Képezzünk agyakat

Elmentem próbavédésre Szegedre, aztán volt egy pont Bátaszéken, amikor meg kellett állnom... sírni. Hát igen, egy parkolóban, mint a giccses-melankolikus amerikai filmekben. Mert hogy úgy éreztem, hogy most van elegem. A hajtásból, a betegségből, a filléreskedésből, az anyagi kötéltáncból (ezt loptam, de elég jó kép), a kamaszokból, abból, hogy széllel szemben próbálok érvényesülni, hogy valahova jussak, hogy a főnök folyton keresztbe tesz, én meg nem tudok diplomatikusan viselkedni, sőt, nem is tudok igazán viselkedni ebben a helyzetben, hogy mennyi, de mennyi munkám van, hogy nem tudok már éjszaka fennmaradni, és nem is akarok, hogy egy csomó plusz munkát vállalok, ami elveszi az időt mástól, de muszáj, stb. stb. stb.
Aztán végül is minden jól sikerült, csak elfáradtam. Inkább lelkileg. És oltári a munka. És ha a gyakorlati hasznát nézzük, semmi értelme, de ha feladnám, utálnám magam. Amiért feladtam. Meg mert -- hát ez van -- nárcisztikus vagyok, és muszáj közzé tennem a gondolataimat.

Mától aztán ismét dolgoztam, és a főnök megkérdezte, nagyon beteg voltam-e. Közvetlenül azután kérdezte, miután szólt, hogy nincs meg a hét év alatt megszerezhető továbbképzési kreditem. Közben picit ennek utánakérdeztem, mert rögtön beparáztam persze, és hát lehet, hogy már év elején kellett volna szólnia.... De nem szólt. Most pedig keressük a számomra megfelelő továbbképzést, hát ki nem fogja találni a kedves olvasó, hogy mivé fognak átképezni?!

Igen, erkölcs- és etikatanárrá.

Erre gondolt a főnök. Hogy én. A barátnőim persze röhögőgörcsöt kaptak, mikor elmeséltem, én meg rögtön arra gondoltam, hogy milyen gazdag bloganyag lesz ez. A továbbképzés egyébként király, távképzés, minden online megy, még a vizsga is (szabadon választott évfolyamra és témára kell óravázlatot írnom, jujj, csak bírjak magammal...), úgyhogy ki se kell mozdulni. Sőt (na most figyeljetek), a legjobb eredményű képzett visszakapja a tandíjat.
Szóval hajszolnom kell most a főnököt ezért, ha már ilyen figyelmesen rám szólt, hogy "én vagyok az egyetlen", akinek nincs kreditje, nehogy tovább feledékenykedjen itt nekem. Különben is, egyéb gonoszságokat is tervezek, például szeretettel meghívom a március végi konferenciára, hadd hallgassa csak meg, mitől félt engem annyira. A Zsolnay-negyedben lesz. Pucc.

Amúgy meg vigyázzatok, mert én leszek itt a legerkölcsösebb hamarosan, lehet, hogy a tantestületet is nekem kell kiképezni...

Nyavalyáink

20 napja írtam bejegyzést. Viszont valahányszor itthon vagyok/maradok valamiért, mindig megállapítom, hogy a munkám megöli a kreativitásomat. És minden energiámat felemészti az, hogy ez ne így legyen.

Hetek óta helyettesítettem, mert amióta a Klebelsberg Központ lett a munkáltatónk, már nem kell az önkormányzatnak spórolni, hanem nyakra-főre dolgozhatunk, nem tudjuk ugyan, ki lesz-e fizetve, de ha nem, akkor is, szidjuk nyugodtan a KIK-et, a közvetlen feljebbvalóság úgysem tehet semmiről.
Illetve azért erről-arról tehet, például idén nem vagyok elengedve "csak úgy" szakmai konferenciákra, hanem szabadságra kell mennem, ha menni akarok valahova. Ezt nem tudom pontosan, hogy úgy kell-e érteni, hogy fizetés nélkülire, vagy hogy fizetettre, és akkor majd nyáron behívom napokra ügyelni. Elképzelem, ahogy édes kettesben ügyelünk az iskolában. És egymás képét méregetjük, hogy ki mennyire nem kedveli a másikat. (Jóakaróimra hallgatva egyébként igyekszem inkább sajnálni.) Szóval végül is értem, hogy az én szakmai ambícióim nem vágnak ennek az iskolának a profiljába, de azt fel nem foghatom, miért nem tudja ezt az intézmény sikereként értékelni. Múltkor például megjött az egyik ilyen konf programja, és én visszaküldtem, mondván, hogy nem X iskola a munkahelyem, hanem Z. Ha már fel akarják a nemzetközi programban tüntetni, hogy Z Secondary School... Lehet, hogy fénymásolok a főnöknek egy ilyen programot, és odateszem az asztalára, hogy lássa, hogy a faszságai ellenére nem töröltettem ki a titulusomból ennek a csodás intézménynek a nevét.

