Nagyon szerettem volna a Canterbury utáni őrületről írni, de már itt is volt az újabb őrület, szóval hosszú távú terveim (?) között a téli szünetre a számvetés szerepel, mert még papírra sem bírtam leírni, amiről részletesebben meg kellett volna emlékezni.
Teljes őrület, hogy arra az útra nem vettem ki hosszabb szabadságot, miközben más nyakra-főre utazgat ide-oda, kirándul meg miegymás.
Persze megint csak azt tudom mondani, hogy én vagyok a hülye, hogy erre a szeptembertől novemberig tartó időszakra mindenféle faszságot bevállaltam - a legnagyobb hülyeség nyilvánvalóan a pedagógus portfólió volt.
És persze volt még egy utunk is Olaszországba az őszi szünetben, amit én szívem szerint lemondtam volna, de aztán örültem, hogy végül is nem tettem, mert....
Olaszország gyönyörű. Bármikor élnék ott.
Az idő is szuper volt, és bár társaságban mentünk, barátkozni se nagyon kellett, csak amennyi jól esett. Pár képet a Garda-tóról megnézhettek a poszt végén, a többit még nem volt időm kiválogatni.
*
Az ősz tehát a szokásos hajtában telik, nagyon várom a decembert, amikor lemegy a portfóliós dolog, az irodalmi verseny, a hallgatók, meg minden más is, amihez nem igazán van most kedvem.
Ami az előbbit illeti, nem sok és nem is bonyolult, csak össze kell szednem a temérdek anyagomat és megküzdeni a feltöltési felülettel, valamint azokkal az emberekkel, akikkel muszáj együttműködni. Először is elég gáz szerintem, hogy bár az összes vezetőm mestertanár (ráadásul minősítők), lövésük sincs az eljárásról, és hiába szabdaltam nekik az útmutatót (én se olvastam el az egészet), nem nagyon akarták velem együtt olvasni. Az kiderült, hogy szóbeli eljárási rész nem lesz - gyakorlatilag dokumentuzmok alapján fogják eldönteni, alkalmas vagyok-e kutatótanárnak (az AI korában, hm). Annak azért nagyon örülök, hogy a külső partnerrel való együttműködést azzal köthettem, akivel én akartam, nem kellett az új igazgatónőnk pasijával kooperálnom (valami kamuállásban van a ped. intézetben) - szerintem, hála isten, el se jutott eddig a gondolatig.
Az új iginő nem egy lángész, és akkor még szépen fogalmaztam. Próbáltam elmagyarázni neki, miről is szól ez az egész (ha már nem olvasta el), mire megkérdezte, hogy "akkor neked most kutatni is kell?" és hogy "és te tudsz kutatni meg ilyen nyelven beszélni, hogy... korrespondencia meg ilyen szavak?"... őrület.
A másik vezetőm, akinek ajánlást kellett írnia számomra, két verziót küldött, az egyik AI volt, a másik saját, és azon örvendezett, hogy ki tudtam választani a saját, személyesebb verziót. Örület 2.
Biztos kurvára sznobnak hangzik, amikor azt mondom, hogy őrület (3), hogy ilyenekkel vagyok körülvéve (ami csakis azért zavar, mert ők a mesterpedagógusok, sőt, tanítják is ezt az életpályamodellt a tanárképzésen??), de annak azért örülök, hogy nem akadályoznak legalább.
A program pedig szépen készül (éljen az AI és a megfelelő promptok), gyakorlatilag annak összegyűjtése programmá, amit eddig is csináltam, csak meg kell belőle írni egy: tervet - majd egy résztervet - majd egy 2 oldalas összefoglalót for dummies, hogy a minősítő bizottságba tudjanak majd delegálni megfelelő akadémiai személyt (?). Hogy az ki lesz majd, csak a vezetőimtől fogom megtudni, mert állítólag névtelen írásbeli kérdésekre kell írásban válaszolnom majd, mielőtt eldöntik, hogy alkalmas vagyok-e a pozícióra.
A közvetlen kolléga még nem írta meg az ajánlást és van egy csomó döccenő még, de a harmadik, szorgalmi ajánlásom nagyon szépre kerekedett (PNCS), így annak nagyon örvendezek. Legalább valaki komolyan veszi, még ha én csak a pénzért is csinálom ezt az egészet (haha).
Az irodalmi versenyt immár
nagyon elkezdtem megunni, pedig jó, és muszáj csinálni, és a szakmai profilunk fontos része. Lehet, hogy én vagyok kiégve, de azok a szövegek, amiket az utóbbi időben választunk, teljesen levisznek az életről.
