adjon az isten

Erdős Virág:
Adjon az Isten, avagy 53 „originál haza-ötlet” az új esztendőre

adjon az Isten szebbet-jobbat
békességesebbet
vidámságból sokat búból
kicsit kevesebbet
ne filózzon sepercig hogy
mér’ ilyet vagy
mér’ ne
olyat adjon amit saját
magának is
kérne

olyat ami mellé nem kell
kitenni a karikát
olyat ami nem fogja meg-
ríkatni a Marikát
olyat ami még a nagyon
ziziknek is bejön
olyat ami sima ciffes
dörzsikével lejön
olyat amit
éhgyomorra is be lehet venni
olyat amit nem muszáj a
nyelved alá tenni
olyat ami világos és
kertkapcsolatos
olyat ami bárhogy hívod
éppoly illatos
olyat ami nem hajt meg és nem okoz
demenciát
olyat ami
kopásra is biztosít garanciát
olyat ami egészséges és hát
végül is
lehet kérni szalonna meg
hagyma nélkül is
olyat aminek a füle
nem szakad le hazáig
olyat ami pont kitart az
árvíztól az aszályig
olyat amin főzés helyett
elég egyet rottyantani
amit még az Isten se fog
az ölünkbe pottyantani
olyat ami hosszútűrő
viszonylag és kegyes
olyat ami nem túl erős de legalább
hegyes
olyat amit nem lehet egy
mozdulattal cécézni
olyat ahol nem szokás a
más bajára vécézni
olyat ami még jövőre is jó lesz
ha lesz
olyat amit még az apám
gyomra is bevesz
olyat amiről lerí hogy sok-sok édes
titka van
olyat ami még a hosszú
hétvégén is nyitva van
olyat amit pesten is lehet
de helyben is
olyat ami vízben is finom
de tejben is
olyat amit nem nyirbálnak ész nélkül csak
hajtogatnak
olyat amit páran pont az
ünnepekre tartogatnak
ami csak a
vágott füle miatt tűnik vadnak
amihez ha szerencsém van
még villát is adnak
olyat amit nem kell zsebből
simán lehet tébére
olyat amivel ki lehet
kerülni a vébére
olyat amihez kilónként
plusz még egy-egy mega jár
olyat amit még a suttyó
gyerekem is bekajál
olyat amivel megéri
még egy percet vacakolni
amit ilyen kis helyre is
jól be lehet szuszakolni
olyat amiből pont kijön
tízmillió szelet
olyat ami félóránként
bemondja hogy szeret
olyat amit úgy egyébként
búcsúzóul szokás
olyat minek párja nincs de
hogyha van az szopás
amivel egy
mosókonyhát is fel lehet vidítani
olyat ahonnan tilos lesz
akárkit is kitiltani
olyat amihez naná hogy
van kapaszkodó
olyat ami szobatiszta és
ragaszkodó
olyat amire nincs mentség de van
magyarázat
olyat ami csapást is mér ha kell
nem csak lázat
olyat amin sok jó fej egy
életen át agyal
olyat amibe trollal van
beírva hogy magyar
ami tiszta mint a
szégyen
ami nincs még de majd
légyen
olyat ami nem izgat
és nem éget
és nem ereszt
olyat ami sokkal simább ügy mint a mount
everest
sőt
maradt egy hülye ötlet
még ide a végére is:
olyat amiért elmennék
még a világ
végére is

(E. V.)

Janne Teller: Semmi

Egy csapatnyi nyolcadikos egy dániai kisváros általános iskolájában úgy dönt, bebizonyítják nihilista osztálytársuknak, hogy az életnek igenis VAN értelme. A hippi felmenőkkel rendelkező Pierre ugyanis úgy véli, semmi nem elég fontos az életben ahhoz, hogy annak jelentőséget tulajdonítsunk.

