Realizmus

Hatottam, alkottam, gyarapítottam, és a haza fényre derült.
Mi tehát az (orosz és francia regényekbeli) irodalmi realizmus lényege?

"Az hatalmas para ha egy nő szerelmes lesz és félrelép...de azzal semmi gáz,hogy egy férfi lopkod össze-vissza..."

Top of the hops

Végigcsináltam a tanfolyamozás első 1/5-ét, és egyre rosszabb, egyre kevésbé bírom az esti műszakot meg azt, hogy nap közben nem tudok hazajönni legalább fél órára. Öregszem. Ez a reggel 7-től este 7-ig már nem nekem való.
Szar ügy, de este a tévé előtt akarok heverészni, beszélgetni, agyalni a legújabb mániáimon vagy csak simán elolvasni a neten az összes közéleti hírt, amit csak fellelek.
A január mindig is ilyen volt; nehéz, hosszú, gyötrelmes, szürke, napról napra túlélős. De most ez az idő mintha megzavarná a szép, ritmikus lehangoltságot, mert tavaszi reményeket suhint, napfénnyel fertőzi a sápadt fehér, téli, könnyen ráncolódó arcbőrt. Olyan ez, mint az Ózban a banya, az ember hirtelen azt érzi, menten elolvad vagy menten szétperzseli az újjászületés.

Sok mindenről álmodozom, legfőképp talán arról, hogy a dolgok materiális lényegét tekintve normálisabb életünk van, mindenki - csak egy kicsikét - elégedettebb a sorsának menetével, mint most. Persze tudvalévő, hogy az ilyesmi nem megy elhatározások és vasakarat nélkül, s ez utóbbiról azt kell mondjam, pedig már hónap közepe van, elég határozottan érzem. És sokszor elképzelem azt a jelenetet, amit a Romy és Michelle-ben sokszor láttam, hogy a film végén a két lúzer főszereplő beszáll a luxuslimóba, és gálánsan mindenkinek pát int. Én is ezt tervezem. Hogy szinte mindent hátrahagyok. Illetve mindent, ami egyáltalán nem fontos.

A nyomor (bárhogy is értjük ezt) a nagy elhatározások megérlelésére való. Sikerül.

Black or white

Egyik éjjel megnéztem a VV4 kiválasztó showját nem is olyan véletlenül. Kíváncsi is voltam, és az elmúlt hetekben sok olyan jellegű kritikát olvastam, miszerint ez nem a valóság, nem ilyen az élet, stb. Ezek az észrevételek nagyrészt azt is kifogásolták, hogy a beválogatott szereplők nagy részénél a figyelemfelkeltés volt a cél, legfőképpen az explicit szexualitás kapcsán; ebben sem tudom, mi annyira meglepő, annak idején szociológusok hada vitatkozott azon, hogy mennyire hasznos vagy káros a különböző társadalmi rétegeket, kisebbségeket bemutatni, illetve hogy ezen csoportok reprezentációja mennyire tükrözi a valóságot.

Azóta már egy csomó minden történt ország-, világ- és médiaszerte, most már semmi sem olyan nagy szám a tévében sem, ezért aztán növelni kellett az ingereket, tovább feszegetni a toleranciahatárt. Az új valóságshowban ezért aztán múltjuk miatt ilyen-olyan szempontból hírhedtnek számító szereplők láthatóak (ex-prostik, pornósok, modellek, stb.). Ezért aztán eléggé álszent módon mindenki azt várja, mikor jön az első eksön, ami azért vicces, mert ezek a fiúk-lányok már mindenféle pozícióban egyedül, másodmagukkal és társaságban is láthatóak voltak itt, ott meg amott.