Szörnyen problematikus ez az egész egyébként, mert bár ismerem már, mint a tenyeremet, mégis mellbe tudnak vágni ezek a dolgai. És még így, 39 fok lázasan is azon gondolkodom, hogy mikor menjek vissza dolgozni, hogy nehogy rám kenje, hogy azért hiányzom, mert pénteken van a próbavédésem. Ahova egyébként elengedett. Kivételes kegy, így februárban. Fejben a felmondásomat fogalmazgatom, és most a betegség ideje alatt se tudtam jól aludni azért, mert azon agyaltam, hogy mit csináljak. Ha fatalista lennék, mondhatnám egyébként, hogy mindig akkor betegszem meg, amikor ez a nő kibaltázik velem.

A magas láz pedig kicseszés. Egyrészt úgy nézek ki, mint a halott menyasszony, másrészt teljesen lever, mert három napja tart. Pénteken egy helyettes orvos volt, aki nem csinált velem semmit, és nem is írt fel semmit. Magamra vagyok bízva. Hát rendben. A dilemma tényleg az, hogy elmenjek-e dolgozni, vagy nem, ha nem megyek, akkor legalább pénteken megkapják a helyettesítő pénzt a kollégák. Ha elmegyek, kevesebbet leszek táppénzen, és a büdös kölykökön szorosabban tudom fogni a pórázt (most úgy csinálok, mintha érdekelném őket, pedig nem). A próbavédésre persze jobb lenne nyugisan felkészülni, mert némi hang sem ártana a torkomban, van 2 TDK dolgozat, ami a bírálatomra vár, meg némi fordítás.
Vettem némi nyugibogyót macskagyökérrel, hogy tudjak aludni, és ne járjanak lefekvés után a fejemben mindenféle kelletlen gondolatok. Ehhez hozzásegítene az is, ha tavasz lenne végre, és elmehetnénk kirándulni. Például.

Értelmes

Van ez a kényszerem, hogy minden nap muszáj valami "értelmeset" csinálnom, nos, az utóbbi időben gyakran van, hogy sportolok mondjuk, mert szellemi teljesítményre képtelen vagyok. És akkor ezt elnevezem "értelmes" tevékenységnek.

Lelombozóak a környezeti tényezőek manapság. A front miatt mindenki hülye, legfőképp a gyerekek, illetve hát ők nem hülyébbek, mint más, csak kevésbé disztingválnak, és beleengedik a nagyvilágba az indulatokat és az ösztönöket. Lehet, hogy igazuk van. Mondom, LEHET, de aztán ez meg néha olyan haragot eredményez, amit egymás ellen fordítanak, én meg alig győzöm kapkodni a fejem, hogy kit hogyan vegyek a védelmembe. (Állítólag egyébként nem kellene, de hát én már csak ilyen vagyok, protektív.) Idegesít az agresszió meg az erőszak(osság), hiába próbálom elfordítani a fejem, nem nagyon tudom.

