Értelmes

Van ez a kényszerem, hogy minden nap muszáj valami "értelmeset" csinálnom, nos, az utóbbi időben gyakran van, hogy sportolok mondjuk, mert szellemi teljesítményre képtelen vagyok. És akkor ezt elnevezem "értelmes" tevékenységnek.

Lelombozóak a környezeti tényezőek manapság. A front miatt mindenki hülye, legfőképp a gyerekek, illetve hát ők nem hülyébbek, mint más, csak kevésbé disztingválnak, és beleengedik a nagyvilágba az indulatokat és az ösztönöket. Lehet, hogy igazuk van. Mondom, LEHET, de aztán ez meg néha olyan haragot eredményez, amit egymás ellen fordítanak, én meg alig győzöm kapkodni a fejem, hogy kit hogyan vegyek a védelmembe. (Állítólag egyébként nem kellene, de hát én már csak ilyen vagyok, protektív.) Idegesít az agresszió meg az erőszak(osság), hiába próbálom elfordítani a fejem, nem nagyon tudom.

Nem kaptunk időben fizetést. Ez számomra (egyelőre) szerencsére csak egy apró bosszúság, köszönhetően néhány szerencsés körülménynek, mint például hogy csak az iskolákat államosították, más oktatási intézményeket nem, vagy hogy az egyetem rendesen utalt. De azért elkeserít az, hogy másokat egy hogyan érintett. Vagy az még jobban, hogy a főnök egy cseppet sem szolidáris. Igazából észre sem vette, hogy nem jött fizetést - ahogy ez a pénteki szalagavatón kiderült. Persze lehet, hogy ő így vigasztal, "majd hétfőn vagy kedden", és hogy "tegnap ő is befizetett 72 ezer forintot csak számlákra" (január 31-én, csak mondom). Így vigasztal, ilyen szerencsétlenül, és így barátkozik.
Rajtam viszont sajnos, ahogy öregszem, egyre jobban látszik, ha utálok valakit, főleg, ha mellettem ül. Pontosabban már egyre kevésbé próbálok úgy tenni, mintha nem utálnám. Nyár óta, amióta egy hetet töltöttem a kórházban, ha nem is nagyon, de kicsit jobban el tudom engedni az arcizmaimat.
A szalagavató egyébként rohadtul érdektelen volt, és ez volt az első, amikor alig éreztem valamit ott belül. Pedig eddig mindig éreztem olyan tanáros érzéseket, hogy a búcsúzkodó gyerekek, miegymás. Most nem. A tavalyi eset után ugyanis annyira erős volt a cenzúra az idén, hogy semmi személyeset nem sikerült produkálni sem a táncokban, sem az osztályvideókban. Persze az is lehet, hogy ez egy ilyen személytelen évfolyam. The lost generation. Akiknek minimum két osztályfőnöke, igazgatóhelyettese és igazgatója volt. Gyökértelenek.
És akkor rájöttem, hogy most kellene nagyon vigyáznom azokra, akiket egyáltalán még szeretek ebben az iskolában, mert mindenkire homokot lapátol a kétségbeesés és a bánat. Ki kell ásni egymást.

És nemcsak az iskolában, hanem igazából mindenhol -  ki kell ásni egymást és magunkat, valahogy.
Március 1-jén lesz a próbavédésem, de fogalmam sincs, a bírálóim felül tudnak-e emelkedni a felsőoktatási helyzetet érintő káoszon, és tudnak-e velem érdemben foglalkozni. És fogalmam sincs, hogy én tudok-e érdemben foglalkozni ezzel az egésszel, amikor én sem biztos, hogy felül tudok emelkedni a középszintű oktatásban eluralkodó káoszon. Hétfőtől indul a mókuskerék, már előre utálom, de pénz beszél. Közben pedig elvállaltam olyan feladatokat is, amik örömet okoznak, mert különben lehet, hogy megbolondulok. Így viszont most lehet, hogy azért fogok megbolondulni, mert a kötelező feladatok miatt az örömteliekre kevés/kevesebb idő marad.

Mikor lesz már vége ennek az egész szarnak. Pénteken, hazafelé jöttömben a hóesésben megláttam az úttesten vonulni az éhségmenetet, és sírva fakadtam a kocsiban.

Szeretnék itthon ülni és írni meg olvasni, mert bár ide is beszivárognak a külvilág förtelmei, de legalább nem kell úgy tenni, mintha nem keserednék el.