A középiskolás korosztály egyébként nézi őket. Valószínűleg új nekik a műfaj, hiszen amikor mindez betört a magyar médiába, még én is csikókorú voltam. És pont ez az érdekes, hiszen ami feltűnt, az a valóságshow-szereplők és az általam ismert ifjúság közötti lelki rezonancia, jelesül az a fogalom- és kifejezésrendszer, érzelmi paletta, amivel/amiben a lelkiséget és a szellemi tartalmasságot összekapcsolják.
Miről szólt ugyanis a kiválasztás.
A szereplők érzelmi alapon mondtak véleményt arról, kivel nem akarnak többé együtt lakni, és az ügyesebbje egészen jól össze tudott kötni két vagy három komplex gondolatot verbálisan, viszont a mondandók tartalma nem volt túl változatos. XP nem őszinte, kétszínű, én próbálok, de nem tudok vele jó kapcsolatot kialakítani, stb. Nem egyenes ember, megjátssza magát, taktikázik, miegymás.
Az, hogy az őszinte - nem őszinte - kétszínű stb. fogalmak mentén kialakulhat valamifajta fogalmi színesség, hogy nem minden fekete és fehér, az persze fel sem merül. Hogy ezek az egyszerű koncepciók kontextusonként mást és mást jelenthetnek, senkinek eszébe sem jut.

Ezt látom magam körül szinte minden nap. A szemét ember az szemét ember, és ezt az elgondolást senki, semmilyen érvek vagy gondolatmenet mentén nem hajlandó árnyalni. A lelki gazdagságot, a mély gondolkodást az ilyen szavak kimondása, az ilyen vélemények megfogalmazása jelenti. Mindenki idióta, hülye, beteg, nem normális, stb. Mi pedig frankók vagyunk, hogy ezt - a tutit - jól meg is mondjuk, arcba. Még egy kicsit csapkodunk is hozzá, hogy autentikusabb legyen.

Én például nagyon szeretném, ha erről a színes világról, benne a színes emberekről színesebb, árnyaltabb véleményeket tudnánk fogalmazni.

Tisztelt NMHH!

Az NMHH vizsgálatot indított a Tilos Rádió ellen, mert ez év szeptemberében este hat óra előtt pár perccel előzetes figyelmeztetés nélkül lejátszották Ice-T It's On című számát, aminek szókimondó szövege szerintük káros hatással lehet a fiatalok lelki fejlődésére.

Ennek analógiájára javasoljuk az NMHH-nak a következő művek betiltását és/vagy korhatárosság tételét és/vagy médiából való kitiltását (hisz, mint tudjuk, saját otthonában és kis színházában mindenki azzal kefél kísérletezik, akivel és amivel akar) hasonlóan káros, erkölcsromboló mivoltuk miatt.

1) Gustave Flaubert: Bovaryné
Nem elég, hogy egy fűvel-fával háló könnyelmű és ledér nőről szól, ebben a regényben található a világirodalom valószínűleg leghosszabb szexjelenete. A regény véleményünk szerint súlyosan veszélyezteti a társadalom alappilléreként funkcionáló családmodell szentségét és sérthetetlenségét.

2) Bertolt Brecht: Koldusopera
Mindenki lop, csal, kurvázik és hazudik. A végén ráadásul megússzák. Tűrhetetlen, semmilyen szinten nem szolgálja az ifjúság lelki fejlődését.

3) Denis Diderot: Az apáca
Leszbikus fertő. Az azonos neműek közti testi viszony propagálja. Megcsúfolja a szent keresztény-katolikus értékeket és a házasság intézményét és azokat a tradicionális értékeket és szerepet, amire egy nő születésénél fogva hivatott.

4) Petőfi Sándor: János vitéz
Hiteltelen képet vetít az ifjúság elé, miszerint a való élet problémái (szegénység, csonka család, kiszolgáltatottság, nevelőszülőkkel való rossz viszony) álmodozással, tündérekbe és óriásokba való hittel, csodákban való reménykedéssel lehet megoldani. Ne vágyakozzunk Tündérországbeli királyságra, a problémákat itt és most kemény munkával kell megoldani.

