Lelépek...

Elkezdtem szervezni az utat, már írtam a profnak a Royal Holloway-ra, azt mondta, hurrá, de nem valószínű, hogy sokat fogunk találkozni, mivel nyáron megyek.
Azért majd látogassam meg, amikor elkezdődik a szemeszter. Oké. Viszek neki egy üveg villányit vagy tokajit, végül is nem semmi, hogy teljesen ismeretlenül, egypár e-mailváltás után írt nekem egy ajánlólevelet...
Találtam egy volt osztálytársat is is, megkértem, segítene-e pecót szerezni, meg írtam A-éknak is, akik ugyan három órányira laknak Londontól, de hátha... Aztán meg írtam a Royal Holloway szállásszervező irodájának is egy érdeklődő emailt, tudnának-e segíteni hova forduljak, na nem feltétlenül hozzájuk, mert nem leszek regisztrált hallgató.
Hát, nem visszaírtak másfél métert! Na, ez a nyugat, ez az emberbarátság kérem. Felajánlották a segítséget, írtak 2-3 címet, ahova fordulhatok, illetve adtak egy jelszót a saját adatbázisukhoz is, hogy keresgélhetek lakást a 'private sector'-ban - ahol 'civilek' lakhatnak.

Egham egyébként állítólag két utca meg egy bolt, az egész a college-ra épül és nincs nagy forgalom. Olyasmi lehet, mint Göttingen.
Még nem döntöttem el határozottan, mi éri meg jobban: kisvárosban bérelni és bejárni, vagy nagyvárosban bérelni és kijárni - London kb. fél óra vonattal.
Mivel nyár lesz és a kampusz zárva, valószínűleg az utóbbi.
Majd meglátjuk, a British Library a King's Cross környékén van, az még állítólag a belváros - elég húzós árakkal.
Szóval majd még alakul.
---
Egyébként napok óta álmodom is ezzel az egésszel, fura lesz, négy éve nem voltam egy hétnél tovább távol az enyéimnél - azon gondolkodom például, megismer-e majd a Diócica, amikor hazajövök.
Egyedül leszek. Legalább is az elején. Mint valami G. A. úr X-ben. Mondjuk G. E-ben. Vagy L-ben.
Dolgozni fogok viszont - és amikor erre gondolok, az mindig örömmel és megnyugvással tölt el. (Ez a gondolat, nem is tudom, mikor hozott lázba utoljára...)

Párbeszéd - avagy hogyan mentsük meg házasságunkat kulturálisan

Szkeptikus Egyik : - Hát szerintem mostmár mindenképpen kellene valami kikapcsolódás.

Depressziós Másik: - Igen. Valami közös program. Ezer éve nem voltunk sehol.

Szkeptikus Egyik: - De nem koncert, taszít a tömeg. Színház?

Depressziós Másik: - De ott is sokan vannak.

Szkeptikus Egyik: - Nem, nem, valami szobaszínházra gondoltam, ahol kicsi a közönség.

Depressziós Másik: - Mondjuk két fő.

Szkeptikus Egyik: - Igen. Mondjuk.

Depressziós Másik: - És nem kéne az előadás sem...

Melegedő

"Külső hő hiányát belső hővel, belső hő hiányát külsővel kompenzáljuk."

(gofri - mikor arról kérdezték, miért nem fázós)

Egyetértek.

Az ember melegségre vágyik. Nyilvánvalóan egészséges személyiség és sok munkával megszerezhető magabiztosság szükséges a vágyakozásban ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő módszereket.
Az egyik legjobb módszer például az, hogy hallgatunk, amikor nincs mondanivalónk. Iszonyat nehéz! De beválik, mert nyerünk némi időt. Az első lépcsőfok a bölcsesség, a bölcsülés felé - a hallgatni tudás.
És már csak azért is bombabiztos, mert ha nem ír az ember, lehetetlen a sorok között olvasni. Megtarthatjuk, amit meg kell tartani.

Nem mai jelenség persze, hogy magabiztos virtuális külsőbe csomagoljuk esendő hús-vér énünket. Persze ez is olyan, mint a többi szerepjáték - mindenki másképp csinálja.
Van, akinél az énje bizonyos szeleteinek felfedésére szolgál a virtualitás. Van, aki egészen mást mutat, mint civilben, közben bőszen állítja az egyéniségének az - egyébként nem létező - homogenitását. 
A blogkapcsolatok csak olyanok, mint az életbeliek. Legtöbb esetben méricskélünk mit lehet és mit nem, meddig mehetünk el - más esetekben, más állapotainkban nem méricskélünk, hiszen a valós életben sem tennénk.