A felütés nem igazán egy klasszikus ifjúsági regényre vall, bár ha az utóbbi évek ifjúsági irodalmát nézzük, a történetek, a világkép és a szereplők is egyre kevésbé idilliek és meseszerűek. Pierre Anthonra mondhatjuk, hogy realista, hogy Byronista vagy hogy spleen, de a viselkedése nem nagyon tűnik póznak, de még kamaszos dühnek sem igazán. A napjait egy szilvafa tetején tölti, mint valami középkori remete, és azzal foglalkozik, hogy az osztálytársai gyermeki illúzióit töri darabokra (stílszerűen szilvával hajigálja őket fentről), és Lucifert, a tagadás szellemét játssza a gyermeki paradicsomban.

A csapat mindent elkövet, hogy Pierre-t, a filozófust visszarángassák a boldogságba és az élet értelmében való hitbe, ami egy tökéletesen naiv és helyes szándék, hiszen az életben minden gyerek úgy indul, hogy a bizalma a jóságban, a biztonságban és az életben töretlen. A küldetés végül -- az ifjúsági regények happy endes narratívájával szemben -- nem sikerül. De a legnagyobb törés talán nem is ez, hanem hogy rádöbbennek arra, hogy amit értéknek hittek, és amit a Fontos Dolgok Halmába összegyűjtöttek, tulajdonképpen mulandó, és előbb-utóbb értéktelenné válik. Pierre Anthonnak tehát reménytelenül igaza van, az ördög nyert.

Pierre vesztét nem az okozza, hogy nem hajlandó tudomást venni a Fontos Dolgok Halmáról, hanem hogy végül bebizonyosodik, hogy igaza van. Az igazság fáj, szokták mondani, úgyhogy le is számolnak vele gyorsan. A többi gyerekszereplővel szemben Pierre ugyanis gondolkodik, és olyasmire jön rá, amit a többiek nem akarnak hallani.

A történet tehát nem túl bonyolult, a jó és a rossz dichotómiájára, küzdelmére, dilemmájára épül, a furcsaság csak az, hogy a gyerekeket hagyományosan a jó világához kötjük, itt pedig az látszik, hogy mennyire kiábrándítóan relatív minden: a jó szándék, illetve az arra adott negatív reakció hogyan fordul át gonoszságba. A legyek ura (ami persze nem ifjúsági regény) óta tudjuk, hogy a gyerekek akár borzalmakra is képesek, sőt, olykor gonoszak, és hiába próbáljuk a társadalom hatásainak betudni mindezt, az egyéni felelősség akár a gyerekeknél is felmerülhet. Ha mindig nem is, itt biztosan -- a regény narrátora az egyik szereplő, akit nem a kívülállósága tesz meg beszélővé, hanem csak a véletlen. Morális dilemmák nem igazán vannak, még akkor sem, amikor már egészen vad dolgokat kell beadni a Fontos Dolgok Halmába. A szülők csak a történet végén kerülnek képbe, amikor az egyik kissrácnak a mutatóujját követelik a Halomba; ekkor a korábbinál még szürreálisabb fordulatokat vesz a történet. A gyűjtemény egy rakás tárggyá válik, és bár kiderülhetne, hogy az "élet értelme" nem a kollekció darabkáiban manifesztálódik, hanem az maga a cselekvés, a törekvés lett volna esetleg, ezt senki nem ismeri fel.