5) Madách Imre: Az ember tragédiája
Ádám öngyilkossági szándéka egyértelműen negatív példa az ifjúság számára. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a szerző ezt a dehonesztáló cselekedetet az első bibliai emberpár férfi tagjára dramatizálja - holott, mint tudjuk, a bűn és a gyarlóság eredője a nő, aki nem tudott ellenállni a Sátán kísértésének.

6) Baudelaire-, Verlaine- és Rimbaud összes
Költeményeik (ha egyáltalán annak nevezhetőek) direkt és indirekt módon is a tudatmódosító szerek használatát propagálják.

7) Ady Endre: A Sion-hegy alatt
Az "Isten-szag" kifejezés egyértelműen undort keltő, gusztustalan, ami az Atya képét a legtöbb kulturált magyar városban már a margináliákra száműzött hajléktalan populációval asszociálja.

8) J. D. Salinger: Zabhegyező
A lumpen, semmittevő, nihilista életformát népszerűsíti a nagyobb, emelkedettebb célokra érdemes magyar ifjúság körében.

9) Helen Fielding: Bridget Jones naplója
Egyrészt a magyar írók és költők által közkinccsé tett értékes és világhírű irodalmi bőségszaru mellett semmi szükségünk nyugati, imperialista ponyvaregényekre, másrészt ez a fércmű a "szinglihordák" Bibliája útikalauza, amiben a főszereplő nemcsak hogy haszontalan tagja a társadalomnak, de a nemesebb társadalmi célok helyett a gyarló érzelmeket, élvezeteket hajszolja.

10) Stan Lee - Steve Ditko: Pókember (képregény és film)
Az eksztázisban (a csuklójából) fehér, ragacsos váladékot szanaszét spriccelő mutáns nyílt szexuális allúzió, másrészt életében csakis a könnyen jött hírnevet kergeti. A szuperhős-narratívák pedig, különben is, a valósággal teljesen megtévesztő módon ellentétesek.<sup>1


1</sup> Ezt az ide illő poént a tegnap esti Showder Klubban hallottam az egyik stand-upostól, akinek méltatlanul elfelejtettem a nevét azóta. Mihelyst kiderítem, korrigálok.

Álom

Álmomban a munkahelyemen jártam, ami viszont úgy nézett ki, mint a hajdani általános iskolám. Nagy, hosszú folyosói voltak és a tanári előtt hatalmas előtér (nem tudom miért, de ez a tanári előtti tér sokszor előkerül mostanában, amikor álmodom). Valami tanári és/vagy igazgatói továbbképzés volt, és egyszer csak megpillantottam a volt osztályfőnökömet (aki az érettségink óta egyébként hódíthatatlanul igazgatója a városunk háromból egyik gimnáziumában). Beszélgeti kezdtünk, és feltárta nekem a városbéli két legnagyobb gimnázium monopolhelyzetét – amiből ő, lévén a harmadik, kisebb iskola igazgatója – kiszorult. Kicsit beszélgettünk más dolgokról is, ami jól esett, főként mert az elején azt hittem, meg sem fog ismerni, észre sem fog venni.

Az álom további részében új tanárokat kaptunk tanév elején, és emlékszem, megértéssel vegyes szánalommal figyeltem, ahogy alkalmazkodni és megfelelni próbálnak nekünk és az intézménynek.

Aztán a harmadik részben Szegeden jártam, ahol egy hét végi reggelen el szerettem volna látogatni a régi munkahelyemre, de közben időre haza kellett volna érnem. Fejvesztve igyekeztem, hogy megtaláljam azt a helyet, miközben sürgetett az idő… Na, ez.

Tánciskola

Tánciskola. Nekem túl sok benne az utánérzés. Úgy tűnik, valamiféle mikszáth-i hagyományt akar ápolni az alföldi témával valamiféle mai dzsentri figurákkal (vö. a kisvárosi közegben hoch értelmiséginek számító biológia-tesi szakos tanár és ügyvédbojtár unokaöccs, akik valójában ugyanolyan gyarló emberek – ó! – mint mi).