A probléma természetesen nem a virtualitással van. De mégcsak nem is a magánnyal. A magány az élet része, mindenki magányos néha. Olykor kiszorulunk a világból, mert az hátat fordít nekünk és úgy horkol - és nincs kedvünk megkocogtatni a vállát.
Az ilyesmi arra jó, hogy kijavítsuk a régóta várakozó dolgozatokat, elvégezzük az elmaradt feladatokat, nagyokat hallgassunk vagy olvassunk. Vagy semmitmondó dolgokról beszélgessünk a barátainkkal. Esetleg hogy kutyát sétáltassunk.
A dolog titka: meg kell tanulni jól reagálni és nem ész nélkül átmenni kapkodásba. Mert minden elmúlik egyszer.

Hogyan mentsük meg a magyar oktatást

Paradox módon azzal kezdem, hogy azt hiszem, valami ultra korengedménnyel nyugdíjba kellene menni.

Barátaim, tanárként eget rengető felfedezéseket tettem a héten.
Jelesül: mindegy mi a tananyag, csak legyen benne káromkodás és trágár botrány.

Hát kínlódhatok én azon, hogy átnyomjam a szürkeségen az Ady-féle "mag hó alatt"-ot vagy küszködhetek a könnyeimmel és az emlékeimmel, miközben olvasom József Attilától a Reménytelenült. Francokat... Pajzán, trágár verseket kell vinni, populárisban kell nyomni. Mindent a matektól kezdve a gépíráson át. Ady például (meg az egész szimbolista költészet) legjobban a szifiliszen és a dugáson meg az abszinton keresztül közelíthető meg, József Attila az öngyilkossággal és az elmebetegséggel, az európai romantika (E. T. A. Hoffmann) pedig a Harry Potterrel és az emóval. ("Fúúúúúújjjjjj...!!!!!!")
[További tippeket szívesen fogadok, amíg el nem bocsátanak... monduk utána is...]

Az irodalom 'hasznosságára' például már nem maradt más analógiám, mint hogy "ezt jobb ha tudják, mert ha a Legyen Ön is milliomosban ez lesz majd az 50 milliós kérdés, egy életre bánni fogják vagy imába foglalják majd a nevemet... válasszanak!"
Na erre mi a válasz: "Akkó majd főőhívjuk a tan'nőőőt, hőőőhőőőőő....!"

A héten stilisztikából (a stílusparódia példájára) a közismert Boci-boci átíratokat vittem be. Mondanom se kelljen, hogy a Térey János-féle változat jött be mindenkinek leginkább. Az, hogy ki az a Térey János, persze senkit nem érdekelt, de azért én a harsány röhögést túlkiabálva éles hangon elmondtam, ki ő, fel is írtam a nevét a táblára, úgyhogy ha valaki egy mocskos szájú tinédzserrel találkozik a buszon, akinek  a két bazmeg között 'Térey János' gördül ki a száján, na, az az én tanítványom.

A vers egyébként villám gyorsasággal és puska- és házifeladat-másolást megszégyenítő tempóban terjedt kéziratos szamizdat-formában a szünetekben. (Ezek, ezeeeeek, még órán sem jegyzetelnek, érteeeed?!) Egy srác még az iwiw adatlapjára is kitette, hogy "na, ilyet tanuljatok irodalomórán!" - mondjuk nyelvtanórán tanultuk, nem baj.

Mi ebből a pedagógiai tanulság?! Célszerű minden tanórát egy jó erőteljes kurvaanyázással kezdeni és zárni. Szigorúan stilisztikai összetevőként, hatáselemként! És megmentjük a magyar oktatást.

Az ominózus vers:

Bazmeg, boci, hiába múzol
Nem vagy más, csak egy pesti lúzer
Lehetsz felőlem tarkabarka
De a seggedbe rúgok készakarva
Nem veszlek be a testületbe
Mert nincsen, haver, egy füled se
Irtózom ettől az alkattól
És még nem beszéltünk a farkadról
Ne gondold, öcsi, hogy létezel
Amíg nem közölt le a 2000
Lecsap rád a Termann-attack
Anyád helyett is megszopatlak
Térj fölötte végre napirendre
Hogy én vagyok az igazi Ady Endre
A Zaj-herceg, a rappelő Vazul
Minden csaj az én rímeimre lazul
Csinálhatsz bármit, de rosszul te jársz
Hát bazmeg, boci, jobb lesz, ha tejelsz .
(Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra)

Munkablog

Ma egy kolléga azt mondta nekem, hogy neki aztán nem számít, hogy 22 óra vagy 27, mert "teljesen mindegy, hogy egy nap egyszer vagy háromszor mondja-e el ugyanazt".

Ez, a foglalkozásunkat tekintve, legalább öt szempontból problémás:
1) Körülményektől függetlenül, ugyanazt mondja el.
2) Körülményektől függetlenül, ugyanúgy mondja el.
3) Ergo a mennyiség kategóriája prioritást élvez a minőséghez képest.
(Óra, gyerek, darab, darab.)
4) Sosem fárad el, tehát valószínűleg ufó.
5) Minden hidegen hagyja, tehát valószínűleg jeti.
6) Sosem reked be, tehát valószínűleg beépített láudszpíkere van.
7) Tehát egy humanoidnak álcázott autobot. Vagy terminátor.

Lehet, hogy hamarosan átveszi a hatalmat.
Hasta la vista, baby.

A Nagy Amerikai Narratíva

A Nagy Amerikai Narratívával nincs jó kapcsolatom.

Még az egyetemen jártam amerikai dráma szemináriumra egy ottani oktatóhoz, akivel életem első komoly szakmai vitáját folytattam - még zöldfülűként és a Nagy Amerikai Narratívába vetett naiv bizalmam teljes optimizmusával. Hát marhára pofára estem. A vitában (ami nem is volt vita, inkább egyenlőtlen felek közti erőfitogtatás) természetesen alulmaradtam, pedig igazam volt.

Emlékszem, Albee összest, O'Neillt, Arthur Millert meg Tenessee Williams-t kellett olvasni.  És Bernard Slade-től a Jövőre veled ugyanittet.
Az első vizsgán kirúgattam magam, mivel az angol tanszéki könyvtárból talicskával hordták el a köteteket, és nem tudtam semmit elolvasni. Órákra pedig kevéssé jártam, kicsit irritált az előadó tudálékos, agresszív modora és az az erőszakosság, ahogy mindenben a freudi pszichoanalízist meg a lacani falloszt akarta belemagyarázni.
A második vizsga szóban volt, gondolom, a szembesülés okán. A vizsgáztató azt kérte, válasszam ki a számomra legkedvesebb és legellenszenvesebb darabot, és azokról referáljak. Negatív pólusként az Amerikai Elektrát, kedvencként pedig a Jövőre veled ugyanittet választottam. Pechemre.

Már ott elvetettem a sulykot, amikor az O'Neill-darabot felesleges Oidipusz-átiratnak tituláltam, ami a freudi pszichologizálás miatt túl didaktikus, unalmas, és egyáltalán nem árnyalt vagy megejtő tragédiaként. A Slade-drámát pedig vígjátékként elemeztem hangsúlyozva persze azt, hogy komédián nem az esztelen röhögést értem, hanem az élet szélsőségeinek egymás felé közelítését, a marginálián való egyensúlyozást. Vagyis tudtam rajta nevetni is - mondtam - míg a többi olvasmányon nem.

Eszmefuttatásom erős tiltakozást eredményezett, hiszen mitől lenne mulatságos az - kérdezte ő - hogy két ember félrelép a házasságában. Nem hordoz-e ez magában valamiféle méla tragikusságot és katasztrófapotenciált?! (Ti. a történet arról szól, hogy Doris és George - mindketten házasok - véletlenül találkoznak, egymásba szeretnek, a darab pedig az évről évre ugyanazon a napon ismétlődő találkáik történéseiből, eseményeiből, elbeszéléseiből tevődik össze.)
Aztán levágott valami heveny dumát arról, hogy hiszen már Arisztotelész is megmondta, hogy a tragédia a feljebbvaló műfaj, a dráma műnemén belül a császár, szóval ne jöjjek én itt holmi komikumokkal.
És ekkor én azt mondtam, tudom én, de honnan tudhatnánk, mit gondolt Arisztotelész a komédiáról, hiszen a Poétikának ez a fele elveszett. (Igen, akkoriban éppen Richard Hornbyt olvastam és alternatívaként performance-elméletet is hallgattam...)