Nem akarom azt az olvasatot erőltetni, hogy a Semmi egy ifjúsági regény, de nyilvánvalóan a gyerekeket érintő kérdéseket (is) feszeget nagyon hasonló módon azokhoz a könyvekhez, amik az utóbbi években lettek népszerűek (Harry Potter-széria, Útvesztő-trilógia). Nos, igen, a kamaszok manapság egyáltalán nem látják rózsaszínnek a világot, persze lehet, hogy régen sem látták annak, csak míg a pöttyös és csíkos könyvekben minden problémájuk megoldódott, ezek az új regények mintha -- még ha persze metaforikusan is -- jobban rávilágítanak azokra a dolgokra, amik valóban érdeklik őket. Mondjuk ilyen az élet értelme, a boldogulás, az érvényesülés, a túlélés, a racionalizmus kontra érzelmek, a gonoszsággal, az elnyomással, a különbözőséggel való szembesülés, és ilyesmik. Hallottam én már kamasztól, hogy az élet nagy szívás, és nem, nem volt depressziós, nem is a szerelmi életére gondolt, csak hát együtt él a szüleivel, és része a mindennapos létharcnak. Mintha manapság korábban kellene szembesülni a valósággal vagy azért, mert nincs erőnk illúzióban tartani a gyerekeket (hiszen már nekünk sincsen olyanunk), vagy mert a külvilág túlságosan a mindennapjaink része lett, és ezáltal beletolakszik a gyerekek életébe is. Nem mondom persze, hogy ettől még ne létezne szép gyerekkor, de egyáltalán nem csodálkozom, hogy a tizenévesek nem akarnak felnőni. Nem akarják meghallani Pierre-t.

        

Vége van - ja nincs

Ezt az évet is lezárjuk lassan, és még mindig élünk.

A tegnapi nap nagy rádöbbenése, hogy én már mindig csak ilyen leszek, ilyen kis görcs, szorongós, idegeskedő, és még az sem igazán vigasztal, amit a minap olvastam, hogy esetleg intelligensebbek vagyunk fajtársaimmal az átlagnál, so what.
Igen, rájöttem, hogy ha több pénzem, nagyobb házam, jobb munkám, kocsim lenne, és mindenki szeretne, aki meg utálna, az se érdekelne - nos, akkor is megtalálnám az okot rá, hogy feszengjek. És hát a hátralévő életemben arra kell vigyáznom, hogy NE válasszam a rossz feszültséglevezető módszereket. Mert ebben nem vagyok jó. De tudom, miért nem vagyok jó, azért, mert a feszültségtől és a szorongástól való félelmemben szanaszét tervezem az életem, ahogy a HS7 mondja, megtervezem még a holnapi terveket is. És utána valami hirtelen akcióval felgyújtom az összes tervet, de ettől lelkiismeret-furdalásom lesz, és kezdem előröl.

Ha amerikai lennék, és valami divatos liberális demokráciában élnék, és lenne rá időm (meg lóvém), biztos valami pszichológusnál beszélném ki magamból a mindennapi szorongásaimat. Így viszont meg kell elégednem azzal, hogy néha idehányok a blogba, vagy iszom, esetleg éberen forgolódom hajnalban, miközben mindenfélék járnak a fejemben. Elolvasok néhány okos cikket, amik öt percig megnyugtatnak. Pótmegoldásokhoz nyúlok, például elhatározom, hogy szép izmos leszek vagy hogy rengeteget fogok olvasni, és befoltozom hiányos ismereteimet különféle területeken.
Aztán a valóság az, hogy itt ülök egy rakás esszé fölött, amit elsős egyetemisták írtak (olvasmányaikról), és amelyek hivatkozásjegyzékében -- nem viccelek! -- olyan mesterművek vannak feltüntetve, mint az 1000 kérdés, 1000 válasz című nyelvvizsgakönyv. (Jó, persze, igazságtalan vagyok, mert nem beszélek arról a három értelmesről, aki pedig.)
Ők a jövő generáció. Ők fognak eltartani, amikor majd nyugdíjas (??) leszek.

Persze nem hibáztatom őket, hiszen csak olyanok, mint a felnőttek körülöttük. De persze miért is nincs meg  bennük az igény.... egyszer biztos rájövök erre is. Vagy nem, hanem csak csendben szorongok tovább.

