi történt.

A tanári fizetésem nem, a törlesztőrészlet viszont minden évben nőtt. Volt sok olyan hónap, amikor komoly gondot jelentett átutalni. Lakásom azóta sincs, csak egy piros bringám, meg jó, van egy kocsim, ami nem az enyém.

Szóval azt gondolom, elég határozottan, hogy ha akkor megmaradunk a Bokros-féle háromezernél, most nem itt tartanánk.
De azt is gondolom, hogy az Orbán-kormány rosszul időzít mindent, nagyon makacs és végletes. 10 450?? Meg mi ez a magyarázkodás a piacképes szakmákról meg a romkocsmában ücsörgő bölcsészekről?
Ma zeneiskolai zongorakoncerten voltam, és baromira örültem annak, hogy vannak még emberek, akik zenesuliba íratják a kölykeiket még akkor is, ha nem is kiemelkedőek esetleg. Még engem is járatott apám, az "új" fiait már nem, mert az ilyesmi "fölösleges". Ahogy a bölcsészek, mondjuk.
Meg mi ez, hogy a tandíjjal akarnak motiválni és pályaorientálni?
A legjobban pedig a röghöz kötést utálom.

És hát ami az embernek a legjobban kinyitja a bicskát a zsebében, az az álszent hazudozás, amit nagyon jól szemléltet a korábbi meg a mostani Orbán nyilatkozatok szembeállítása. Tudom, tudom, nincs min meglepődni,

Azt is gondolom egyébként, hogy ez nem is csak diák-ügy, hanem felsőoktatási ügy is, az elvonásokkal, a létszámstoppal meg a fake szakdolgozatokkal/disszertációkkal/újonnan kinevezett haverokkal együtt.

Nálunk az iskolában is kezdeményeződött valami ülősztrájk amúgy, amit a dirinő aztán úgy engedélyezett, hogy "csak osztályteremben", "csak tanár felügyeletével" lehetett demonstrálni (ergo legálisan nem megtartani az órákat). Mondjuk ehhez sok kollégámnál egyébként nem is szükséges sem demonstráció, sem igazgatói engedély, mert sosem tanítanak.
Nevetséges. Persze ha a FIDESZ-es polgármester baráti köréhez tartoznék, biztos engem is érzékenyen érintene, ha kiszivárogna az iskolámról, hogy demonstrál. (Megjegyzem, a gimnáziumok rendesen tiltakoztak, sőt, tanári karok adtak ki nyilatkozatokat, írtak nyílt leveleket. Mi meg lapítunk, mint szar a fűben, annyira jellemző.)
Azért arra jó volt, hogy a gyerekekkel meg lehetett mindezt beszélni, bár abban, ahogy a gondolataimat megfogalmaztam, benne voltak a kétségeim a szélsőséges véleményekkel kapcsolatban.
Igazán kíváncsi lennék, csak én látom-e középen a megoldást.

Napi villám

Mindenki megbolondult.
Az iskola elejét teleragasztották a tegnapi demonstrálók reggelre. De ezek a tacepaók később eltűntek. (Ez nem tudom, bolondság-e vagy nem.)
Délben posztolok. (Ezt nem szoktam, tehát bolondság.)
A főnök ma megnevelt nyilvánosan, mert szerinte nem köszöntem neki reggel, persze köszöntem, csak valószínűleg azért nem hallotta, mert azt figyelte, van-e rajtam sapka. (...)
A pécsi egyetemisták egy nappal később ébrednek. (Bolondság.)
A pécsi középiskolások három nappal később (bolondság), és nálunk is lehet, hogy lesz ülősztrájk, bár senkit soha nem vesznek fel sehova (nem bolondság).
Egy fiú ma azt mondta nekem, leszarja a tüntetéseket, mert ő ki tudja fizetni a tandíjat és eleve fizetősre megy. (...)
Nyitottam egy másik blogot is, mert kezdek megijedni magamtól.
Bolondság.

Csönd

Valahol ott kezdődött ez az egész, amikor már ötödikes (negyedikes?) koromban lázas betegen egyedül voltam otthon (mert csak lázzal lehetett otthon maradni), és úgy emlékszem, feladatokat is kaptam, hogy mit kell megcsinálnom, meg ki volt készítve a gyógyszer, hogy mit kell bevennem. Meg volt a vonalas telefon, ugye. Aztán olyan is volt, hogy nem kaptam feladatokat, hanem megcsináltam magamtól, mondjuk a nagytakarítást, de anyám, mikor hazajött nem szólt egy szót sem. Aztán később, mikor megkérdeztem, hogy észrevette-e egyáltalán, mondta, hogy persze.

Aztán ott folytatódott, hogy az első sikertelen angol szakos felvételi (plusz az elsőéves magyar szakos év végi vizsgaidőszak) után hazafelé a vonatról már nem otthon szálltam le, hanem a telkünknél, ahol egész nyáron dolgoztuk aztán. Reggel fél hattól este nyolcig kábé. Ott akkor az volt az öröm, ha valaki ebédet főzhetett, mert az volt a pihenés, meg a mosogatás. Na de ez a kiváltság csak lányoknak adatott meg. Ott építettünk például egy cserépkályhát, ami aztán később füstölt, meg különben is elegánsabb a beszerelhető öntött vas, úgyhogy viszonylag hamar le is lett bontva. Egy nyár munkája.
Később aztán ezt a tempót úgy megszokta az ember, hogy a vizsgaidőszakból rögtön beállt a recepcióba egy balatoni városban, aztán ki sem szállt onnan, míg el nem kezdődött az egyetem. Persze ennek az is volt az oka, hogy ne kelljen otthon lenni. A munka, mint figyelemelterelés.

A pattogás aztán életforma lett, a "csinálnom kell valamit" mottó, és az ilyen embereknek nagyon nehéz leállni, mondjuk alkohollal például sikerülhet, csak utána sokkal rosszabb. Sokszor úgy van, hogy manuálisan már nem történik semmi, de belül meg még mindig megy a centrifuga. Ez párosul valami túlzásba vitt (van ilyen?) lelkiismeretességgel, és aztán hamar kész a rövidzárlat. És akkor akár vége is lehetne. De mondjuk nincs, hanem kezdődik előröl az egész.
Ebben aztán még az a legrémesebb, hogy az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy a környezetével is így bánik; pattogtatja őket. "Csinálnod kell valamit". "Csinálj már valamit". Tanár és orvos, helyzetbe hozva; a legrosszabb kombináció.

Nincs más megoldás, csak a csönd. Se tévé, se zene, se villódzás, mert ezek mind a felgyorsult, pattogós élet részei. Hanem mondjuk egy hosszú autóút. Egy alföldi havas táj. Vízpart. Az, hogy nem szólunk egymáshoz, csak itt vagy a másik szobában. Lassúság, kényelem, tea, le kell kapcsolni a villanyt az agyban.
És ez nem mérhető az OEP-pel. A hiányának a következményei viszont annál inkább. Például úgy, hogy az ember elfelejt beszélni, ha nem vigyáz, akkor lehet, hogy hosszabb időre.

Mélyen

Ez akár az előző poszt folytatása is lehetne.

Perpillanat mélyen elszomorít az, hogy 2012-ben advent első vasárnapján a nácizmus ellen kell tüntetni. Elszomorít az is, hogy az emberek egy része szerint ez fölösleges, hiszen az egész ominózus beszéd csak elszólás volt. Ezt el is hiszik.

Elszomorít, hogy elmennek a barátaim más országokba annak ellenére, hogy nem akarnak, annak ellenére, hogy itt akarnának élni, azért, mert még a szándék legapróbb jelét sem érzékelik annak sehonnan, hogy itt kellenének. Szomorúak köztük sokan, és szomorú vagyok én is velük meg miattuk.

Hogy naponta olvasok olyan híreket (nem tudom, minek is olvasok), amiktől leesik az állam, vagy azt gondolom, hogy ez csak valami vicc lehet. Legutóbb például ezt. Lassan úgy érzem magam, mintha egy sci-fiben élnék, és minden pillanatban várnám, hogy megjön az öntudatára ébred hős, és felrobbantja a falansztert.
Hogy intézményeket és értelmiségi köröket taszítanak lassan a teljes kétségbeesésbe. Hogy diplomás meg doktori fokozattal rendelkező ismerőseimnek nincs állása. (Nem, nem azt mondom, hogy az ilyen címek feltétlenül szakértelemmel járnak együtt, sőt.) Hogy azok, akinek van, lassan a teljes apátiába süllyednek, nem kommunikálnak a világgal, az ezotériába menekülnek. Hogy még állással és pozícióval rendelkező emberek egyszerűen feladják, hogy küzdjenek a náluk "kisebbekért". Hogy a saját kis kezecskéiket melengetik a saját kis hordótüzeik felett, közben meg persze lehet, hogy már nem bírnak a tükörbe sem belenézni.

Mélységes közönyt látok, amit sértésnek érzek az ambiciózus, a törekvéseiket még fel nem adó emberekkel szemben. Mert a közöny azt sugallja, hogy semminek nincs semmi értelme, ráadásul ragályos, nehezen múló, és mélyre ránt. A nemtörődömség súlyosabb formáit hozza elő, amik aztán hazudozáshoz meg takargatáshoz vezetnek.

Néha úgy érzem én is, hogy nem tudok mit mondani, és ez akkor keserít el leginkább, amikor gyerekekkel kerülök szembe. Mit lehet a gyerekeknek mondani? Persze tudom, hogy mit lehetne és kellene mondani, de hogy mondjam, amikor sokszor én sem érzem? Vagy amikor azt tapasztalom, hogy mindenhol máshol pont az ellenkezőjét mondják, mutatják, láttatják nekik/velük? Meddig tart a hit, és ha elveszik, hogyan jön vissza? Hogyan lehet szembe menni ezzel a mérhetetlen érdektelenséggel úgy, hogy az ember közben nem tántorodik meg, és nem fordul vissza ő maga is?

Ex nihilo nihil.

Ostobák

Tort ül az ostobaság, ezt mondanám, ha Ady Endre lennék. De hát nincs is min csodálkozni, mostanában leginkább már csak szégyellem magam, és valami szörnyű apátia kezd úrrá lenni rajtam a közéléletet illetően. De közben meg akarom is tudni, hogy mi történik körülöttem, hogy amikor majd beüt a vég (...), akkor elmondhassam, hogy legalább képben voltam. Tényleg, ezért nézem a facebookot is. A hírek miatt. A melóhelyen szerencsére most éppen nincs letiltva valami szuper versenyzős közgazdasági online játék miatt. Vagy csak lázad a rendszergazda, nem tudom.

Itt van például ez a mai Novák Előd-ügy, a Novák-Dúró páros amúgy is nagy kedvenceim sok minden miatt, például az Alföldi kapcsán tett kijelentéseik okán. Van az a bölcs mondás, ugye, hogy lehet valaki hülye, csak ne legyen aktív. Az a baj viszont, hogy ez a Novák nem csak hogy hülye, de suttyó is, és mindig rátesz még két lapáttal akkor is, amikor nincs igaza, ami pedig a suttyók igazi jellegzetessége.
Jelen esetben a hülyeségre helyezném a hangsúlyt, ami mondjuk funkcionális analfabétizmusban nyilvánul meg. Nincs egyébként azzal semmi baj, ha valaki nem tud olvasni, mert egy jó hentesnek például nem biztos, hogy birtokában kell lennie a Hegel-összesnek, de hát ez az ember politikus. Ott a parlamentben. Odaválasztották valakik, akik annak a közösségnek a tagjai (is), ahová én is tartozom. És itt jön be az én szégyenérzetem, mert hát igen, érzek valami felelősséget ez iránt az egész iránt még akkor is, ha én nem a Novák Elődre szavaztam. Pedig szavaztam. Ebben talán azért bujkál valami hazafiság. Mármint abban, hogy közösen belátom a nemzet hibáit és igyekszem megértő lenni vele, még akkor is, ha a nemzet (egy része) nem látja be azt az én liberalizmusomat mondjuk, és egyáltalán nem szándékozik megérő lenni vele.
De ez a Novák ostoba, mondjuk, hogy speciális nevelési igényű, és nem érti az iróniát, ami még talán a pedagógus énemet is megmozgatja egy kicsit, mert hát én is olvasni-írni próbálok megtanítani embereket. Akik remélhetőleg nem lesznek politikusok.

Egyébként nem is főként ezt a Novák gyereket hibáztatom, mert ház az iskolában is úgy van ez, hogy a buta gyerek nem annyira hibás. Sokkal több felelőssége van annak, aki rossz helyre íratja, aztán otthagyja, helybenhagyja a rossz képességeit, a marhaságaira azt mondja, hogy ez jó, stb. Egyszóval a felelőtlen oktatás-nevelés, ami a fejkvóta miatt csak meglapogatja a gyerek vállát, aztán leveszi róla a kezét, hadd nőjön, mint a dudva. Pont, mint ez a Novák (meg a többi), akinek a tetteiről megmagyarázzuk, hogy de az nem is, meg nem úgy, meg nem azt akarta, meg egyébként nem rossz gyerek, stb.

És itt jön megint a képbe az, hogy igazából nem is csodálkozom. Az iskolában ilyen Novák Előd-sztorik mennek kicsiben, habár nácizás, zsidózás és buzizás nélkül (jobb esetben). Aki szimpatikus, az ötöst kap, akinek nem jár az anyja szülőire, az hármast. Aki szembeszegül, az kettest. Aki besimul, akármilyen elvtelenül is, az ötöst.
Aki nyal, az nagy tudású, jó szakember, aki nem, arról időről időre meg kell kérdezni, szakmailag indokolt-e a jelenléte. Aki bedilizett, annak nem lehet megmondani, hogy te bediliztél, ki vagy rúgva, hanem finomkodva megpróbáljuk rendbe tenni a helyzetet. A dilis pedig négy ügyvéddel fenyegetőzik. Egymásra mutogatnak, hogy ki miatt nem megy a munka. Fröcsög a szenny, de csak a háttérben. Legitimált a sunnyogás, a takargatás, az ál-imázs, a látszat és a semmittevés. Közben dől a panasz. Ezt tanulják tőlünk, ezt tanuljuk egymástól. Meg azt, hogy a szar az jó, a meggyőzően előadott ostobaság okosság, és hogy bármi eladható.

A buszon ma egy pali hörögve káromkodott, hogy a köztudottan késleltetetten nyíló hátsó ajtók miért nyílnak késleltetve. Felnőtt mondják azt az -- amúgy az anyjuk társaságában lévő kisgyerekeknek -- utcán, "baszd meg, menj már odébb, nem látsz?". Bármit lehet mondani, bármit meg lehet tenni, és nem szólunk egy szót sem.

Költözés

Komolyan megirigyeltem az egyik volt tanítványomat, na nem azért, mert középiskolai érettségivel elvégzett egy mixeriskolát, majd Miamiba közvetítették ki, ahonnan pedig óceánjáró hajón fog dolgozni... Nem, nem hiányzik a twentyfour seven job egy hajón, egyáltalán.

Az hiányzik, hogy nekem is, amikor kedvem tartja, adassék meg a lehetőség arra, hogy elmenjek világot látni, akár Miamiba, akár máshova, és ne kelljen hozzá mixernek lennem, hanem legyenek elegek a diplomáim, tudjak is vinni mindenkit, akivel ezt meg szeretném osztani (mert hogy biztos az első érzésem az lenne annak a miami hotelszobának az ablakában, amiről az előbb láttam fotót, hogy jó, de ezt most kivel osszam meg?!), és az ottlét alatt ne kelljen mást csinálni csak nézni, látni, érezni, hallani.

Nem irigylem ettől a fiútól a sikert (?) -- igen, neki ez siker, mert sosem volt több vagy más ambíciója, majd szépen hazajön a sok pénzzel, alapít egy családot és a felesége neveli a gyerekeket vagy elvesz egy amerikai lányt, és eléldegélnek a mixer fizetésből valahol New Jerseyben mondjuk -- mert mindig szorgalmas és szerény volt, négy évig (amióta ismertem) egy barátnővel, normális családi háttérrel, udvarias és szerény neveléssel (tényleg, láttam a szülők és az ő búcsúfotóját is, ami valószínűleg Ferihegyen készült. Azon a Ferihegyen, amit mi már nem hívhatunk így, hanem másnak kell hívnunk, kitörölve ezzel -- mert erre kényszerülünk -- egy csomó régvolt emléket. Szóval nem irigylem, csak szeretném, ha én is láthatnám Miamit. Meg Amszterdamot. Meg Párizst. Meg egy csomó más helyet. Anélkül, hogy disszidálnom kellene...