Summa summárum, miután kiértékeltette velem a feleletemet (négyest szántam magamnak), kettest adott. Iszonyú dühösen távoztam. (A történethez hozzátartozik, hogy miután PhD-hallgató lettem és kollégák lettünk, már visszaköszönt a folyósón. Ahogy az is, hogy a doktori disszertációja, ahogy jelenlévőktől hallottam, épp hogy átcsusszant a védésen... mindegy, ott van, oktat, pozíciónál.)

Mindezt azért meséltem el, mert tegnap ismét rám köszönt a Nagy Amerikai Narratíva. Ugyanazok a közhelyek, ugyanazok a pszichék, ugyanaz a helyszín - az ötvenes évek Amerikája, érzelmileg-ambíciójában elnyomott feleség, törtető, félrelépő férj... Az anya- és a feleség-lét tragédiája, a nagy amerikai álom csődje. Egyszerű szimbólumok és a Revolutionary Road (a forradalom útja), ahol a házaspár a pénzes kertvárosban házat vesz - holott az asszony Európába, Párizsba vágyik, akárha a háromnővérek Csehovnál Moszkvába...
Van még krónikása ennek a jelenséghalmaznak, Sam Mendesnek hívják.
Csak az a baj, hogy az eszközök, a kifejezésmódok unalmas ismételgetése nem engedi meg, hogy más látószögből is szemügyre vegyük a történteket, az életeket. Ma már nincsenek nagy tragédiák, kérem. Aki erősen ilyet akar írni és létrehozni, az csak unalmat csikar. Halálos, dögunalmat és csettintésre érkező közeliket, képeket és motívumokat - mint amikor az aboruszban elvérző feleség alakjáról (aki az ablakon bámul kifelé) eltávolodik a kamera, és miután az kisétál a szobából, még nézhetjük a vérfoltot hosszú percekig. (Azt hittem, itt vége lesz, de nem, még hátravolt Leonardo di Caprio szenvedő és meggyötört férjtekintete.)
Pedig hát Mendes már egyszer megrendezte ugyanezt a történetet a megfelelő szatírával megfűszerezve, Amerikai szépség volt a címe. Zseniális film. Keserű és önkritikus.

Szóval a Nagy Amerikai Narratíva ismét bepróbálkozott nálam. És most sem lettünk barátok. És ahogy olvasok egy másik tanítványt a témában, azt hiszem, ma is kettesre vizsgáznék.

Újév, újhold

Emlékszem, régen, amikor még egy élhetőbb helyen éltem, újév napján délelőtt gyakran kisétáltam, hogy megnézzem a szürke, melankolikus várost, ahol még mindenki aludt. Olyan volt a csönd és a kihaltság, mintha egyedül lennék a világon. Mintha az előző éjszakai bacchanáliának (amint én rendszerint átaludtam) egy hirtelen totális pusztulás vetett volna véget. És amikor besétáltam egy benzinkútra vagy egy éjjel-nappaliba, az ottaniak is csak csendesen köszöntek vissza, mintha velem együtt az emberiség utolsó túlélői lennének - azon kevesek, akik valami fatális szerencse folytán nem vettünk részt a végzetes lakomán.

Január elsején az elkövetkező évre mindig úgy tekintünk, mintha valami lezárult volna és valami új venné kezdetét. Mintha tiszta lappal indulnánk, mintha az előző naptári szakasz, az előző élet hirtelen semmissé válna. Míg a régit zajos csinnadrattával temetjük, az új egy nagy, végtelen, fél napon át tartó csönddel kezdődik.

Szilveszterkor, azt mondják, fogyatkozó kék hold, azaz a hónap második teliholdja volt. Ma éjjeltől tovább fogyatkozik...
Az újév pedig nem kezdet, csupán folytatás.

Nekem azt kívánták az elkövetkezőkre, hogy ne rohanjon annyit a lelkem, találjam meg a nyugalmat. Én azt kívántam viszont, hogy legyen több derűs higgadtság leporolni az út közben ránk rakódott sallangot. Egyáltalán nem biztos, hogy ennek most van itt az ideje - mindenesetre a következő évben mindketten öregszünk még egy kicsit...
Én azt kívánom magamnak, hogy legyen több a türelem és kevesebb hiányérzet. Hogy a hiány ne hiányként, hanem lehetőségként, esélyként jelenjen meg. Szerintem ez mindnyájunkra ráfér, akik átmenetileg a hiányérzettel próbálnak egyezségre jutni...