Ez a kötet is. Meg egyáltalán, nagyon sok minden új könyv. Szóval lehet, hogy épp rosszakat olvasok vagy türelmetlen vagyok, de tökre sok a szemét a kortárs szépirodalomban (már megint a sznobéria....).
Azért ez a verseny is eldöcög majd, és próbálok a jóra koncentrálni, például hogy full női témájú verseskötetre egy csomó kamaszfiú mozdult rá, úgyhogy sok lesz a lelkes fiúcsapat, és már csak az kell, hogy a vendég, TT kellően nyitott és beszédes legyen.
Szóval ez a két fenti dolgot egyetlen hétre esik (a jövő hétre), úgyhogy az a tervem, hogy nov. 27-28-29. csak heverészni fogok, aztán jöhet a december és a többi feladat.
Az olasz időjárás is nagyon hiányzik, természetesen, ez a nyákos, esős, trottyos klíma nem az én közegem. Itt a kertvárosban az összes levél lehulott egy hét alatt, de legalább el sem takarították (csóró az önkormányzat), így a járdákon térdig gyalogolunk és csúszkálunk a vizes trutyiban. Körülöttem mindenki depis és lelasssult, az egyetlen szem itthon lakó fiatalember most épp nem dolgozik néhány hónapja, a mesterképzéses óráira járogat (mértékkel és módjával), de legalább elkezdett vezetni, azt is úgy teszi, mintha maga lenne a megtestesült spleen. Nem merjük kiröhögni, mert épp nagyon érzékeny korszakát éli (mikor nem, mindig is frontérzékeny gyerek volt), de azért nem tudok nem elképedni azon, hogy már két feladat összehangolása is problémát okoz neki és elfárasztja (ez valami generációs dolog lehet? vagy pasidolog?... vagy csak azért gondoljuk így, mert egész életünkben a hátunkon pörögtünk folyton). Nagyon jó oktatót fogott ki, de a második alkalom után már azon lelkizett, hogy "nem érzi magáénak ezt az egészet" - komolyan mondom, a huszonévesek képesek mindenből ideológiai kérdést csinálni (meg "kedv" kérdést), hát ez iszonyúan komikus -- lenne, ha nem lenne legalább annyira bosszantó.
Mert hát én azt értem, hogy az élethez való általános hozzáállást is felülírja már a komfort, de hát azért egyszer csak az ő életükben is eljön az a pont, amikor már nem lesz idő azon gondolkodni, hogy egy-egy adott feladat vagy kötelesség JÓL ESIK-E. Faszt esik jól, nem is érdemes gondolkodni rajta, csinálni kell.
Mindeközben persze őszintén irigylem azt a lelki nyugalmat is, amivel az ilyen emberek képesek megélni a mindennapokat, a "majdleszvalahogy" és a "jólvanaazúgy" kereteiben.
Mert hát én igyekszem mindig nagyon fegyelmezett lenni, mindig is ilyen voltam. Ezt már sokszor kifejtettem, most nem fogom, de annyit megemlítenék, hogy az őszöm legnagyobb sikere, hogy visszamentem az uszodába, és rendesen járok is, heti háromszor. 1500 méterek. Tegnap 1650 volt. Amikor már nem kell hazajönni portfóliót írni meg dolgozatot javítani, akkor biztosan lesz több is, de most ennek is örülök. (Az egy dolog, hogy jobban érzem magam tőle, nem fáj semmim, de még le is adtam pár kilót, ami szintén nagyon áldásos, szóval megveregetem a vállam, és folytatom így tovább, még hosszú az út.)
A kertvárosi pici uszoda egyébként nagyon mókás hely, kész szociológiai tanulmány. Egyszer majd írok róla egy külön posztot is: megvannak a maga típusai, különc figurái, és ugyanazok az úszómesterek meg nénik vannak, akik 15 éve, amikor még a gyerekekeket hordtam heti kétszer, és a dolgozatokkal az ölemben várakoztam 1-1 órát a klórszagban. Igen, a meleg, megnyugtató fertőtlenítószag is ugyanaz.
Szóval azt hiszem, ezzel érdemes zárnom ezt a mai posztot, hogy tök büszke vagyok magamra, hogy megint úszom. Nyárra tökre jó nő leszek - ha nem előbb.
Nézegessétek kicsit a Garda-tavat, ha ti is fáztok:
Ez pedig itt a veronai Júlia-ház rágógumifala, ahova boldog és idealista fiatalok (tehát nem olyanok, mint a posztban szereplő fiatalember) ragasztgatják szerelmi üzeneteiket a boldogság reményében: