Párbeszéd - avagy hogyan mentsük meg házasságunkat kulturálisan

Szkeptikus Egyik : - Hát szerintem mostmár mindenképpen kellene valami kikapcsolódás.

Depressziós Másik: - Igen. Valami közös program. Ezer éve nem voltunk sehol.

Szkeptikus Egyik: - De nem koncert, taszít a tömeg. Színház?

Depressziós Másik: - De ott is sokan vannak.

Szkeptikus Egyik: - Nem, nem, valami szobaszínházra gondoltam, ahol kicsi a közönség.

Depressziós Másik: - Mondjuk két fő.

Szkeptikus Egyik: - Igen. Mondjuk.

Depressziós Másik: - És nem kéne az előadás sem...

Melegedő

"Külső hő hiányát belső hővel, belső hő hiányát külsővel kompenzáljuk."

(gofri - mikor arról kérdezték, miért nem fázós)

Egyetértek.

Az ember melegségre vágyik. Nyilvánvalóan egészséges személyiség és sok munkával megszerezhető magabiztosság szükséges a vágyakozásban ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő módszereket.
Az egyik legjobb módszer például az, hogy hallgatunk, amikor nincs mondanivalónk. Iszonyat nehéz! De beválik, mert nyerünk némi időt. Az első lépcsőfok a bölcsesség, a bölcsülés felé - a hallgatni tudás.
És már csak azért is bombabiztos, mert ha nem ír az ember, lehetetlen a sorok között olvasni. Megtarthatjuk, amit meg kell tartani.

Nem mai jelenség persze, hogy magabiztos virtuális külsőbe csomagoljuk esendő hús-vér énünket. Persze ez is olyan, mint a többi szerepjáték - mindenki másképp csinálja.
Van, akinél az énje bizonyos szeleteinek felfedésére szolgál a virtualitás. Van, aki egészen mást mutat, mint civilben, közben bőszen állítja az egyéniségének az - egyébként nem létező - homogenitását. 
A blogkapcsolatok csak olyanok, mint az életbeliek. Legtöbb esetben méricskélünk mit lehet és mit nem, meddig mehetünk el - más esetekben, más állapotainkban nem méricskélünk, hiszen a valós életben sem tennénk.

A probléma természetesen nem a virtualitással van. De mégcsak nem is a magánnyal. A magány az élet része, mindenki magányos néha. Olykor kiszorulunk a világból, mert az hátat fordít nekünk és úgy horkol - és nincs kedvünk megkocogtatni a vállát.
Az ilyesmi arra jó, hogy kijavítsuk a régóta várakozó dolgozatokat, elvégezzük az elmaradt feladatokat, nagyokat hallgassunk vagy olvassunk. Vagy semmitmondó dolgokról beszélgessünk a barátainkkal. Esetleg hogy kutyát sétáltassunk.
A dolog titka: meg kell tanulni jól reagálni és nem ész nélkül átmenni kapkodásba. Mert minden elmúlik egyszer.

Hogyan mentsük meg a magyar oktatást

Paradox módon azzal kezdem, hogy azt hiszem, valami ultra korengedménnyel nyugdíjba kellene menni.

Barátaim, tanárként eget rengető felfedezéseket tettem a héten.
Jelesül: mindegy mi a tananyag, csak legyen benne káromkodás és trágár botrány.

Hát kínlódhatok én azon, hogy átnyomjam a szürkeségen az Ady-féle "mag hó alatt"-ot vagy küszködhetek a könnyeimmel és az emlékeimmel, miközben olvasom József Attilától a Reménytelenült. Francokat... Pajzán, trágár verseket kell vinni, populárisban kell nyomni. Mindent a matektól kezdve a gépíráson át. Ady például (meg az egész szimbolista költészet) legjobban a szifiliszen és a dugáson meg az abszinton keresztül közelíthető meg, József Attila az öngyilkossággal és az elmebetegséggel, az európai romantika (E. T. A. Hoffmann) pedig a Harry Potterrel és az emóval. ("Fúúúúúújjjjjj...!!!!!!")
[További tippeket szívesen fogadok, amíg el nem bocsátanak... monduk utána is...]

