A nő kétszer

Baromira nincs kedvem bejegyzést írni mostanában, sokkal inkább másokat olvasgatok, már ha egyáltalán van időm rá. Perla Blue-t, ami kicsit olyan, mint egy Bridget Jones-regény, csak kicsit vulgárisabb, kevésbé ostoba, és sokkal de sokkal szenvelgősebb. Néha némileg még pornográf is, úgyhogy lehet hogy Catherine M. szexuális élete jobb párhuzam lenne... (Ez az a könyv, amit több másikkal együtt az öcsém úgy kölcsönvett tőlem, hogy azóta sincs meg...) Néha tényleg olyan, mintha egy gyengébb eresztésből vett tipikusan Ulpius-kiadós könyvet olvasnék, valami olyasmit, amit botránykeltés, kánonrombolás, polgárpukkasztás céljából adtak volna ki azt gondolván, hogy ez (manapság még) felháborít valakit... Az ilyen könyvek jellemző témái a nimfománia, baszás, a depresszió, a lelki szemetesláda borogatás, a szuicid szenvedés és hasonlók. Rendes kis női nyavalygás az intellektuális fajtából, tudok rajta vigyorogni is egyébként, és tisztában vagyok a szellemi értékeivel is... Ez a Perla érdekes csaj lehet (vagy pont az ellenkezője!) - miközben arra vetemedem, hogy teljes mértékben önéletrajzinak/-an olvasom a blogját, elgondolkodom, hogy vajon meddig bírnám vele egy fedél alatt... nem tudom, sokszor kifejezetten vonzanak a végletes személyiségek. A blogból mindenesetre egy nimfomán, depressziós, fetrengős, hisztérikus, érzékeny állat rajzolódik ki, az Üvöltő szelek Catherine-jének kései, korhoz szabott rokona.
       
Egyébként hogy egyszerűen fogalmazzam meg a rövid véleményem, kurvajól ír szerintem. Körülbelül olyan üdítő olvasni ezt a pattogós, ideges, feszes, vibráló stílust, mint mikor az ember Csehov után a kezébe veszi Tasnádit. Emlékszem, két héttel ezelőtt naponta legalább tízszer rákerestem, hogy a február eleji bejegyzés után írt-e már végre valami újat. Valami olyat, ami pattanásig feszíti az agyamat meg az érzékeimet. 
       
A másik a lineas blog, ami az előzőek szöges ellentéte lelkületben, hangulatban, mondandóban és minden másban... Ez Turi Timi anyukájának blogja. Nem tudom, kinek mond ez a név még valamit, én még emlékszem Turi Timire, az ország csodagyerekére, a kis költőpalántára, akiről cikkek és riportok garmadája született, és/mert egy egész iskola (meg persze az anyukája) dolgozott azon, hogy az óvodás, majd később a kisiskolás verseit kötetbe rendezze. A kötet meg is jelent, a maga nemében és idejében kb. akkora szenzáció volt, mint az első Varró Dani. Emlékszem a koravén bölcselkedő nyilatkozatokra, az elragadtatott gyerekversíró-társakra, a kortárs irodalmi dicséretekre. Akkor jöttem rá (én is még iskolásként) és gondolkodtam el életemben először azon, hogy nem egészen értem, mitől gondolódik, hogy egyesek jobban írnak, mint mások. Hogy nem értem, ki szabja meg, ki és mi a "jó"...
       
Úgy tűnik, Timi mostanában inkább egy hagyományos egyetemista ott, ahova én is jártam, emlékszem, jártunk is közösen egy szemináriumra (én jártam, ő meg annyira nem), én mint aki fél lábbal már feljebb van, ő meg, mint aki még nagyon is benne... Arisztotelészről szólt a szeminárium és a Poétikáról... mindegy is. Timi most újságot ír-szerkeszt, néha prózázik, az anyukája pedig a blogban dokumentálja életének minden mozzanatát. Még most is. A fizikai távolság megnőtt, de az elszakadás szakadozik-akadozik, erről szól aliz2 blogja.
       
Olyan, mint valami lassú női regény, egy Kafka Margit vagy egy Szabó Magda, csak itt éppen nem történik semmi különös a végtelenül  egyszerű hétköznapi szöszmötölésen kívül. Szakadozott sorok, kisbetűk, töredékes, lassú, koros-poros gondolatmenet, hosszú-végtelen elgondolkodás, ábrándok, emlékek, öreg lakás illata. Az eleresztésre való képtelenség, öreges szomorúság, elhagyatottság, magányos intellektusba zárkózás. És könyvek meg versek véget nem érő sora. Lassú, nyugodalmas, mégis valamiért érdekes olvasmány.