Nem kaptunk időben fizetést. Ez számomra (egyelőre) szerencsére csak egy apró bosszúság, köszönhetően néhány szerencsés körülménynek, mint például hogy csak az iskolákat államosították, más oktatási intézményeket nem, vagy hogy az egyetem rendesen utalt. De azért elkeserít az, hogy másokat egy hogyan érintett. Vagy az még jobban, hogy a főnök egy cseppet sem szolidáris. Igazából észre sem vette, hogy nem jött fizetést - ahogy ez a pénteki szalagavatón kiderült. Persze lehet, hogy ő így vigasztal, "majd hétfőn vagy kedden", és hogy "tegnap ő is befizetett 72 ezer forintot csak számlákra" (január 31-én, csak mondom). Így vigasztal, ilyen szerencsétlenül, és így barátkozik.
Rajtam viszont sajnos, ahogy öregszem, egyre jobban látszik, ha utálok valakit, főleg, ha mellettem ül. Pontosabban már egyre kevésbé próbálok úgy tenni, mintha nem utálnám. Nyár óta, amióta egy hetet töltöttem a kórházban, ha nem is nagyon, de kicsit jobban el tudom engedni az arcizmaimat.
A szalagavató egyébként rohadtul érdektelen volt, és ez volt az első, amikor alig éreztem valamit ott belül. Pedig eddig mindig éreztem olyan tanáros érzéseket, hogy a búcsúzkodó gyerekek, miegymás. Most nem. A tavalyi eset után ugyanis annyira erős volt a cenzúra az idén, hogy semmi személyeset nem sikerült produkálni sem a táncokban, sem az osztályvideókban. Persze az is lehet, hogy ez egy ilyen személytelen évfolyam. The lost generation. Akiknek minimum két osztályfőnöke, igazgatóhelyettese és igazgatója volt. Gyökértelenek.
És akkor rájöttem, hogy most kellene nagyon vigyáznom azokra, akiket egyáltalán még szeretek ebben az iskolában, mert mindenkire homokot lapátol a kétségbeesés és a bánat. Ki kell ásni egymást.

És nemcsak az iskolában, hanem igazából mindenhol -  ki kell ásni egymást és magunkat, valahogy.
Március 1-jén lesz a próbavédésem, de fogalmam sincs, a bírálóim felül tudnak-e emelkedni a felsőoktatási helyzetet érintő káoszon, és tudnak-e velem érdemben foglalkozni. És fogalmam sincs, hogy én tudok-e érdemben foglalkozni ezzel az egésszel, amikor én sem biztos, hogy felül tudok emelkedni a középszintű oktatásban eluralkodó káoszon. Hétfőtől indul a mókuskerék, már előre utálom, de pénz beszél. Közben pedig elvállaltam olyan feladatokat is, amik örömet okoznak, mert különben lehet, hogy megbolondulok. Így viszont most lehet, hogy azért fogok megbolondulni, mert a kötelező feladatok miatt az örömteliekre kevés/kevesebb idő marad.

Mikor lesz már vége ennek az egész szarnak. Pénteken, hazafelé jöttömben a hóesésben megláttam az úttesten vonulni az éhségmenetet, és sírva fakadtam a kocsiban.

Szeretnék itthon ülni és írni meg olvasni, mert bár ide is beszivárognak a külvilág förtelmei, de legalább nem kell úgy tenni, mintha nem keserednék el.

Némi téli

Némi téli, amin igazából nem segít semmi, nem oldja semmi, csak az alvás. Szeretek egyébként aludni, és egyre kevésbé érzem úgy, hogy bármit is veszítek akkor, ha mondjuk napi 12 órát alszom (bár annyit már nem tudom milyen régóta nem aludtam).

Az, hogy télen is vannak feladatok, felér egy karaktergyilkossággal, mert képtelenség teljesíteni őket. Csak kábé olyan szinten lehet, mint ahogy a főnök csinálta a legutóbbi tantestületi értekezleten: másfél órát beszélt az állami "hatalomátvételről", a prezentációja tele volt helyesírási és nyelvhelyességi hibákkal, valamint mindenki elaludt rajta. (Egyébként azt is mondta, milyen jó fej az önkormányzat, hogy az óriási tartozás ellenére, amit megörököltek, az oktatásból egy fillért sem vontak el... Csak azt nem tudom, akkor miért nincsenek fizetve a túlórák, és miért tűnt el a cafetéria-rendszer.)
Szóval jobb, ha engem senki nem minősít semerre ezekben a hónapokban.

Maximum filmeket vagyok képes nézni, Django, Angyalok Amerikában, és égre-földre keresem a Witet Emma Thompsontól. És halál ideges vagyok, hogy a Lawless-t nem tudom értékelhető változatban megszerezni.