Az irodalom 'hasznosságára' például már nem maradt más analógiám, mint hogy "ezt jobb ha tudják, mert ha a Legyen Ön is milliomosban ez lesz majd az 50 milliós kérdés, egy életre bánni fogják vagy imába foglalják majd a nevemet... válasszanak!"
Na erre mi a válasz: "Akkó majd főőhívjuk a tan'nőőőt, hőőőhőőőőő....!"

A héten stilisztikából (a stílusparódia példájára) a közismert Boci-boci átíratokat vittem be. Mondanom se kelljen, hogy a Térey János-féle változat jött be mindenkinek leginkább. Az, hogy ki az a Térey János, persze senkit nem érdekelt, de azért én a harsány röhögést túlkiabálva éles hangon elmondtam, ki ő, fel is írtam a nevét a táblára, úgyhogy ha valaki egy mocskos szájú tinédzserrel találkozik a buszon, akinek  a két bazmeg között 'Térey János' gördül ki a száján, na, az az én tanítványom.

A vers egyébként villám gyorsasággal és puska- és házifeladat-másolást megszégyenítő tempóban terjedt kéziratos szamizdat-formában a szünetekben. (Ezek, ezeeeeek, még órán sem jegyzetelnek, érteeeed?!) Egy srác még az iwiw adatlapjára is kitette, hogy "na, ilyet tanuljatok irodalomórán!" - mondjuk nyelvtanórán tanultuk, nem baj.

Mi ebből a pedagógiai tanulság?! Célszerű minden tanórát egy jó erőteljes kurvaanyázással kezdeni és zárni. Szigorúan stilisztikai összetevőként, hatáselemként! És megmentjük a magyar oktatást.

Az ominózus vers:

Bazmeg, boci, hiába múzol
Nem vagy más, csak egy pesti lúzer
Lehetsz felőlem tarkabarka
De a seggedbe rúgok készakarva
Nem veszlek be a testületbe
Mert nincsen, haver, egy füled se
Irtózom ettől az alkattól
És még nem beszéltünk a farkadról
Ne gondold, öcsi, hogy létezel
Amíg nem közölt le a 2000
Lecsap rád a Termann-attack
Anyád helyett is megszopatlak
Térj fölötte végre napirendre
Hogy én vagyok az igazi Ady Endre
A Zaj-herceg, a rappelő Vazul
Minden csaj az én rímeimre lazul
Csinálhatsz bármit, de rosszul te jársz
Hát bazmeg, boci, jobb lesz, ha tejelsz .
(Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra)

Munkablog

Ma egy kolléga azt mondta nekem, hogy neki aztán nem számít, hogy 22 óra vagy 27, mert "teljesen mindegy, hogy egy nap egyszer vagy háromszor mondja-e el ugyanazt".

Ez, a foglalkozásunkat tekintve, legalább öt szempontból problémás:
1) Körülményektől függetlenül, ugyanazt mondja el.
2) Körülményektől függetlenül, ugyanúgy mondja el.
3) Ergo a mennyiség kategóriája prioritást élvez a minőséghez képest.
(Óra, gyerek, darab, darab.)
4) Sosem fárad el, tehát valószínűleg ufó.
5) Minden hidegen hagyja, tehát valószínűleg jeti.
6) Sosem reked be, tehát valószínűleg beépített láudszpíkere van.
7) Tehát egy humanoidnak álcázott autobot. Vagy terminátor.

Lehet, hogy hamarosan átveszi a hatalmat.
Hasta la vista, baby.

A Nagy Amerikai Narratíva

A Nagy Amerikai Narratívával nincs jó kapcsolatom.