Hát ezekkel töltöm az időm mostanság - magam helyett. Ebben a skizofrén virtualitásban tobzódom. Azért mert.

A szarság anatómiája (How to Build the 'ShitWreck')

Drága jó mesterem, KA szerint mindennek van anatómiája, ami nemcsak a szerves/szervetlen összetételt jelenti, hanem a működést befolyásoló cirkalmakat, folyamatokat meg magát a működést is. Hát hozzájárulok én is kicsit a szartaposáshoz. És nem, ez nem válasz Malvinának, csak egy variáció a nemes témára.
        
Hát az ember szerintem az a fajta csodálatos állat, aki még a relatíve jóban is képes megtalálni a rosszat, és aztán képes azt a barna trutymót elkavargatni akármeddig, jó sokáig. És a dolog lassan bomlik-oszlik, de tényleg. És jó tapadós-süppedős is, egyetlen előnye, hogy langyos, és azért van az úgy, hogy nem is annyira akarunk kijönni belőle.
        
Vegyünk például engem. Nálam aktuálisan egyébként minden tökrendben van. Csak épp az nem, hogy ez valahogy sosem tetszik igazán. Ilyen vagyok. Mindenki (talán nemcsak én) valamiféle statikus beállított jót keres, de közben meg olyan nincs, tényleg nincs, tapicskolás van, ingoványos a talaj, jövünk-megyünk-változnak a dolgok. És úgy néz ki, sajnos, hogy mindent a maga relativitásában kell elfogadni. Pl.: oké, oké, egy trágyadomb a munkám, de legalább van. Oké, oké, szemtelen a gyerek és visszapofázik, de legalább nem gátlásos velem szemben, és demokratikus a légkörünk, mert "mer rossz lenni". Oké, oké, már megint felébresztett a macska reggel 5-kor, de legalább van időm csöndben magamra (igaz, úúúgy aludnék még).
Hát ez az én személyes "naaagy tragédiám", ez a relativitás. Ezt néha egyszerűen KATTasztrófikusan tudom megélni, holott közben nagyképűen hirdetem, hogy hát persze, ez a természetes. De nagyon-nagyon nehezemre is esik elfogadni. Ugyanúgy, ahogy nem bírom a következetlenséget, meg a rendetlenséget sem. És pont ezért vonz is. De meg tudok tőle őrülni! Égnek áll tőle a hajam, komolyan!! 

Na hát, az elmúlt pár napban az történt, hogy miután átmentem már irgalmasnővérbe, én is megkaptam a vírust (és, valljam be, finomított formában azt is, hogy "nanelegyélmármártírmertutálom"... pedig nem direkt vagyok az, tényleg, és igyekszem leszokni, néha-néha borul is a bili, rám, magamra, de még mindig nem elégszer... kis idő elteltével egyébként nagyon jól viselem a pofánverést [mármint ha igazságos, és ez esetek többségében az], és attól, aki szeret, na attól meg kell is...). Hánytam, feküdtem a láztól, közben meg próbáltam fel-felállni, de az visszanyomott, hogy "kushadás!" Évtizedek óta nem voltam beteg, gondolom, azért, mert úgy véltem, nem engedhetem meg magamnak, most pedig már igen. Ez jó. Tényleg jó (leszámítva a hányásos éjszakát meg a lázas napot), mert most még orvoshoz is elmentem, aki kiírt, NÉGY EGÉSZ NAPRA. Közte a hétvége. És ilyen meg aztán még soha nem volt, HOGY PONT AKKOR jött egy kis pihenő (alibivel!), amikor már kezdtem triplán látni a kimerültségtől. Lelki-fizikai-zsigeri-(rossz értelemben vett) szellemi és minden. Most meg itthon dekkolok. :)
        
Elhatároztam hát (megint, sokadszor, ez a hobbim, a nagy elhatározások), hogy rendberakom az életem a fejemben. Ezt időről-időre jól kitalálom, még akkor is, ha nincs is mit épp rendberakni. A rendszerek a mániáim, a struktúrák, a tervezés, nem is értem, miért nem lettem valami mérnökféle, de legalábbis matektanár. Régen, még azelőtt elég szigorú "beosztás" szerint éltem a napokat, a heteket, aztán arra épültek a hónapok, meg az év maga. A szünetek, a hétvégék, minden. És MŰKÖDÖTT! Sikerült jól megtapasztani az anyagot, állt a zászló is. Sportoltam, olvastam (sokat mindkettőből) és televolt a határidőnaplóm... 
        
