A nagy hó

Mindenki visít a hó meg a hólapátolás miatt. Én pedig igazából egy nagy házat szeretnék, ahol lehetne lapátolni a havat. Lehetőleg egy olyan környéken, ahol a csendtől lehet azt is hallani, ahogy lepotyognak a hópelyhek, és súrolják a hótakarót.
Igazából még az sem zavar, hogy esetleg elkésem a munkából, teljesen hidegen hagy a hóakadályok miatti közlekedés összes nehézsége, hiszen gyalog, végszükség esetén, bárhova el lehet jutni.

Olyan ez a hó, hogy az embernek nincs is kedve kitenni a lábát. Az ágyamból agyamból sincs kedvem kimozdulni. Nem is értem a ki nem ásott parkolóban a kerekeket pörgető autósokat, csak csapják itt a zajt nekem. Valahányszor mennem kellett valahova (márpedig az elmúlt két hétben elég sokszor kellett), hatszorosan elfáradtam a hótaposás miatt. Meguntam fel és lehúzni a télikabátomat. És nincs is rendes cipőm sem, például. Simán el tudnám képzelni, hogy a nagy hóesés végéig itthon maradok, és csak főzök, olvasok, írogatok, és legfeljebb a boltig megyek el.
Mivel ez nem lehetséges, belülről vagyok teljesen mozdulatlan. A hó belepte az összes gondolatomat... Minden tennivalót az utolsó percig halogatok, nehezen jönnek a szavak, a kedv, döcögve halad a gondolkodás. A tévé előtt szeretnék ücsörögni egy takaróval, vagy egy könyvvel, teával. Lassú francia, lengyel és spanyol filmeket nézni. Nem szeretnék szólni senkihez. Pláne nem szeretnék ugrálni, rendelkezésre állni, készülni, intézkedni. Ez a folyamatos, hosszan tartó zsizsegés bennem és körülöttem teljesen elvette a kedvemet attól, hogy aktív télies-sportosan élvezzem a szabad óráimat.  Kussolni akarok.
Aztán eszembe jut, hogy lehet, hogy az idén így élem meg a szokásos téli depressziót levertséget, aminek így, február közepén már nagyon is ideje vagyon. Hiszen, jut eszembe, még csak ki sem borultam az intenzív esti tanfolyam miatti fáradtság miatt, a temetés miatt, vagy a szalagavatós erőltetett jelenlét és az azt követő lelki szkander miatt. Nem is háborgok, hogy ezer éve nem voltunk sehol, vagy hogy még mindig nem tudtam kilábalni teljesen a téli szünet környéki (amúgy szokásos) anyagi mélyrepülésből. És azon is csak egyszer sikítoztam belül, hogy alig van időm arra, amire igazán szeretném, ha lenne. Lehet, hogy ráfagyott a hó a lázadásközpontomra.