Megjött a genetikai laboreredmény, nem örököltem semmi vérbajt. Nem örököltem igazából semmit. A vizsgálatok lezárultak, az orvostudománynak fogalma sincs, mitől alakult ki júliusban a vérrög az agyamban (inkább elzáródás, a vérrög mintha költői túlzás lenne), úgyhogy maradnak a szupernaturális magyarázatok. Saját elméletem szerint a sok munka és a főnököm. Igazából szívesen megkérdezném bárkitől, hogy szerintük sikerült-e (legalább minimálisan) változtatnom a hozzáállásomon azóta, de nem kérdezek meg senkit. Viszont érzem. A legkevésbé sem érdekelnek azok a dolgok, amik nem érdekelnek. És egyre kevésbé próbálok és akarok úgy tenni, mintha mégis. Minimális energiát fektetek minden olyasmibe, aminek -- tudom -- nincs viszonzása, elismerése, értelme, jelentősége, hozadéka. I don't give a fuck. Nem is lehet máshogy talán, hiszem különben az ember reggeltől estig csak a panaszkodást hallgathatja.

Szóval csöndesen lapulva várjuk a tavaszt.

Bunk

Komolyan, tök elegem van, hogy megpróbálok rendes és segítőkész lenni, és a környezetem, szűkebb és tágabb, egyszerűen bunkó. Bunkó.

Kiakasztó, hogy az emberek a legapróbb bosszúságok alkalmával (bosszúságok? inkább apró félreértések) is milyen kritikát meg nyelvezetet engednek meg maguknak. Múltkor behajtott egy szerencsétlen vénember egy olyan parkolóhelyre, amire egy középkorú pali várt egy furgonnal. Gondolom, nem figyelt az indexelő furgonra. Hát a pali úgy kikelt magából, hogy azt hittem, feltépi az ajtót, és felképeli az öreget. Ehelyett csak elmondta, hogy melyik szervét hova tenné már ebben az egész helyzetben.

A múltkor egy kereszteződésben hallottam meg a szirénázó rendőrautót, de hiába vártam, hogy kikanyarodjon, nem kanyarodott, úgyhogy lassan nekiindultam az amúgy kétsávos úton. A rendőr kihajtott, és hevesen anyázva mutogatott egy sort. A rendőr. Szolgálunk és védünk.

Persze min is csodálkozom, amikor a múltkor fültanúja voltam, hogy az egyik kollégám b'megolva társalgott az egyik elsőéves diákjával, illetve lehet, hogy ő nem így társalgott, csak elhallgatta és eltűrte. Biztos mert ez olyan fiatalos és menő.
Magamon is észreveszem, hogy többet káromkodom, mint régebben, bár igyekszem megváltozni. Azt is észreveszem, hogy az ifjúság sokszor cseppet sem zavartatja magát az eleresztett szavai, kifejezései miatt, de hát miért is tenné, amikor a felnőttek sem teszik. Főként a szülei nem.

Fárasztó, hogy az ember kedves és rendes akar lenni, amikor.

Pi élete

Hát megnéztem a Pi életét. Nagyon vártam. Persze nem 3D-ben néztem, de ez mellékes, van kis viszolygásom a 3D-től, főleg akkor, amikor a mozik nem 3D-s változatában tisztán látom, hogy hol vannak azok a bizonyos látványos részek, amiket direkt a 3D miatt vágtak/forgattak bele a filmbe. Ezt a filmet kivételesen szívesen megnéztem volna szemüveggel, egyszerűen időpontbéli okai voltak annak, hogy mégsem. (De azért a látványban itt is felfedeztem azokat a bizonyos epizódokat.)

Szóval a regény -- Yann Martel könyve -- már az első olvasásra is megfogott annak idején. Ifjúsági regénynek hirdetik, de hát egy tizenévesnek (pláne a mai ateista világban) elég nehéz lehet azt felfogni, hogy mit jelent az, ha a hiten keresztül keressük magunkat, vagy egyáltalán, hogy a miénknél spirituálisabb társadalmakban vannak olyan fiatalok, akik ilyen direkt módon keresik magukat. Szóval nem lehet egyszerű megérteni a hindu - keresztény - muzulmán Pi önkeresését, akinek már a nevével való küzdelem is maga egy identitáskrízis, hiszen manapság az identitáskrízis máshol jelentkezik (anyám vagy a haverok, stb.). Aztán meg hát a tinik manapság társaságba verődve önmegvalósítanak, semmiképpen sem magányosan egy hajóban egy bengáli tigrissel.