Mostanában meg azon vagyok, hogy az időközben bekövetkezett (és elismerem, jó, külső szemmel nézve magamat szükséges) anomáliákat, minikáoszokat a maguk toldozott-foldozott állapotában a rendszerem részévé tegyem. Azon, hogy magamból és valami/valaki másból is építkezzek. (És natessék, ezazbazmeg, hogy nem tudok leszakadni erről a kurva strukturalista hozzáállásról, még szóhasználatomban sem...) S egyensúlyozás közben kurvára azt nyomozgatom, hogy mindeközben mi marad belőlem.
        
Ezek a napok jól teltek (leszámítva azt a néhány zöngét, amit Malvinánál már emlegettem), elolvastam a könyvet végre, Alessandro Baricco City, hát kurvajó, mondanom se kelljen. Pont olyan, amilyen most kellett nekem. Egy zseni gyerekről szól, Gouldról, akinek képzeletbeli barátai vannak (Poomerang és Diesel, egy óriás és egy néma - aki azért beszél) és képzeletbeli néma házvezetőnője egészen addig, amíg fel nem veszi Shatzy-t, egy könyvkiadó telefonoskiasszonyát. Shatzy-nak a westerncsinálás a hobbija, hogy film vagy könyv, az mindegy, s azért rúgták ki az előző munkahelyéről, mert Goulddal telefonált órákig ahelyett, hogy azt a közvéleménykutatást végezte volna, ami arról szólt, hogy MEGHALJON-E MAMI JANE, Ballon Mac szuperkalandhős anyja a sikersorozatban. ("Ballon Mac egy vak szuperhős volt, nappal fogorvos, míg éjjel - nyála rendkívüli képességénék köszönhetően - a Gonosz ellen harcolt. Mami Jane az ő anyja volt. Az olvasók, az esetek többségében igen megkedvelték: öreg indiánok skalpjait gyűjtötte, és esténként, mint basszusgitáros, egy kizárólag feketékből álló blueszenekarban lépett fel. Ő maga fehér volt.") Gould ezen kívül fejben bokszmeccseket hallgat, amikor a fürdőszobában tölti az időt, és hetente egyszer beszél telefonon az apjával, aki ezredes egy távoli katonai támaszponton. A történet három szálon fut: 1. Gouldék 2. Shatzy westernjei, középpontban a Dolphin nővérekkel, akik ikrek egy városban, ahol megállt az idő 3. a bokszmeccsek. A regény végén Gould, ahelyett, hogy egy újabb zseniiskolába menne, vécésfiú lesz egy bevásárlóközpontban. Műszak után Poomerang és Diesel várja az utca túloldalán. Zseniális könyv! Tényleg.
Most Ulickaja következik és az Odaadó hívetek, Surik.
        
Aztán moziztam is, megnéztem a Szezont, A szavak titkos életét, és a Moulin Rouge-t (azt kicsit töredékben).
        
A barátnőm, akinek romokban áll a konyhája, egy alföldi városból végre elküldte e-mailen azt a két tanulmányát, amit már ezer éve ígér. A másik barátnőm, aki meg ma költözik Angliába, végre megkapta a búcsúajándékot, amit már két hete csináltam neki. (Na, a baráti köröm, az egy másik típusú levestészta... majd egyszer.)
        
Aztán a héten újabb elhatározásokat tettem az egészségemre - testi-lelki vonatkozásban is, miszerint kevesebb (passzív) dohányzás, több sport (értsd, újrakezdem, mert mindenem fáj, és magamon kívül másra nem számíthatok, a fenébe is), elolvasok ezt meg azt, beiratkozom ebbe meg abba a könyvtárba, és többet blogolok értelmes dolgokról, valamint nemcsak Malvinát meg _mesi_t olvasom, hanem még sok-sok hasonló kellemes-tartalmas blogot. ::)) És majd rendszeresen írok leveleket.
        
Így állnak a dolgok. Így áll a tapicskolás. És ja, elég sok minden nem tetszik... de most meg megyek egyiptomos könyvet venni, mert most az a mánia minálunk.
 

Nyavalygás II.

Tulajdonképpen LÁTOM az értelmét annak, hogy megörökítsük akár a legnegatívabb gondolatainkat is, nem feltétlenül az utókornak (de miért is ne), hanem saját magunknak, hogy később tudjuk vagy eszünkbe jusson, hogy igen, ilyen is van, ilyenek is tudunk lenni, és ilyeneket is tudunk gondolni meg érezni.
        Van az úgy, hogy az ember a saját élete rabszolgájának érzi magát érzelmileg és gyakorlatilag is, valahogy semmi sem sikerül, semmi nem jön össze, a tavasz közeledte egyre tolódik, az éjszakák túl rövidek és nagyrészt álmatlanok, és ha néha esetleg felmerül a kikapcsolódás lehetősége, a MÁST CSINÁLÁS esélye, akkor naná, hogy dugába dől az egész. Mindezközben persze tudjuk, hogy ez egy öngerjesztő folyamat (vagy önbeteljesítő jóslat is), ergo az embert egy idő után annyira a hatalmába keríti a keserűség-szomorúság (meg az önsajnálat), hogy már-már saját magát fosztja meg attól, hogy jobban érezze magát. Arról persze mindig van elképzelése, hogy mi lenne jó, mi segítene... és hát a pszichológusok meg a segíts-magadon típusú könyvek is azt tanácsolják, hogy önjutalmazás és önkényeztetés kell ilyenkor, azaz szakítsunk időt magunkra, szakítsunk időt valamire, ami kibillent, ami örömforrás, ami feltétlenül jó.
        Jah, de hát ha egyszer mégse megy... Mert elvileg mindenki totálisan rendelkezik a saját idejével, "arra van időd, amire szakítasz magadnak" és különben is "az unalom a vég..." meg hasonló bölcsességek... A világ pedig makacs, végtelenül makacs és reménytelenül megváltoztathatatlan. Az akarat pedig... na hagyjuk. Tegyük tehát magunkévá a világ makacsságát.
        És hát van egyébként, akinek a társa(s)ság a szabadság biztosítéka, van, akinek pedig a - nagyrészt elméletben kreált - egyedüllét enyhítése, és hát mihez kezdjünk, amikor (egy idő elteltével már) a másik sem kíváncsi arra, hogy mi gomolyog a füstös fejünkben. Mert már kicsit unalmasak vagyunk. És kitárulkozottak. És elég az, ha csak úgy vagyunk, hacsak úgy ott vagyunk. És a dolgok olyan hihetetlen módon szeret-nem szeret alapon működnek.
        Ilyenkor aztán a legjobb tanács tényleg talán az, hogy csináljuk csak tovább azt a megszokott napi rutint, ami miatt a hétvége tökugyanaz, mint a hétköznap vagy az ünnep, hiszen ezt úgysem fogja helyettünk senki más megcsinálni, és úgysem lesz más vagy jobb vagy izgalmasabb, mert ez is rajtunk áll, a dolgok izgalmi foka, az is CSAK RAJTUNK múlik. És a hogylétünk is. Meg mi magunk is. Csak rajtunk. Ámen.