Még az egyetemen jártam amerikai dráma szemináriumra egy ottani oktatóhoz, akivel életem első komoly szakmai vitáját folytattam - még zöldfülűként és a Nagy Amerikai Narratívába vetett naiv bizalmam teljes optimizmusával. Hát marhára pofára estem. A vitában (ami nem is volt vita, inkább egyenlőtlen felek közti erőfitogtatás) természetesen alulmaradtam, pedig igazam volt.

Emlékszem, Albee összest, O'Neillt, Arthur Millert meg Tenessee Williams-t kellett olvasni.  És Bernard Slade-től a Jövőre veled ugyanittet.
Az első vizsgán kirúgattam magam, mivel az angol tanszéki könyvtárból talicskával hordták el a köteteket, és nem tudtam semmit elolvasni. Órákra pedig kevéssé jártam, kicsit irritált az előadó tudálékos, agresszív modora és az az erőszakosság, ahogy mindenben a freudi pszichoanalízist meg a lacani falloszt akarta belemagyarázni.
A második vizsga szóban volt, gondolom, a szembesülés okán. A vizsgáztató azt kérte, válasszam ki a számomra legkedvesebb és legellenszenvesebb darabot, és azokról referáljak. Negatív pólusként az Amerikai Elektrát, kedvencként pedig a Jövőre veled ugyanittet választottam. Pechemre.

Már ott elvetettem a sulykot, amikor az O'Neill-darabot felesleges Oidipusz-átiratnak tituláltam, ami a freudi pszichologizálás miatt túl didaktikus, unalmas, és egyáltalán nem árnyalt vagy megejtő tragédiaként. A Slade-drámát pedig vígjátékként elemeztem hangsúlyozva persze azt, hogy komédián nem az esztelen röhögést értem, hanem az élet szélsőségeinek egymás felé közelítését, a marginálián való egyensúlyozást. Vagyis tudtam rajta nevetni is - mondtam - míg a többi olvasmányon nem.

Eszmefuttatásom erős tiltakozást eredményezett, hiszen mitől lenne mulatságos az - kérdezte ő - hogy két ember félrelép a házasságában. Nem hordoz-e ez magában valamiféle méla tragikusságot és katasztrófapotenciált?! (Ti. a történet arról szól, hogy Doris és George - mindketten házasok - véletlenül találkoznak, egymásba szeretnek, a darab pedig az évről évre ugyanazon a napon ismétlődő találkáik történéseiből, eseményeiből, elbeszéléseiből tevődik össze.)
Aztán levágott valami heveny dumát arról, hogy hiszen már Arisztotelész is megmondta, hogy a tragédia a feljebbvaló műfaj, a dráma műnemén belül a császár, szóval ne jöjjek én itt holmi komikumokkal.
És ekkor én azt mondtam, tudom én, de honnan tudhatnánk, mit gondolt Arisztotelész a komédiáról, hiszen a Poétikának ez a fele elveszett. (Igen, akkoriban éppen Richard Hornbyt olvastam és alternatívaként performance-elméletet is hallgattam...)

Summa summárum, miután kiértékeltette velem a feleletemet (négyest szántam magamnak), kettest adott. Iszonyú dühösen távoztam. (A történethez hozzátartozik, hogy miután PhD-hallgató lettem és kollégák lettünk, már visszaköszönt a folyósón. Ahogy az is, hogy a doktori disszertációja, ahogy jelenlévőktől hallottam, épp hogy átcsusszant a védésen... mindegy, ott van, oktat, pozíciónál.)

Mindezt azért meséltem el, mert tegnap ismét rám köszönt a Nagy Amerikai Narratíva. Ugyanazok a közhelyek, ugyanazok a pszichék, ugyanaz a helyszín - az ötvenes évek Amerikája, érzelmileg-ambíciójában elnyomott feleség, törtető, félrelépő férj... Az anya- és a feleség-lét tragédiája, a nagy amerikai álom csődje. Egyszerű szimbólumok és a Revolutionary Road (a forradalom útja), ahol a házaspár a pénzes kertvárosban házat vesz - holott az asszony Európába, Párizsba vágyik, akárha a háromnővérek Csehovnál Moszkvába...
Van még krónikása ennek a jelenséghalmaznak, Sam Mendesnek hívják.
Csak az a baj, hogy az eszközök, a kifejezésmódok unalmas ismételgetése nem engedi meg, hogy más látószögből is szemügyre vegyük a történteket, az életeket. Ma már nincsenek nagy tragédiák, kérem. Aki erősen ilyet akar írni és létrehozni, az csak unalmat csikar. Halálos, dögunalmat és csettintésre érkező közeliket, képeket és motívumokat - mint amikor az aboruszban elvérző feleség alakjáról (aki az ablakon bámul kifelé) eltávolodik a kamera, és miután az kisétál a szobából, még nézhetjük a vérfoltot hosszú percekig. (Azt hittem, itt vége lesz, de nem, még hátravolt Leonardo di Caprio szenvedő és meggyötört férjtekintete.)
Pedig hát Mendes már egyszer megrendezte ugyanezt a történetet a megfelelő szatírával megfűszerezve, Amerikai szépség volt a címe. Zseniális film. Keserű és önkritikus.

Szóval a Nagy Amerikai Narratíva ismét bepróbálkozott nálam. És most sem lettünk barátok. És ahogy olvasok egy másik tanítványt a témában, azt hiszem, ma is kettesre vizsgáznék.

Újév, újhold

Emlékszem, régen, amikor még egy élhetőbb helyen éltem, újév napján délelőtt gyakran kisétáltam, hogy megnézzem a szürke, melankolikus várost, ahol még mindenki aludt. Olyan volt a csönd és a kihaltság, mintha egyedül lennék a világon. Mintha az előző éjszakai bacchanáliának (amint én rendszerint átaludtam) egy hirtelen totális pusztulás vetett volna véget. És amikor besétáltam egy benzinkútra vagy egy éjjel-nappaliba, az ottaniak is csak csendesen köszöntek vissza, mintha velem együtt az emberiség utolsó túlélői lennének - azon kevesek, akik valami fatális szerencse folytán nem vettünk részt a végzetes lakomán.

Január elsején az elkövetkező évre mindig úgy tekintünk, mintha valami lezárult volna és valami új venné kezdetét. Mintha tiszta lappal indulnánk, mintha az előző naptári szakasz, az előző élet hirtelen semmissé válna. Míg a régit zajos csinnadrattával temetjük, az új egy nagy, végtelen, fél napon át tartó csönddel kezdődik.

Szilveszterkor, azt mondják, fogyatkozó kék hold, azaz a hónap második teliholdja volt. Ma éjjeltől tovább fogyatkozik...
Az újév pedig nem kezdet, csupán folytatás.

Nekem azt kívánták az elkövetkezőkre, hogy ne rohanjon annyit a lelkem, találjam meg a nyugalmat. Én azt kívántam viszont, hogy legyen több derűs higgadtság leporolni az út közben ránk rakódott sallangot. Egyáltalán nem biztos, hogy ennek most van itt az ideje - mindenesetre a következő évben mindketten öregszünk még egy kicsit...
Én azt kívánom magamnak, hogy legyen több a türelem és kevesebb hiányérzet. Hogy a hiány ne hiányként, hanem lehetőségként, esélyként jelenjen meg. Szerintem ez mindnyájunkra ráfér, akik átmenetileg a hiányérzettel próbálnak egyezségre jutni...

Álom.net - filmkritika inex.hu stílusban

Ó, baszki, engem aztán senki nem vádolhat előítéletekkel semmiféle hovatartozás, műveltségszint meg mittudoménmi okán! Mindenkinek megadom az esélyt, legyen az trash reality vagy Ingmar Bergman.
Hát mivel Steiner Kristóf meg még szimpatikus is, az ő forgatókönyvének, azaz az általa közreműködött filmek is adtam egy esélyt. Az Álom.netet most adta a tévé, könnyed téliszüneti szórakozásként.

Lehidaltam, azt kell mondjam.
Kristófról (lettlégyen, hogy a blogjába olykor belenézek) azt gondoltam, írástudó ember, no persze tudja a kaszás, hogy az eredeti forgatókönyvet mennyire vagy mennyire nem tette tönkre a filmes megvalósítás... Ennek a filmnek egyetlen esélye lett volna, ha komolyan veszi a saját trash -ségét, azaz önmaga (a műfaj, a dizájn, a stílus) paródiája akar lenni, no de hát ehhez sokkal de sokkal erősebb intellektusra (azaz távolságtartásra) lett volna szükség írásos és filmes oldalról is. Pedig látszik egyébként, hogy az alkotás próbálkozik, de csak vergődik a karamellizált cukor alatt, mint egy vaníliapudingban fuldokló mazsola, nem tudja átszakítani a kemény felszínt. Úgyhogy marad a vanilizált mazsolalét mindenféle savany és keser nélkül, ami pedig annyira nélkülözhetetlen összetevője bármiféle szubverzív/parodisztikus értelmezésnek.

A történet röviden: a szőkecica főhőscsajt kirúgják előző iskolájából, és az új (elit) iskolában mindenki szemében ő a lúzer. Egy iskolai csetepaté kapcsán őt és legfőbb riválisát arra kényszeríti a diri, hogy alapítsanak pompomlánycsapatot megmentve ezzel az iskola kosárcsapatának becsületét az eljövendő meccsen. Különben kirúgják őket, ugye.
Mintegy mellékszálként pedig nyomon követketjük a főhőscsaj intim blogolását (!), lelkivilágának feltárását az álom.net nevű blogoldalon, ahol őszőkesége sorsának alakulását egy ismeretlen jóakaró csetelő követi nyomon posztról posztra.

Tekintsünk el most attól, mennyire reális és átélhető egy bögyös szőkepipi feltöltött ajkakkal egy ún. elitgimiben. Attól is, hogy adott kontextben a pompomlánycsapat mennyire valószerű. Hagyatkozzunk csak ennek a műfajnak a rémegyszerű sémáira és az azzal kapcsolatos észrevételekre.

Tudjuk ugye Kristófról, hogy a magyar popkultúra közönsége számára ő fordította le Paris Hilton egyetlen, immár magyar nyelven is hozzáférhető életrajzát. A pop és trashkultúrához való vonzódása is közismert.
Nade! Mindez nem menti fel őt, mint általam hitt írástudót az alól, hogy egy épkézláb, dramaturgiailag még egyszerűbb elmék számára is jól következő forgatókönyvet összeeszkábáljon.

Az ilyesfajta filmek, tudjuk, a jó és rossz örök harcának közhelyén alapulnak, és a film végén mindig kiderül, hogy a rossz nem rossz, csak épp rossz passzban lévő jó. Így aztán jó és rossz végül összebarátkoznak megteremtve ezzel a rózsaszín világ örökkévaló harmóniáját ezen a földön.
Namármost adott a buta, szőke, jószívű (aka főhőscsaj), aki később döbben rá élete nagy tévedéseire, valamint az okos, ronda, barna, intrikus (aka vetélytárs) sztereotípiája. A baj csak az, hogy az "okos, ronda, barna" és sleppje láthatóan sokkal jobb csajok, mint a szabálytalan fogsorú szőke cicababa, szóval a kontraszt nem világos és az egész nem stimmel. Ugyanúgy, ahogy a macsó bunkó (aki természetesen a főhőscsaj pasija) és a szerény kedves szomszédfiú között sincs meg a megkülönböztetés világos alapja. Pedig ez hogynemondjam bézik lenne minden valamirevaló bulvárkomédiában.

A filmben az eseményeken és a fordulópontokon (?) olyan gyorsan túlvagyunk, hogy észre sem vesszük. Átsiklunk a nagy rádöbbenéseken, a megbocsátáson, az egymásrataláláson is. (Pedig milyen édi, a főhőscsaj a végső, szomszédfiúval váltott szerelmes csókot hirtelen félbeszakítja, hogy iPodját előrántva törölje az álom.net regisztrációját és a blogját - ami ugye eleddig megvalósulatlan álmait szimbolizálta...) Fogalmunk sincs, hogy hogyan, de egyszerre csak azt kellene látni, hogy a gonosz intrikus barna banya megszerette a szőke főhőscsajt, és az egész sulit rábeszéli, hogy jó lesz ez így Regivel... és befogadják, micsoda bódogság.

Á, szóval gyerekek, én jól bírom a szemetet, a szakdolgozatomat is a Lóvátett lovagokból írtam, de ez azért még nekem is sok volt.
Kurva nagy ziccert hagytak ki a Kristófék, az a nagy büdös igazság. Ha legalább jelét láttam volna annak, hogy ez a film önironikus (értsd: annyira szar, hogy az már jó, mint mondjuk az elődként nem letagadott Doktor Szöszi vagy nagy kedvencem, a műfajteremtő Romy és Michelle), akkor azt mondom, kajak. De a film feléig reménykedtem, illetve saját kritikus jóindulatomat próbáltam hozzátenni az egészhez, mígnem egy ponton feladtam, és hoztam a hűtőből még egy sört...

De basszus, még a dialógusokat se sikerült viccesre megírni, mert olyan nyelvet használnak, amit a mai, önreflexióra abszolúte képtelen tinik nehogy valósághűnek nem, de egyenesen ostobának tartanának. Tudom, köztük élek! Pedig ők aztán Kafkán meg Thomas Mannon kívül kevés dolgot tartanak ostobának. Szóval attól, kedves Kristóf, hogy alkalmazzuk a "zsír", "király", "ciki" és "geci" szavakat, attól még nem leszünk aptudétek. (Egyébként ha máshonnan nézem, az egész megnyugtat, lehet, hogy Kristóf mégsem egy trash-ikon, és lehet, hogy nehezére esik trendi dialógusokat alkotni?!)

A filmben a nagy, enigmatikusnak szánt truváj egyébként az, hogy vaze, nem tudjuk meg a végén, hogy ki volt a főhőcsajjal titokban csetelő jóakaró! Micsoda romantikus titokzatosság!

Még beszélhetnék arról hosszú tömött sorokban, hogy az amatőr ifiszereplők úgy mondják a szöveget, mintha betanulták volna az iskolai betlehemeshez, úgy gesztikulálnak, ahogy azt hiszik, hogy a plázacicák teszik ezt. (Pedig hát a jó alakítás lényege az elvonatkoztatás lenne, ami jelen esetben teljes képtelenség, a játékosok maguk sem különböznek az eljátszott figurától, így a hatás olyan, mintha én mesterségesen megpróbálnám előállítani saját magamat - kész csőd és hamisság.)
A fordulópontok kiemelése karakterben, történetben, dramaturgiában és rendezésben pedig azt eredményezi, hogy nem találjuk a film elejét, közepét és végét (pedig még az alig elégséges diák is tudja, hogy bevezetés - tárgyalás - befejezés), azaz még a szórakozásunk is odavan.
Kristóf, baszki, csalódott vagyok, bár tudom, az egésznek az én naiv toleranciám és a szeméthez való vonzódásom az oka!! Tanulj még egy kicsit Woodytól, Tarantinótól, Jarrytól vagy a Jóbarátok alkotóitól, akitől csak akarsz, aztán a tanultakat transzformáld újra rózsaszínbe vagy babakékbe mielőtt újra előállsz valamivel. Kapsz még egy utolsó esélyt.