Az indiai filmes kontextust a Gettómilliomos óta imádom, Ang Lee-t pedig szintén, a Tigris és sárkány nagy filmélményem volt annak idején. Ezt a filmet pedig úgy sikerült megcsinálnia, hogy a látványvilág egyáltalán nem zavaró, sőt, valami misztikus érzetet kölcsönös a filmnek (ami egyébként a regényben is benne van, csak úgy kevésbé vizualizálható).
A színészek zseniálisak, még Gérard Depardieu is, aki egészen elképesztő, hogy ezért a húsz perces szerepért elvállalta a filmet. Hálát adok a magasságosnak, hogy nem valami indiai-amerikai színész kapta Pi szerepét.
A jelenetek is szuperek, főleg azok, amikben az animált állatok kapnak főszerepet (igen, amináltak az állatok, de ez egyáltalán nem baj, sőt, legfőképp erény, hogy úgy tudtak karaktert varázsolni nekik, hogy cseppet sem lettek rajzfilmszerűek vagy gagyik). A tigris azzal, hogy nincs egy emberi gesztusa, sokkal hitelesebb, mint sok más film- vagy életbeli karakter. (Jó, hát nekem, aki jobban szeretem az állatokat, mint az embereket, könnyű ilyeneket gondolni.) Csodálatos az összhang ember és állat között, gyönyörűek a képek, és én már előre beparáztam, hogy a dvd-n hogy fogom ezt a látványt/élményt majd újra átélni, hát sehogy, éljen a mozi.

És most végre, hogy láttam filmet, összeraktam a hit és a regény kérdését is, hogy isten (története) lehet, hogy csak egy fikció, de sokkal jobban/esztétikusabban/gyönyörködtetőbben hangzik, mint az evolúcióelmélet. És hogy igen, a bármiben való hitet meg kell tapasztalni, nem elég csak olvasni vagy hallani róla. És hogy igen, a legutolsó bolháig, mindegy ki mit hisz, közös tőről fakadó kreálmányok vagyunk, és együtt kell élnünk - valahogy.

Az ünnepek tanulságai

Először is, az lehet, hogy normális, hogy az ember egyre kevesebbet ül az Internet előtt, amikor sokat van itthon, és végre van olyasmikre ideje, amiket szeret csinálni.
Sokat és egyedül autót vezetni pedig jó, főleg, ha szép az idő, és ellazít a táj.
Senkinek ne legyen lelkiismeret-furdalása, amikor úgy érzi, sehogy sem tud tizenévesek kedvében járni (akár ajándékokkal, akár mással), mert előfordulhat, hogy nem velünk van a probléma, hanem az illető tizenévesnek fogalma sincs, hogy mit akar igazából. Különben is, a karácsony szelleme egy bizonyos életkor után (az ujjongós örömködéssel együtt) arányosan el-eltünedezik, apró kis gnóm lesz, aztán később esetleg visszatér erejének és bájának teljében, de ez már személyiségfüggő lehet.
Karácsonykor azért mégis a legjobb azt csinálni leginkább, amit az ember akar. Ami a leginkább nehezünkre esik, az a kényszer és a muszáj. Egészen idegesítő tud lenni.
Ugyanúgy, ahogy a lakásban tapasztalható 25 fok is, miközben kint 12 van, de a központi fűtést nem lehet letekerni...
Az embereknek pedig idén valószínűleg sokkal kevesebb pénzük volt szilveszteri tűzijátékokra, vagy csak én ittam többet, mint tavaly. Különben sem értem egyik évben sem, mit kell azon megünnepelni, hogy elkezdődik egy újabb év.
Újévi fogadalmaim nincsenek, a nagymamám imádkozik helyettem is, hogy legyen már valami jobb állásom. Esetleg annyit fogadhatnék meg, hogy rendbe teszem a londoni blogomat, mert nem látszanak a fotóalbumok benne. Vagy hogy írni fogok az Átmeneti üresedésről, amit karácsonyra kaptam, mihelyst kiolvastam.