A tökéletesség receptje

                            
Csíkszentmihályi Mihály A fejlődés útjai - A harmadik évezred pszichológiája című könyvét azért vettem a kezembe, mert az előzménye (Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája.) annak idején újdonságként és forradalmilag hatott rám. Legalább annyira nem voltam azonban kibékülve ennek a másodiknak a szerkesztésével, a mondandójával, az utopisztikusságával. A professzor úgy beszél a könyvében, mintha megbízást kapott volna valami propagandagépezet irányítójától arra, hogy mondja meg, hogyan legyünk ezentúl jobb emberek, s hogyan teremthetünk ezáltal magunknak egy élhető, szépséges, virágzó, gyöngyörű világot. Ez a profétikusság nemcsak felettébb irritáló, de a gondolatmenet egyes tételeit és elképzeléseit kifejezetten diszkriminatívnak, demagógnak és közveszélyesnek tartom.
        A könyv alapgondolata az, hogy a flow, azaz az áramlat, ami alapvetően egy személyesen (vagy kisebb közösségben) megélhető koncentrált boldogságélmény, társadalmi szintre emelhető, és alapján képezheti egy újfajta társadalom kialakításának. Más szóval a világban eluralkodott káosz, az entrópia legyőzhető, és az evolúcióba való közvetett beavatkozással kialakítható a társadalmak és az ő tevékenységeik üdvös komplexitása. Mindenki egyénileg felelős tehát azért a világért, amelyben élünk.
        Ezzel alapvetően még ki is lennék békülve. A flow gondolata kifejezetten tetszett mindig is, mert közérthetően és bíztatóan írja le azt az öröm-folyamatot, amit az ember összpontosítással és munkával magában kialakíthat. A fogalom remekül alkalmas mind a művészetek, mind a szórakozás, és a munka fogalmainak a hasznosság elvének mentén történő összehasonlítására. Azaz mind egyénileg, mind közösségileg hasznos tevékenység lehet olyasmi is, amit egyébként könnyű és haszontalan szórakozásnak gondolnánk. Például ha a gyerek elektromos gitározik naphosszat, vagy programokat gyárt a számítógépen.
        Amit sok szempontból problematikusnak és önkényesnek látok, az a flow történelmi és társadalmi kontextusba helyezése. Az ugyanis mindenki számára világos, hogy az ideális cél a "jó társadalom" kialakítása lenne, ami "mindenkinek lehetőséget biztosít a cselekvésre: a sportolónak, a költőnek, a kereskedőnek, és a tudósnak egyaránt. Lehetővé teszi, hogy mindenki kifejlessze azokat a képességeit, amelyek segítségével társadalmilag is hasznos tevékenység által flow-állapotba juthat. Közben pedig állandó végelmet nyújt az ellen, hogy az egyik ember a saját érdekében kizsákmányolhassa a másik pszichikus energiáját. A jó társadalomban nem tudnak érvényesülni az elnyomók és az élősködők" (329. o.). 
        Mindez annyira szép és annyira jószándékú, hogy az összevont szemöldökű, morcos, cinikus kritikusok is csak meghatódhatnak rajta. Legyen mindenki jó, és jobb lesz a világ is. Kezdjünk alulról, az egyén szintjéről építkezni, úgynevezett "evolúciós sejteket" alkotni, és ezek hatására majd átalakulnak a nagyobb közösségek is, és egyszercsak hopp, egy jó élet kellős közepén találjuk majd magunkat.
        Csíkszentmihályinak érdekes példái vannak a közösségi szinten megvalósult és társadalmilag hasznos flow-élmények elterjedésére, amelyek - szerinte - az adott korban hátráltatták vagy megállították az entrópia (káosz) jelenségét. Mohamed próféta vallásalapító tevékenysége vagy Loyola puritán-jezsuita rendszere szerinte mind alkalmas volt arra, hogy kiutat mutassanak a romlásból. Hogy az ilyen és hasonló ideológiák közül aztán melyik válik (végül) kártékonnyá, diktatórikussá, autoriterré vagy radikálissá, az a szerző szerint csupán választás kérdése. Azaz "a mi választásunktól függ", melyik a helyes megoldás, és milyen úton halad majd az evolúció. Fel sem merül, hogy az általában csak egy nézőpontból bemutatott üdvös fejlődést hozó történelmi-társadalmi jelenségek más nézőpontból kártékonynak és elnyomónak bizonyultak az idők során. Hogy ugyanaz a történet/történelem legalább két, de inkább több szemszögből is megírható. Hogy például a születésszabályozás egy jól kidolgozott rendszere, ami Csíkszentmihályi szerint hatásos módja lehet a társadalom testén parazitaként élősködők ellen, más szemszögből a diszkrimináció, az emberi jogok, de legalábbis az emberi méltóság kérdéskörébe tartozik, hiszen hogyan lehet egységes és objektív szempontrendszerrel megállapítani azt, hogy kinek van elegendő és/vagy évekre előre megjósolható pszichikus energiája vagy jövedelme ahhoz, hogy gyereket vállalhasson. (A konkrét példa afrikai és csendes-óceáni szigeteki példákat említ arra, hogy a házasság, a szüzesség és a gyerekvállalás lehetőségét egy szűkebb közösség határozata alapján anyagi helyzethez kötötték [142. o.]).  
        A kategorikusságot elkerülendő, a könyvben minden fejezet végén találtunk egy kérdéssort és némi üres helyet, hogy mi, az olvasók, saját gondolatainkkal járuljunk hozzá a jobb világ megteremtésének lelki/eszmei megalapozásához. Ön, mélyen tisztelt olvasó, "meg tud-e barátkozni azzal a gondolattal, hogy a jövő alakulása attól függ, hogy mire fordítja jelenleg a pszichikus energiáját?" A kérdés igazán csak egy icipicit irányított, mert azt feltételezi, hogy a könyv alapfeltevései IGAZAK, a mi feladatunk tehát az, hogy igen, ha lassan is, de higgyük csak szépen el, hogy itt az ideje elkezdeni a születésszabályozás gondolatával foglalkozni, aktívan politizálni (nemcsak mert az egy lehetséges flow-élmény, hanem mert az egyénnek a szerző szerint döntési helyzetet biztosít), egyszóval minden szempontból gatyába rázni az életünket.
        A fejlődés útjai ehhez kíván segítséget nyújtani. Egy help-yourself típusú könyv, ami nem fárasztja az olvasóját azzal - bár egy terjedelmes bibliográfiát és a könyv végén egy szedett-vedett jegyzetapparátust azért hozzávág - hogy a temérdek irodalmi-szakirodalmi idézet forrásait lábjegyzetekben lehivatkozza. (Gondolom, éppen ezért a fordító sem fáradt azzal, hogy más szerzők idézett műveinek magyar hozzáférhetőségét megadja.) Csak ha már tanácsot kapunk, éppen az marad el, ami a legfontosabb lenne. A könyv elolvasása után ugyanis még mindig nem tudjuk, hogy (Csíkszentmihályi szerint) milyen fogódzók mentén különböztessük meg az egyénileg/társadalmilag károsat és hasznosat. Milyen szempontok alapján menjünk pártokra és elnökjelöltekre szavazni vagy válasszunk műsort a (veszélyesen entrópiaforrásként funkciónáló) tévében.
        Szóval Önök, ott kint, akik azt gondolják, hogy hozzávetőleg mindent elértek az életben, és netán nagyjából elégedettek is, tévednek! A java még hátravan! Fel a világmegváltásra! 

Színház-e az opera

Kaptam a héten egy kör-emailt a Szegedi Opera kapcsán. Utána is olvastam a dolognak kicsit, semmi különös, csak a szokásos költségmegvonás, leépítés, megszorítás, meg a többi, ami elvitte Szegeden a Balettet is annak idején, úgy látszik, most az Opera van soron, de nem is ez az érdekes, hanem a levél, amelynek írója arra kéri a szegedi operabarátokat, hogy nemá', hogy az újságban hangoskodjanak, menjenek inkább előadást nézni, akár többször is.

Mellékelem:

"Kedves Operabarátok – egyesültek és egyesületen kívüliek!

 

A szegedi operaélet sokszínűségéért, bőséges kínálatáért és hagyományosan magas színvonaláért magam is aggódva együttérzőn olvastam nyílt leveleiket, nyilatkozataikat, interjúikat a Délmagyarország hasábjain, de a színházzal kibontakozó vitában megszólalni nem kívántam. Kellő önuralommal nem reagáltam azokra a kifogásokra sem, melyek szerint az operai bemutatók és előadások számának visszaesése a zenekari szisztéma átalakulásának következménye lenne, holott nyilvánvaló, hogy a Szimfonikus Zenekar zenés színházi feladatvállalásában nincsen „teljesítményvolumen-korlát”, azaz a jelenleginél lényegesen többet tudunk és szeretnénk is teljesíteni, amennyiben a teátrum vezetése ezzel élni kíván.

 Most sem a fentiek bizonygatása céljából szólítom meg a műfaj szegedi törzsközönségét. Abból az alkalomból fordulok tisztelettel Önökhöz, hogy közeledik az évad első operaprodukciója, novemberben nyolc előadásban ismét színre kerül a tavalyi évadban nagy sikerrel bemutatott Trubadúr. Ennek kapcsán idéződött fel bennem a régi színházi mondás: „a közönség a lábával szavaz”. Nagyra értékelem, hogy egyre határozottabban szót emeltek a műfaj szegedi hagyományainak védelmében, de engedjék meg, hogy figyelmükbe ajánljam: érveik meggyőző erejét most nagymértékben fokozhatja, ha az előadások iránt tömeges lesz az érdeklődés, a teltházas esték forró sikert hoznak. (...) Aki tavaly megnézte a Trubadúrt, jöjjön el újra, így biztosan több részletre figyel majd fel a rendezői interpretáció jelrendszeréből, ezáltal mélyebben éli majd át az előadást, a színpad és a muzsika egymás hatását erősítő csodáját, mely csak a színházi jelenléttel élhető át.  

Biztassanak másokat is, ajánlják barátaiknak a produkció megtekintését! A reklámok hatását sokszorosan felülmúlja, ha olyan valaki dicsér egy előadást, akinek adnak a véleményére. Önök ilyen emberek, képesek befolyásolni a környezetüket. Azt követően, hogy véleményüket tiszteletreméltó ügyszeretettel és hevülettel kifejtették, lépjenek most a tettek mezejére, legyen meggyőző bizonyítéka a szavaiknak az, hogy teltházzal, zajos sikerrel mennek az előadások; van értelme a több előadásnak, mert van érdeklődő, értő és az értékeket megbecsülő közönsége a műfajnak városunkban.

        

Néha bánatos vagyok attól, hogy a mi hagyományainkból hiányzik az igazi siker, ahogy hiányzik a másik véglet, a nagy bukás is. A latin országok operaéletéhez hozzátartozik a harsány ünneplés és a zajos tiltakozás – nálunk udvarias tapsot kap az elfogadhatatlan teljesítmény is, de nem szakad le csillár a világraszóló produkciók nyomán sem. Olyan, mintha a közönség jólneveltségből tapsolna (a szokásoknak megfelelően egy idő után ütemesen); talán kicsit hosszabban, ha tetszett az előadás.  

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a két évtized alatt, mióta közelről nézem a szegedi operai estéket, hányszor dobtak nézők virágot a női főszereplőnek, holott ez is a műfaj hagyományaihoz tartozna… Ez is kifejezné, nem csupán a virággal megajándékozott művész, hanem a közönség tapasztalatlanabb, bizonytalanabb ítéletű része, de a színház programjának meghatározói és a város igényeit megfogalmazó vezetők számára is, hogy ez szép este volt, ez az élmény nekünk fontos!

        Kedves Operabarátok, nem azt akarom sugalmazni, hogy most minden előadás demonstráció legyen az opera mellett – bár a szervezett tüntetés egy darab mellett, vagy ellen szintén hagyomány a zenetörténetben –, csak azt kérem, szavazzanak a lábukkal, jöjjenek Trubadúrt nézni, hívogassanak másokat is – november közepétől január végéig nem lesz alkalmuk Szegeden operába jönni, ha most elmulasztják!  

Viszontlátásra!

Szeged, 2007. október 26.                    
Gyüdi Sándorigazgató karnagySzegedi Szimfonikus Zenekar"
 
 
Nomármost néhány érdekes színházelméleti adalék van ebben a levélben (is).
Először is a t. levélíró számon kér bizonyos viselkedésmintákat a közönségen, holott, mint azt tudjuk, ebben a felállásban a színház a szolgáltató, a közönség pedig fizet és nem fordítva. Más szóval az előadó a "szolga", a közönség pedig a megrendelő. Szerintem hiba hiányolni egy olyan hagyományrendszert (ujjongó taps, virágdobálás, stb.) ami egyrészt lehet, hogy a magyar közönségnek kulturálisan nem sajátja, másrészt lehet hogy ha az lenne, akkor sem kívánna élni vele. Mert bár a közönség közösségként működik, de az egyéni akarat minden egyes (közösségi) közönségcselekedet elindítója.

A másik dolog pedig az, hogy az operabarátok - valószínűnek tartom - nem a közepesen, gyengén és sehogyan sem sikerült előadásokat védik, hanem magát az intézményt, az operát, azaz a lehetőséget szeretnék megtartani ahhoz, hogy operát láthassanak. És ha rossz egy adott előadás, akkor igen is fejezzék ki, hogy az nekik nem tetszik - ilyen esetekben még az udvarias tapsot is túlzásnak tartom. Ilyenkor minimum paradicsomot kellene dobálni - a színházi etikett ugyanis szerintem egy saját magunk által teremtett ÍRATLAN "szabályrendszer", amit miért is ne változtathatnánk meg olyan irányba, hogy az őszintébb, kifejezőbb, tartalmasabb legyen, és ne csak az udvarisakodás vezérelje.
       
És ebből a szempontból az opera, mint műfaj sem tarthat igényt többre és másra, mint egy bármilyen más színházi műfaj - hagyomány ide vagy oda. Régóta figyelem már, hogy hol tart a színházi kultúrán belül a befogadás mikéntje nálunk. Hát nem tart sehol. Ott tart, ahol a század elején. És ez alatt nem azt értem, hogy nem tudunk viselkedni a színházban, hanem hogy még mindig úgy viselkedünk, ahogy a romantika korában vagy a szoc. realizmus idején. Nanemár, hogy ezt a színházcsinálók még elő is írják nekünk.
 
További linkek tájékozódásra:
Tiltakozás
Olvasói levél
 

Morál

A következő történt velem: jelentkeztem egy nemzetközi szemináriumra (nagyon jó lesz, nagyon izgulok, kb. mint valami első szerelem), küldtem önéletrajzot, motivációs levelet, és nagy nehezen, késve ugyan, de értesítettek, hogy oké, MEHETEK! Hurrá voltam, örültem, pláne, hogy az adott fesztivál szervezői arra is megkértek hirtelen, hogy fordítsam le a programot a honlapra, na meg majd később a programfüzetet is. Előzetesen nem ismertük egymást, csak megnézték az önéletrajzom.  

Mondanom sem kell persze, hogy mint ilyenkor általában, az infók csúszásban vannak, a honlap lassan frissül, hát megsürgettek. Rendezvény a hónap végén. Volt program, mindenféle nemzetközi fellépőkkel, intézményekkel, színdarabokkal. Jó kis cucc ez! Lefordítottam két nap alatt, vissza is küldtem. Vártam, vártam, majd rájuk szóltam, mert aznapra ígértek választ. Amikor már rájuk szóltam, akkor írtak, megköszönték, mondták, van benne pár hiba, nyilván némi tapasztalatlanságból fakad, máskor jobban nézzek utána itt és itt, így és így. Amúgy meg küldik a műsorfüzetet, az a nagyobb munka, de majd azzal jön a szerződés is. [Jah, ugyanis belógattak nekem 100-150 ezret, ami hát nem sok, de én erre alapoztam a karácsonyt, ugyi.]
       
No, hát erre kapok ma egy e-mailt, hogy nem, mégsem én vagyok az, mert egy team átnézte az egészét, és MÉG volt benne hiba. Ami többségében NYILVÁN abból fakad, hogy nem olvasok elég idegen nyelvű szakirodalmat illetve hogy nem kutakodok eleget a neten. Így hát a sürgető idő miatt úgy döntöttek tehát, hogy másnak adják a melót. Mert hogy az ilyen hibákat még a legtökéletesebb nyelvtudással SEM lehet kiküszöbölni - és okulásomra, elküldték a javított programot (egy táblázat amúgy, négy oldal).
       
Hibák (nem teljes lista): A "troop" át lett javítva "army"-ra. Amennyiben az 56-os magyar forradalmárok "army"-nak számítottak, akkor ez persze jogos. Az "insane" át lett javítva "mad"-re. Gondolom, mert az utóbbi szót többen ismerik. A Keresők c. "Seekers" változata át lett javítva "Finders"-re.  Gondolom, mert az adott darabban, a keresők végül megtalálják azt, amit keresnek. Azaz végül is "találók". Az "appearance" (magyar megfelelője a fordítandó szövegben "megjelenés" volt) át lett írva "look"-ra. (A "megjelenés" szóban szerintem több van, mint a "kinézet"-ben. Mást jelent némileg.) ÉS MÉG HASONLÓK.
       
Visszaírtam egy emailt, hogy köszönöm az építő kritikát, és örvendetes, hogy ilyen jól működik náluk a csoportos lektorálás. Azám  hazám! És hogy igen, némi tájékozatlanságot elismerek, de a történetnek semmi köze nincsen a szakirodalomban való jártasságomhoz. Mert a szakirodalom szerint akkor valószínűleg az "előadás" "bemutató" és "darab" összes verziója "show"-nak fordítandó.
Az elvégzett munkát szépen köszönték szépen. Ennyit a karácsonyról. :)
       
Nomármost egy jól menő kreatív ügynökség nyilván azért keresett kulimunkást, mert a szakmailag rendkívül felkészült és angolul remekül tudó kollégák között mindenkinek snassz egy ilyen hátgörnyesztő meló. "Kirúgásom" indoka mellesleg az volt, hogy sürgősen kell a fordítás, mert fel akarják tenni a honlapra, stb. no persze nálam gyorsabban aztán senki nem dolgozik, az viszont elgondolkodtató, hogy a lektorálás végterméke csak ma (eltelt kb. két hét) került a kezembe. Úgyhogy várom a honlapot, várom a műsorfüzetet rapid. De valahogy nem akarnak frissülni a dolgok.
       
Azt a cseppnyi iróniát, amivel a válaszlevélben eredményes munkát és magamnál jobb fordítókat kívántam, persze senki nem érzékelte. Válaszoltak, hogy "Kedves Ildikó, köszönjük."*
 
* naná, hogy nem így hívnak.... :)
 

"Ki mit nem szeret ma"-verseny

1) nem szeretem, amikor a kollégáim mérgesek rám, mert félállású vagyok, és csak fele annyit kell bent lennem, mint nekik (ti. az időm másik felét kb. ezer helyen töltöm)
2) amikor mindenki csak síránkozik, hogy milyen sok a munka, és meg lehet gebedni
3) amikor azt hiszik, hogy mivel nincs a nevem előtt semmi előtag, az "aranyifjak" gondtalan életét élem
4) amikor azt hiszik, többek és okosabbak meg tapasztaltabbak nálam, csak mert 10-20 évvel idősebbek - sőőőt, emiatt jogot formálnak ahhoz, hogy kioktassanak
5) amikor buziznak, zsidóznak, kommunistáznak, csak úgy ártatlanul, könnyedén bele a levegőbe
6) amikor azt hiszik, hogy én még soha életemben sehol nem dolgoztam
7) amikor 16-nak néznek, csak mert nem pingálom a pofám
8) amikor az értetlenséget és az érdektelenséget mentegetik
9) nem szeretem, hogy nem tudják, és nem is érdekli őket, hogy ki vagyok
10) utálom, hogy azt hiszik, rajtuk kívül senki sem lehet jó az adott munkában.
Meg még egy csomó mindent éppen utálok. :)