Munkák és napok

Elmondom a tegnapi és a mai napomat.
Reggel hétkor kimentem a vasútállomásra, ez most mindegy. Akkor még alig szállingózott. Hazajöttem, bevásároltam út közben, a boltban még volt kenyér. És szesztartalmú italok is...
Bementem dolgozni, az egészségnap keretében végighallgattam kétszer negyvenöt percnyi előadást a dohányzásról való leszoktatásról. Kétségtelen: a gyerekek többet tudnak a cigiről, mint én. De leszokni nem akarnak. Mondjuk azért a nikotinfüggő csecsemők születésének említésekor páran felvonták a szemöldöküket.
A végzős osztályfőnököknek az esti bál okán (a végzős osztályokkal egyetemben) nem kellett aznap iskolába jönniük. Fogalmam sincs, hogy a pótofőknek akkor miért kellett, hiszen mi is tűztünk, fronton voltunk, és igazán nagyon szívesen elmentem volna a műkörmöshöz, a fodrászhoz, a kozmetikushoz meg az aurafényképészemhez én is.

Tizenegykor elindultam egy temetésre Villányba ("arra menj, ott biztos letakarították az utakat"), másfél óra alatt értem oda. Az utakat nemhogy nem takarították le, de a túronyi dombon egymás után álltak a kamionok, a távolsági busz pedig előttem szambázva ment fel az emelkedőn. Na jó, gondoltam, akkor most megdöglök. Szépen belefordulok az árokba, és nem lesz, aki reggelig kitoljon. Belep a hó, ámen.

De nem így lett, odaértem a temetésre, ahol másfél órát álltam a metsző hidegben, a végére úgy éreztem, érzéstelenítés nélkül letörhetném a lábujjaimat egyenként. Arról most nem beszélnék, hogy a halottbúcsúztató (vagy hogy hívják ezt a nemes hivatást) kb. úgy tudott fogalmazni, mint a köztársasági elnökünk. Vagy a főnököm. Viszont jó hosszan beszélt, és szép ta-gol-tan, hogy mindenki értse.
Utána titokban benyomtam egy fél pálinkát, gondoltam, úgyis elég a belső fűtéssel, mire indulni kell. Na, még hamarabb elégett.
Hazafelé szerencsére az alternatív útvonalon lehetett hatvannal száguldani.

Öt előtt hazaértem, lélekerősítettem, lezuhanyoztam, és frankón elmentem a szalagavató bálra.
Feltűztem a szalagokat, végignéztem három osztály önimádatát és -imádtatását. A gyerekek nagyon izgultak, gondolom azon, hogy esetleg lebököm őket. Az egyik kedves lány megkérdezte, fel fogom-e érni. Mondtam, hogy majd a hasára tűzöm, ha nem. Erre tök komolyan mondta, hogy de az nem jó.
Azt is megkérdezték, én izgulok-e. Mondtam, minek, majd a vizsgán. Aztán hogy fogok-e sírni. Mondtam, hogy majd azt is a vizsgán.
Elborzadtam, hogy némely családok mennyit költenek a félévkor négy tárgyból bukott gyermekeik estélyi ruhájára, fodrászára, smikjére, becsempészett alkoholára és ajándékaira. Idén volt az első alkalom, hogy nem hatódtam meg (pedig a félszerzet osztályom szalagját avatták) és nem könnyeztem. Idén volt az első alkalom, hogy tanárok nem szerepeltek a búcsúvideókban érzékeny és aranyos osztály-osztályfőnök összeborulások sem voltak, piás-bulis-csöcsös kép viszont annál több. A legordenárébb tanár viszont sztár volt, ahogy a képeket látom utólag, az afterpartyn is. Ez van, azt csípik, ha valaki együtt iszik velük.
És idén volt az első alkalom, hogy kivonult a város tévé, ezért a műsort az utolsó pillanatban megcenzúrázták, mert "komoly és méltóságteljes műsor kell". (A csöcsös videókért még repül valaki, valahová, azt hiszem.)
És állítólag idén volt az első alkalom, hogy kb. este tízkor már alig volt ott valaki. Csak mert a "közoktatást a szeretet vezérli".
Én pedig folyamatosan úgy éreztem magam, mintha még mindig a temetőben állnék, és átfújna rajtam a szél.
Fél tíz után aztán mi is megvártuk, hogy a főnök elmenjen tombolázni, visszahúztuk a síbakancsunkat, és hazasétáltunk. A sarkokon meghúztuk a laposüveget.

Másnap (ma) később keltem, mint terveztem, és felgyalogoltam bérletet venni. Úgy hívom ezt, hogy a himalájai Radnóti-emlékmenet. A végére (a dombtetőn) úgy éreztem, szétszakadok. Aztán felszálltam egy buszra, és bementem a városba megtartani a pótórámat.
Csodával határos módon mindeni odaért, csak én hagytam otthon a cédéket a próbavizsgához, úgyhogy inkább mindenkit leszóbeliztettem. Bedugtam az áramba a kávéautomatát, hogy legalább igyunk valami forrót. Ez nem sikerült, viszont kifolyt az alján az összes víz.
Aztán az egyik lány sírt kicsit, hogy ő mennyire nem tud jól angolul (felsőfokú nyelvvizsga, csak mondom). Fél tizenkettőkor úgy döntöttünk, hogy eljövünk, amíg még járnak a buszok.

Itthon lerogytam, és megfogadtam, hogy soha életemben nem megyek ki a lakásból többé.