A főnököm egyébként azzal a hírrel bocsátott el téli szünetre, hogy új órákat kapok a második félévtől, nekem kell megtanítanom a holland diákot magyarul. R. már másodszor kilencedikes, mert nem beszél magyarul, a KLIK nem tudja megoldani a taníttatását/korrepetálását, a vezetőségnek pedig hiába ajánlottam, hogy szerzek tanárt, ragaszkodtak hozzá, hogy ők oldják meg a dolgot. Amikor felvetettük, hogy kéttannyelvű iskolába kellett volna íratni ezt a fiút, megsértődtek, és a lojalitás hiányával vádoltak minket. Az "igenis meg tudjuk oldani ezt a problémát" mögött pedig ott a teljes inkompetencia és elmebaj. És nem lehet megmondani ennek a családnak, hogy belebuktunk a dologba.
Két órát kaptam. Egyéni foglalkozás formájában. Értitek? Tehát míg egyébként az ember súlyosan megfizeti a nyelvtanárokat, ha az iskolai lehetőségekhez képest mást és többet akar, nekem ezt ingyen kell csinálnom. De ez nem minden! Hiába mondtam, hogy nem vagyok magyar mint idegennyelv tanár, az iskolavezetőség számára ez a szakma ismeretlen! Nem fogják fel a különbséget magyar nyelv és irodalom szak, angol szak, és hungarológia szak között."Ezt a problémát csak te tudod megoldani...."
Elképzeltem, ahogy év végén, amikor még mindig nem tudja Homéroszt idézni a gyerek magyarul, majd én leszek a felelős. Hogy nem tanítottam meg. Hogy elveszítettük. Mert okés, a tavalyi szaktanáraira még rá lehetett parancsolni, hogy írják be neki a négyest, de idén ez már nem fog menni. Most azon gondolkodom, írásba adom, hogy nem vállalom a felelősséget.

Na, de ne gondoljak erre, gondoljak inkább arra, hogy ma temetésre kell mennem, mert az osztályban az egyik lánynak két hete meghalt az édesapja. Rákban. Amit ősszel tudtam meg. Mert nem olyan régen diagnosztizálták.

Nem tudom, hogy lehet túlélni itt. Majd ha egyszer valaki 2050-ben elolvassa ezt a bejegyzést, kommentelje ide, hogy sikerült-e. Ha még élek, válaszolok neki.

Passz

Megállapítás 1: számomra is hihetetlen, hogy nem szerethet mindenki. 36 évesen rájönni erre azért ciki.
Amikor egyetemista koromban eldöntöttem, hogy az, ami a gondolkodásomhoz a legközelebb áll, azt úgy hívják, liberalizmus, még nem gondoltam bele.
Ahogy abba sem, hogy hiába minden jó szándék, ezen kurvára nem fogok tudni változtatni. Mert ha az ember jól csinálja (szerinte), hajlamos azt hinni, hogy az a követendő út. Hát nem.
Hiába fogadsz el mindenkit úgy, ahogy van, egyszer csak odabasz a valóság, és aztán meg neked fáj. Ezért aztán, ha jót akar, ne legyél liberális. Mindenki dögöljön meg, aki nem olyan, mint te.

Megállapítás 2: Vannak idióták. És hiába csak 16 évesek, akkor is idióták. Hiába helyezed beléjük a bibliai jó szándékot és hitet, mert gyermekek, akkor is idióták akarnak maradni, mert gyermekileg nekik ez jó, meg különben is túl ostobák ahhoz, hogy ezt felismerjék. Ráadásul az ostobaságuk és idiotizmusuk -- úgy érzik -- minden alól felmenti őket. Mos'mér....

További tények:
1. Fogalmazást kellet írnom hetedikes etikára, mert a gyereknek fogalma nem volt arról, mi az, hogy "erkölcsi problémák" (ez volt a fogalmazás címe). Azért nem volt, bazmeg -- üzenem a tanárnéninek -- mert sajnos ő egy jó gyerek, az a fajta, akinek KURVÁRA nem okoz az erkölcsi problémát, hogy éppen megvédje azt az osztálytársát, aki vernek. Vagy basztatják. (Őt is fogják még sokat basztatni a családja miatt, de ezt még nem tudja, mert fiatal, és meg mert neki jó itt, és hála isten, nem érti a valóságot annyira, és remélem, a basztatás sem erkölcsi problémát fog neki okozni, hanem jól orrba vágja azt, aki bunkó.)
2. Tényleg, már másra sem vágyom, mint hogy ne lássak emberi lényt magam körül két hétig, temetkezhessek a könyveimbe, a tudományomba, a főzésbe, a vörösborba, bármibe, ami nem humán interakció, vagy ha az is, kimerül a tévé előtt heverés közbeni "ühüm"-ben, és passz.