Átlátszó és nem túl eredeti még benne a Don Quijote – Sancho Panza metaforika: az egyik főszereplő be kívánja vezetni a nagybetűs életbe mulya és méla unokaöccsét, a beavatás szerves része pedig természetesen a baszás és a zabálás, meg a pia. Na meg hogy update-ek maradjunk, a drog is. A kaja-jelenetek nagyban hajaznak Krúdyra (de még inkább Huszárik Szindbád-filmjére), az anatómiai testleírások (természetesen nők esetében) pedig feltűnő hasonlósággal idézik József Attila Ódáját.

Nekem a nyelvezeti is kissé erőltetett, valahogy túlságosan és szépelegve folyton belebonyolódik a hosszas allegóriákba, és ha már Mikszáth, akkor hiányzik belőle a rapid, csattanót lecsapó mondatvégi írásjel, az önirónia (bár törekszik rá!), megasztárosan szólva a dög.

Plasztikus a törekvés, hogy némi lírát is csempésszen a dologba (ld. a főhős egy tönkrement életű mozgássérült lányba szeret bele, megtalálva ezzel a lelki üdvöt, a felelősséget, a felnőttséget és a megfelelő fokú karitativitást), és mindezt úgy igyekszik mégis a megfelelő stilisztikai mezőben (és érzelmi fokon) tartani, hogy durván, naturalisztikusan írja le a lány családjában történteket, illetve annak következményeit: a karácsonyi berúgást, a hányást, a szar életből való kiszabadulás elemi vágyát.

Ami meglepő módon tetszik viszont, az maga az alapkoncepció: a nyámnyila egyetemista akklimatizálódása az élet rögvalóságához. Kár, hogy Jocót, a jogászgyereket az összes tarisznyás bölcsész-sztereotípiával látja el a regény. Ahogy Radics Viktória korrekten megállapítja, az egész munka a fejlődésregények sémáját veszi alapul. Egyetértek.

Álljon itt néhány részlet a veretesnek szánt stílus illusztrálására. És döntsön az olvasó maga.

A városoknak nemcsak lelkük van, mint a korpás szakállú szakértők mondják, de testük is, fölfedezni, megízlelni, megsimogatni való fizikumuk. Van hely, ahol csiklandósak, másutt meg előfordul, hogy feltűnően jólesik nekik a törődés. A gyöngédebb városok leheletfinom puszikat szeretnek a nyakukba, ilyenkor végigszalad a gerincükön a hideg, rohan a libabőr le a széles csípőig, miközben diszkréten sóhajtanak, maguk is elpirulnak az elárult vágyakozástól. Vannak sokkal közönségesebb és nyíltabb helyek is, elsősorban az Alföldön, errefelé olyan városokat találni, amelyek az erős markot és a férfias mozdulatot szeretik, ha ölelés közben a fenekükre sóznak, ezek a helyek sokkal könnyebben kitárják magukat, odaadják csecsük, ölük, szájuk, sőt minden járatukat, ám ez mégsem jelent feltétlen odaadást. Nehéz örömet okozni nekik. Tenyészbikát várnak: hódítót, fáradhatatlant és kegyetlent, aki nem hátrál meg, sérelmeit magában tartja, a legkínzóbb helyzetekben sem vall kudarcot, hogy így, ilyenkor nem megy. Mindig megy. Aztán a végén, a fulladás határán megcsillan a hódító szeme sarkában a könny – az alföldi városok az ilyen férfit szeretik, és ha megkapják, ők is átadják magukat, megrázkódnak, mikor nem várod, magukhoz szorítanak, hogy alig kapsz levegőt, és a városok remegnek a gyönyörtől, pedig te a leginkább megcsalatva érzed magad, mikor a füledbe súgják, tied vagyok, te édes mostoha.