Na az

Oké, nem tudom leadni azt a pár kilót, stresszes is vagyok, nyilván magas a vérnyomásom, nem jól vezetem le a feszültséget, sokat veszekszem, és folyton mindent az ellenőrzésem alatt akarok tartani, de...
... amikor odajön este sok év után megint, a bal vállamra fekszik, és megy a discovery science-en valami baromság, és nézzük pár percig, és azt mondom, de jó volt, amikor ovis voltál, és minden hétvégén reggel fél hatkor (!) úgy ébresztettél, hogy bekapcsolhatod-e a tévét (még akkor is, amikor már megbeszéltük, hogy kapcsold be, persze, de ne ébressz fel), és néztünk valami irtó zajos rajzfilmet, illetve én csak hallgattam, miközben nem tudtam visszaaludni, mert lerántotta rólam a takarót, és folyton beszélt hozzám...
...és most már harminc centivel magasabb nálam, a hangja meg basszus, TIZENHÁROM ÉVES, és ahogy simogatom a kis karját, érzem, hogy már nem kis kar, hanem izmos, mert úszik, és a válla is nagyobb, meg a haja is inkább drót, a lába meg hatalmas, és kilóg a takaró alól, és a fenti mondataimra azt mondja, bröööööoooagggh, na ne máááá.... hagyjatooook.... de azért ott marad még egy kicsit, és az érzelmeit abba a mondatba álcázza, hogy ez a műsor mekkora hülyeség...
... na az.

Abszurd

Ma Harold Pinter volt a tananyag, akit a tanárom csak Pintér Haroldnak hívott, ezért én évekig meg voltam róla győződve, hogy magyar származású író, de nem, hanem lengyel zsidó.

Az ételliftet kellett elolvasni, de persze nem tették, istenem, mintha otthon lennék, a középiskolában. Csak hát ezek egyetemisták, hiába mondtam, hogy mégsem 150 oldal, mint a Cormac McCarthy múlt hétre, csak 20, egyfelvonásos, úgyhogy lécci.

Pinter nekem nagy élmény volt annak idején, több tanárom is odavolt az abszurdért, én is nagy rajongó vagyok, Beckett, Stoppard, Pinter na meg Ionesco, úgyhogy gondoltam, ez lesz a mély víz így az utolsó órára.

A darab arról szól (a szokásos zárt szoba, minimáldialógus és rejtélyesség mellett), hogy Ben és Gus, két bérgyilkos a megbízásra várnak egy alagsori szobában, de a fenti világgal egyetlen kommunikációs eszközük van: az étellift. Igaz, valaki egyszer borítékot is csúsztat az ajtó alatt a szobába, amiben néhány szál gyufa van. A végén kiderül (spoiler!), hogy Bennek Gust kellene megölnie, és az utolsó jelenetben úgy bámulnak egymásra, mint gyilkos és áldozata.

A szöveg 1957-es (1960-ban mutatták be), de mivel a prezentáló srác csak blöffölt, nem tudtuk meg, amint Pinterről kellett volna, hogy színész is volt, valamint politikailag elég aktív (nemcsak a hatvanas években, később is). Az étellift egy korai darab, vígan leírható az abszurd kategóriájával (ezen a ponton elmondtam persze, mi az abszurd színház, meg az abszurd, úgy egyáltalán). És innen indult a vita, ami persze most sem igazán a szövegről szólt, hanem világnézeti különbségekről, amik nem pontosan tudom, miből adódnak.