Az Alföldön asszonyok a városok, nem kamaszlányok, mint a Dunántúlon. Tata például serdülő lány, aki egyszer már fiú elé guggolt ijedtében, rettegve tőle, hogy ha semmiben sem enged, elhagyja az udvarlója. De a teste érintetlen. Feketeváros asszony, két gyerekkel és elnyűtt kebellel, Tótváros pedig szikár, apró testű, mégis dúsmellű anya, aki ha haragszik, úgy a combja közé szorít, hogy megakad benned a szusz. Tótváros teker a biciklijével a legnagyobb télben is, mikor Székesfehérvárnak lefagyna a fél arca a hidegben, oldalt két nejlonszatyor: akciós étel és tisztítószer. Tótváros nem röstell a gimnazista gyerekével tanulni, bár kikérdezés közben elalszik, és a férjének is úgy adja oda magát, mintha nem is ő lenne az, mintha a lelke ott sem volna. Tótváros csupa önkritika és reflexió, mintha mindig tükör előtt állna, vagy néhány méterre maga felett repülne, amikor a kíntól széthúzott szájjal teker a februári fagyban, és közben kívülről figyeli magát. Egy pillanatra sem felejti el, miből volt tehetséges, mire vihette volna, milyen volt ruganyos teste és hamvas bőre. És mikor férjét öleli, akkor is elcsodálkozik, kívülről látva a vonaglást: ki ez? Aztán néha mégis kitör belőle valami, férje hetekig ezzel álmodik, ejakulál, szétspriccel a gyönyör, féktelen erővel rázza a testét. (37-39. o.)

Jézuska-konszenzus

Van valami politikailag is korrekt konszenzus ebben a Jézuska-dologban, mert hogy egyrészt már nagyok vagyunk (meg nem is hívők), de másrészt meg olyan jó elhinni mégis, hogy a dolgok csak úgy berepülnek az ablakon, teljesen mindegy, mekkorák. Vagy hogy mekkora az ablak. És ebben az a szép, hogy ennek a minden racionalitásnak ellentmondó a félhitet még az sem rontja el senki és semmi, ha közben nagyrészt azért tudjuk az igazat. Mit számít, mi az igazság, és mit számít, mi a mese, a lényeg az öröm. És mindenki másnak örül, ugye.

Lassan szűnnek a zajok is, és nincs más csak magam, tisztulnak a gondolatok, visszatér az értelem, békések az esték. Igazán mondom, jó úgy lefeküdni, hogy nem a holnapra zummolok, hanem arra, hogy mi volt aznap vagy mi van akkor éppen, a megnyugvás pillanatában, a nap zárásaként. A zavart felváltja valamifajta csendes, elegáns nemtörődömség, ami utat nyit a szellemnek is aztán.

A zaklatott óév szinte utolsó felvonásaként viszont tegnap begyűrtem a kocsi első lökhárítóját. Nem nagy dolog, szinte csak szépséghiba. A nagy karácsonyi tumultusban történt bent a városban, ahol az egyik bevásárlóközpont tetőparkolójába való felhajtást a főútról lehet eszközölni. A lámpák is működtek, meg a forgalomirányító rendőrök is, mégis mindig bedugult a kereszteződés.
Mögöttem átjött egy pali a piroson, elől pedig későn vettem észre, hogy időközben megint megállt a sor.

A dolog azért bánt, mert megint kiderült, hogy nem vagyok mindenható. Hogy vagyok én is figyelmetlen. Hogy kihagy a koncentrációm, néha cserben hagy az agyam. Az ilyesmit nehezen bocsátom meg magamnak. Ezért is tanultam meg annak idején viszonylag nehezen vezetni.
Lehet, hogy ez is egy jelzés. Személyes egyezkedés a Jézuskával. Hogy kicsit félre kellene állni.