Megpróbáltam rávilágítani, hogy az abszurd pont nem az, amit a hagyományos elemzési módszereinkkel érteni tudunk, azaz nyitottnak kell lenni arra, hogy ez nem, nem racionális, nincsenek ok-okozati összefüggések, narratívák, karakterek, itt csak a nagy semmi van, amit valahogy megpróbálhatunk ábrázolni, és abból jön ki ez az érthetetlenség, halandzsa, sok-sok kérdőjel és tanácstalanság. Megpróbáltam elmondani, hogy a háborúk után, az után, hogy több millió zsidót kiirtottak például, a ráció egyszerűen értelmét veszítette. Az, hogy a diktatórikus rendszerekben embereket vittek el, zártak be, öltek meg "csak úgy", felülírta a logika törvényeit, mindez megmagyarázhatatlannak bizonyult. Ezt, és a huszadik századi nagy magány érzését, az élet értelmetlenségét próbálja kifejezni az abszurd.

Nem értették. Azt kérdezték, de minek ír meg ilyet egy író.
Hát, mondom erre én, talán azért, mert bántja, hogy intelligensnek hitte magát, de nem tudja megmagyarázni, ami körülötte történik, holott ez alapvető igényünk, szükségletünk, kényszerünk.
De ezt sem értették.
És akkor -- bár nem akartam nagyon aktuálpolitizálni, szerintem nem is értették volna --  mondtam, hogy tulajdonképpen most is releváns az abszurd, hiszen rengeteg minden történik körülöttünk, amiről azt hisszük, ez most már tényleg nem történhet meg, aztán mégis. A kilakoltatások, a romagyilkosságok, a magánynyugdíjpénztárak elvétele, a rendőrség álláspontja a nemi erőszakról, vagy ostoba emberek még magasabb pozícióba helyezése. Azt hinnénk, hogy nem, de mégis. Minden egyes alkalommal azt mondjuk, hogy de ezt már tényleg nem, és mégis.
Hát nem abszurd?

Mindegy, nem értik, mondtam, hogy nem baj, majd gondoljanak rám, ha eljön az a pont, amikor csak ott állnak majd, és egyáltalán nem értik az életüket. Majd akkor...

UPDATE: És akkor azt még nem is mondtam, hogy megemlítettem nekik Kafkát, és hogy úgy érzem, Az átváltozás egyre aktuálisabb sztori. Na, arra is kiakadtak, hogy ilyen nem is létezik. Mondtam, hogy de, igen, létezik, hogy az ember féregnek érzi magát, és egyszer csak már azt sem tudja hol van a bazi nagy kitinpáncél alatt....

Kép: https://www.flickr.com/photos/bucaorg/3879961270/

Bang Head Here

Az van, hogy a múlt héten majdnem alkoholista lettem. Tudom én, hogy nem az a megoldás, hogy az ember így lazuljon, és ennek kapcsán el is gondolkodtam azon, vajon kik azok, akik nem totál stresszesen ülnek le a konyhai sámlira egy nap végén.
Az orvosom mindig azt mondja, mindannyiunk életében van stressz, ebben nyilván igaza is van, de mégis, mennyi mindenen múlik az, hogy egy egytől tízig terjedő skálán ki hol tart éppen. Nekem például nem magas a vérnyomásom (csak az orvosnál), pedig valahányszor idegesnek érzem magam, megmérem, és normális. Ugyanakkor az utóbbi időben észrevettem, hogy rengeteget sóhajtozom, és rájöttem, hogy azért, mert ezzel próbálok megszabadulni a mellkasi nyomástól, ami például rám tör olykor az iskolában lépcsőmászás közben, de tanítás közben is, ha meg kell emelnem valamiért a hangomat. Elég gyakran meg kell...

A 9,8 millió stresszes magyar elbaszott országa vagyunk.

Szóval vannak a stresszzabálók, a stresszsportolók, a stresszivók, a stresszlövöldöző, meg akik levélszám eszik a Xanaxot. Én elég gyakran vagyok feszült, már elég sok mindent kipróbáltam (gyógynövényes nyugibogyót, sportot, citromfű teát, vörösbort, zenehallgatást, jó, a templomba járást meg a meditációt például még nem), és mindig más segít, úgyhogy nagyjából mindegyiket megtartottam. A múlt heti vörösborok miatt például végre végigaludtam az éjszakákat, viszont lelkiismeret-furdalásom lett, ami állítólag már az alkoholizmus jele (nem mintha minden kósza blogbejegyzést komolyan vennék a témában). Zenét ritkán hallgatok, a citromfű tea elfogyott (majd veszek), a nyugibogyókra meg nem akarok rászokni. Sport meg mindig van, mert kell az ízületeimnek meg az alakomnak is, csak, ugyebár, ez a legidőigényesebb.
Őszintén irigylem azokat, akiknek nem kell semmilyen fent felsorolt pótszerhez folyamodniuk, hogy legyőzzék a napi idegbajt, nekem nem megy. Ezért a múlt héten tényleg azt próbáltam mérlegelni, melyik a legártalmatlanabb kombó: sport + alkohol, nyugibogyó + tea, zene + evés, esetleg nyugobogyó + sport + alkohol....
Vagy győzzem le a puszta Jedi-erőmmel a stresszt, a mindennapi nyomort, a magyar kormányt és az antikrisztust...

A héten egyébként a következők adtak nekem okot:
(1) az osztályban az egyik lány szólt, hogy az apukája rákos, és azóta azt látom, hogy napról napra egyre szomorúbb
(2) az általános iskolában a matektanár tök hülye, és ami rosszabb, teljesen reménytelen és párbeszédképtelen
(3) ezért a gyerek kedden megalázva érezte magát, és sírt [kivételesen igaza volt]
(4) a munkahelyen két év alatt kb. a nyolcadik változatot találták ki arra, hogy hogyan kell adminisztrálni, és ezt visszamenőleg is meg kell csinálni
(5) rengeteg egyest osztok ki, mert senki nem tanul
(6) ez még hagyján lenne, mondjuk, hogy kortünet, de az érettségizők sem tanulnak
(7) még ez is hagyján lenne, de egy lány, akit már rengetegszer megvédtem mindenféle helyzetekben, gyakorlatilag azzal vádolt meg, hogy kivételezek - valaki mással
(8) gyűlölködés van az osztályomban, és nem tudok hatni a gyűlölködőkre
(9) az internetes naplóban kivették a nevem mellől a doktort (most, november közepén), mert még nem írattam át a személyimet
(10) nincs időm elmenni az okmányirodába
(11) írt a bank, ahol a vállalkozási számlámat vezetem, hogy a "pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről" szóló törvény miatt igazoljam, hogy én vagyok a számla tulajdonosa -- bizonyára a nyelvvizsgadíjakból (500 forint/fő) terroristákat pénzelek
(12) nem tudok elmenni a hétfői tüntetésre
(13) több hónapja képtelenek vagyunk összehozni egy találkozót T-vel
(14) balogzoltán menjen a picsába
(15) vidaildikó menjen a picsába 
(16) az egész kormány menjen a picsába

Azt beszéltük, hogy az ember hiába próbálja kivonni magát a hülyeségből, hiába akarja magára zárni az ajtót, kikapcsolni a tévét és az internetet, a fejére húzni a takarót, dolgozni csak be kell menni, más panaszát csak meg kell hallgatni, azzal csak foglalkozni kell, a szar bejön, bejön, bejön, tódul, rakódik, utolér. Itt ücsörög az ágyam szélén az idióta, kiégett, szemétkedő matektanár. (Neki nyilván szintén megvan a maga baja, de leszarom.)
Akinek nincs receptje meg pénze Xanaxra, az iszik. Akinek nincs pénze minőségi piára, az szar piát iszik. Akinek nincs pénze szar piára se, az eszik és/vagy issza mellé a szar piát. Esetleg szedi mellé a Xanaxot. Szívja a cigit. A szar cigit, amit sodor, mert az olcsóbb. Veri a gyereket. Veri a feleségét. A férjét. A fejét a falba.
Így fogunk szép lassan kipusztulni, hiába az abortusztilalom meg a csudálatos családpolitika.